A második világháború magyar katonái sorsa drámai és megdöbbentő. Ugyanakkor felemelő, egyben tanulságos, ám az eltelt közel háromnegyed évszázad óta szépirodalmunk nem vagy alig dolgozta föl. A kötet elbeszélései csupa valóságos személlyel megtörtént eseményeket tartalmaznak. Személyes vagy utódaik részletes beszámolóin alapulnak, melyeket soká titkoltak, végül megnyíltak és elmesélték, mi több: dokumentálták. Hősök és antihősök, honvédek, altisztek/tiszthelyettesek, tisztek, magas rangú parancsnokok, civilek, hivatásos és botcsinálta katonák fiai, unokái, jóismerősei úgy emlékeztek megpróbáltatásaikra, ahogyan csak azok képesek, akik közvetlenül szereztek róluk tudomást. Az első és a második magyar hadseregnek meg a polgári áldozatoknak a történetírás is csupán részben szolgáltatott igazságot; leginkább a szakkönyvek, azok viszont a kutatási eredmények összegzését szolgálják.
Az irodalom ennél többre vállalkozik. Feltárja, hogyan éltek-éreztek a más-más rendfokozatúak, hozzátartozóik és a különböző társadalmi rétegek a háború során. A kép sokkal érzékenyebb és összetettebb, mint a hadmozdulatok, a csaták, a győzelmek és vereségek leírása.
A kötetben szó van a magyar hadseregek erősségeiről és gyöngéiről, felszerelésükről, személyi viszonyaikról és az összeomlás okairól. Az elbeszélések végén az olvasó azt is megtudhatja, mi történt szereplőikkel a háború után. Van olyan tanulságos, mint maguk az események. Ebben különbözik az Egy láda dicsőség minden hasonló írástól.
