Vári Fábián László önéletrajzi regénye az ötvenes-hatvanas évek kárpátaljai magyar közösségébe, az ugocsai Tiszaújlakra vezeti vissza olvasóját, ahol mind otthonosabban kezdi érezni magát a berendezkedő szovjet állam. A Vásártér, az egykori híres országos vásárok helyszíne egyre inkább leépülő környezetével már csak az utcabeli gyerekek és az oda kicsapott barmok birtoka. A második világháború és a sztálini megtorlások veszteségeiből még fel sem ocsúdó, megfélemlített, hangját hallatni sem merő magyar lakosság tehetetlenül szemléli a hagyományos értékek felszámolására és az etnikai beolvasztásra irányuló hatalmi törekvéseket, ám passzív ellenállásukat az egészséges közösségi ösztön – a nyelvhez, a valláshoz és a nemzethez való ragaszkodás – szinte kifogástalanul működteti.
Ez a közeg tárul fel egy élénk észjárású, elevenen szemlélődő, érzékeny kisfiú szemszögéből, aki előtt a megismerni vágyott világ a felnőttek megnyilatkozásai, elszólásai és emlékezései által telítődik meg tartalommal, s ezáltal formálódnak fokozatosan jellemmé az események résztvevői. Tőlük tanulja meg alkalmazni a bizalom, a tartózkodás és hallgatás íratlan szabályait, ők szembesítik a mindennapi küzdelmek valós súlyával, környezete és családja emberi esendőségeivel, melyek – miközben az idill elmúlását hordozzák magukkal – a főszereplő eredendő gyermeki nyitottságát mentális elzárkózássá változtatják.
A korrajz a közelmúltba visszavezető egyes fejezetrészekkel válik teljes egységgé, amely során a fél évszázaddal korábban megismert szereplők életének későbbi alakulása, beteljesedő emberi sorsa törvényszerűen alakul megrázóan egyetemes érvényűvé.
