A Magyar Napló szeptemberi számának tartalmából:
„1956. október 22-én, a Magyar Írók Szövetsége nevében szövegezte meg a Gond és hitvallás cselekvési programot adó felhívását, pár nappal később a Magyar fohászt (…) Tamási Áron megszólalása nem maradhatott következmény nélkül: »belső ellenségnek« tekintették. (…) az 1956-ban írt Ördögölő Józsiás című színműve csak 1983-ban kerülhetett színpadra. Tiltások és engedmények hullámvasútjára került.”
(Máriás József: 125 éve született Tamási Áron)
„nem foglalkozott azzal,
hogy mi lenne,
ha lélegzetét
visszatartaná,
mert záporozott
a menny köve
vadul,
s e zivatarban menetelt
őseim hada makacsul”
(László Noémi: Légszomj)
„Az andezitből készült zalaegerszegi Életfa (…) szellemi rokonságot mutat a Szervátiuszok, Jenő és Tibor Tamási Áron-emlékművével Farkaslakán. (…) S mint egy kínai agyaghadsereg gáboráronos magyar bronzból kiöntve, ma úgy sorakoznak történelmi színtereink Péterfy László által megformázott főalakjai, vezéralakjai, a korszakalkotók sziluettjei.”
(Árkossy István: A szobrász gyertya- és csillagfénye)
„Kodolányi Gyula elbeszélése hiteles képet nyújt a Kádár-rendszerről, annak a társadalomra gyakorolt, máig ható károkozásáról. Arról a kettősségről, szakadékról, ami a hivatalos körök megnyilvánulásai és a magánéletben, a családi és baráti közösségek gondolkodása között fönnállt. De arról is szól, hogy milyen erős volt a szellemi ellenállás.”
(Jeszenszky Géza: Koronatanú a rendszerváltozás koráról)
„Egyre szűkül köröttem a kör,
lángnyelvek gyűlnek égő halomba,
oszlopra emel a föld, fel
a magasba, e lángfolyam fölé.”
(Edvard Kocbek: Tüzesen fénylő éj)
*
A Magyar Napló folyóirat Nyitott Műhely rovatának szeptemberi vendégét, Horváth (EÖ) Tamás írót Luzsicza István költő, szerkesztő kérdezi életművéről, írásművészete visszatérő motívumairól, szimbólumairól és munkássága örök témáiról: „…a pozitív emberi példáknak két pólusát ismerem, az egyszerű embert és az elhivatott embert. S ez a kettő nem mindig leli egymást. Én pedig meg akarom találni a hidat, az őket összekötő kapcsot. Ez most számomra az elhívott ember feladata: felmutatni és minden erővel megtartani azt, ami egybefűzi a racionálist az irracionálissal, s létrehozni e két világ egységét.” A lapszámban továbbá Filip Tamás, Edvard Kocbek, László Noémi, Petőcz András, Tőzsér Árpád, Vörös István versei, valamint Balogh Robert és Horváth (EÖ) Tamás prózái szerepelnek. Összeállításunk több írással is megemlékezik a 125 éve született Tamási Áron íróról – Máriás József tanulmányával, Ekler Andrea kritikus, irodalomtörténész lapkezdő jegyzetével és A. Szabó Magdával, a Tamási Áron Közhasznú Alapítvány elnökével, az emlékév projektvezetőjével készített interjújával az emlékév számos rendezvényéről: „Székelyföldön él a Tamási-kultusz. Hozzájuk másféleképpen szól, mint a magyarországi olvasókhoz. Mert az ő világuk, az ő nyelvük. Úgy gondolom, hogy meg kell becsülnünk, ha egy magyarországi fiatal veszi a fáradságot az olvasására, mert neki valószínűleg erőfeszítéseket kell tennie a megértéséhez.” Uroš Zupan szlovén költő, műfordító Szlovéniában híres pályatársáról, az 1981-ben elhunyt Edvard Kocbek költészetéről közöl esszét: „Kocbek költészete (…) keletkezési korszakának tiszta gyermeke is. Mivel közvetlenül nem beszélhetett – minden elnyomó rendszerben jellemző volt ez a fajta írásmód, ahol az irodalmi művéért az alkotó akár börtönbe is kerülhetett, vagy gyorsított eljárással hamar a szellemvilágban találhatta magát –, sorsát bújtatta, álcázta, és időnként mitológiai alakok ajkain keresztül szólaltatta meg (pl.: Euridikém). Ez természetesen korlátot jelentett, de egyfajta paradoxonként ösztönzőleg is hatott a szocialista országok írói által írt irodalom jobbá tételére. A minőség növelésére.” A Könyvszemle rovatban Rosonczy Ildikó: A biztos győzelem tudatában, Farkas Gábor: A beavatott olvasó, valamint A Benda Kálmán Szakkollégium legjobb hallgatói munkái (2017–2021) című kötetekről olvashatunk. Lapszámunkat Péterfy László Kossuth-díjas festő- és szobrászművész munkáinak reprodukcióival illusztráltuk.