A Magyar Napló januári számának tartalmából:
„Olyan embernek ismertem meg [Oláh Jánost], akinek a nyelvét nem hagyta el üres szó. Szavai nem vigasztaltak, hanem szabaddá tettek. Amikor a Szeretföld kisregényem korrektúráját visszakaptam, és a lapokat átpörgettem, a sok aláhúzás láttán, a szégyentől alig tartott a lábam. – Ennyi hiba van benne?! Megyek vissza a kapához! – mondtam Jánosnak. – Azok nem hibák. Azért húztam alá, mert azok a mondatok nagyon tetszettek – mondta.”
(Iancu Laura: Egy megállóra ugrottam fel)
„A Gogol utcában lakott, egy ötemeletes társasház hatodik emeletén, régi cselédlakásban, és talált a közelben egy hotelt, ahol bizonyos vendégek hosszabb távon is béreltek szobát. Ide járt be a lehető legnagyobb magabiztossággal, név szerint üdvözölve a portásokat, majd beírt egy teljesen véletlenszerű szobaszámot a naplóba, hogy aztán az alagsorban kimoshassa a ruháit.”
(Bódi Péter: Mindenmentes)
„Csoóri Sándor a »képviseleti« irodalom talán utolsó nagy alakja volt – miközben rendre hárította magától ezt a bizonytalan illetékességű, kényszert és elhivatást egyaránt magába gyűjtő szerepkört. Mi tűrés-tagadás: a nemzeti költő szerepét már Illyés Gyula sem tölthette be maradéktalanul. Ebben a korszellem frivol-szkeptikus áramlatai, szabatosabban: az irodalom-, sőt eszmetörténeti körülmények is akadályozták – mindkettejüket.”
(Halmai Tamás: Belülről kisebesedett szem. Történelemszemlélet Csoóri Sándor lírai és esszéírói életművében)
„A legtöbb fiú ruhát lopott. Mindegyik páwa volt, önimádó szenvtelen ficsúr. Pólus, Árkád, Westend, Aréna; becsületes módon anyagilag nehezen fenntartható életmód. Lopott fast fashion, felnyírt háré, külvárosi indulat. A plázákban biztonsági kapuk, szekusok, lopásgátlók és kamerák nehezítették a dolgot, mégis néhány hét alatt minden valamirevaló pesti ificsapatban a bugázás lett a divat.”
(Regős Mátyás: Bugajakab)
„…hiába muzsikált egész éjjel
csak nekem a csellótestű lány
nem fogantam meg ölében
a sóvárgás délutánján sóillatú
ibolyák hajtottak ki ágyékomból
új hiányok sarjadtak lényünkből”
(Szikra János: nádaratás)
*
Évnyitó lapszámunk a képviseleti irodalomra összpontosító esszék, tanulmányok és a személyesség felé mutató szépirodalmi művek kettősségét vonultatja fel, azonban ezúttal is kitérve emlékezésekre, évfordulókra, köszöntésekre.
Jánosi Zoltán lapkezdő jegyzete a közelgő magyar kultúra napja alkalmából a Himnuszt és az irodalmi utóéletében is megnyilvánuló nemzeti-közösségi megtartó erejét állítja középpontba, amelynek egyenes gondolati folytatása Iancu Laura lapunk néhai újraalapító főszerkesztőjét felidéző, a tavaly novemberi Oláh János-emlékesten elhangzott kisesszéje, legközvetlenebbül pedig Halmai Tamás alapos, Csoóri Sándor lírikusi és esszéista életművének történelemszemléletét elemző tanulmánya foglalkozik a képviseletiség mibenlétével.
A nemzetért tett, de egyéni sorsba szőtt szolgálat a kulcs Hegedűs Imre János Toronyember fekete utakon című regényéhez Erdély Széchenyije, gróf Mikó Imre életútja kapcsán, melyért a tavalyi évben kiadónk Az Év Legsikeresebb Szerzője díját nyerte el az író. Ennek apropóján Marcsák Gergely beszélgetett az alkotóval, aki az életrajz és az életregény különbségeire kitérve kiemelte, hogy hőse „éltette, támogatta a kolozsvári színházat, akadémiát létesített, újságot, lapot alapított, fölvállalta az agrárium gondját, iskolafundáló munkálkodásának nyomait ma is észleljük. (…) de az életrajzi regény más utakon jár. Sorsot írtam a könyvemben, és utat rajzoltam (…) Ha regény vagy novella fölé hajol egy olvasó, elsősorban nem ismereteket akar elsajátítani, ő élményekre éhes, amelyek kiváltják a katarzist.”
A torony motívuma, csakúgy, mint az egyéni és közösségi út egymásba érése a 70 éves Karádi Zsolt irodalomtörténész-tanár-fényképész-rendezőt üdvözlő Jánosi Zoltán-esszében is megjelenik. A nemzet kérdése, annak a saját léthelyzettel való összefonódása Bertha Zoltán tanulmányának második részében is központi kérdés, amellyel a 80 éves Márkus Bélát irodalomtudósi életműve bemutatásával köszönti, ezúttal a felvidéki szerzőkről, köztük a Gál Sándorról szóló monográfiáját tárgyalva, akinek „[i]hletett célja (saját szavaival): elmondani a szülőföld (a »nevelőföld«) emberi-erkölcsi valóságát és igazságát – minden üzenetét: »történelmét, népét, népének emberi arcát, vizeit, egét, levegőjét, kenyerét, borát, dalait, játékait, szokásait, múltját – mindazt, ami úgy élt és él bennem, hogy szinte nem is tud róla az értelem, s mégis: az értelem minden rezdülésében ez az egy egész együtt és egyszerre van jelen.«”
Egyén és az őt körülvevő közösségek más-más formában történő ütközéséről adnak képet szépprózáink is Bódi Péter regényrészletének üres zsebű, de életrevaló kezdő író egyetemistája, illetve Regős Mátyás novellájának deviáns ifjú focistája és csapattársai képében.
A változatos atmoszférájú és tematikájú versekben Lajtos Nóra költőelődök előtti tisztelgésétől Soós Gábor könnyeden szellemes mélységű szövegein át Simon Adri és Payer Imre saját hangulati benyomásait tükröző költeményeiig jutunk, míg Filip Tamás személyes hangú művei már Szikra János nyugtalan és Báger Gusztáv melankolikus életsummázataihoz vezetnek.
Lázár Balázs nemzet és történelem összefüggéseit középpontba állító, illetve emlékező verseivel az elmúlás is hangsúlyt kap – a színművész-költő-tanár egyben januári Nyitott Műhelyünk vendége is, akivel Gulisio Tímea beszélget indulásáról, színészi-költői kettős hivatásáról, azok jelenéről, jövőbeli kilátásairól, egymáshoz való kapcsolódásukról, a technikai fejlődés jelentette esélyekről, veszélyekről, és mindezzel összefüggésben az emberi felelősségről: „Paradigmaváltó korban élünk, az emberi civilizáció talán eddigi legizgalmasabb, legcsodálatosabb és legveszélyesebb korszakában. (…) A mesterséges intelligencia megjelenése alapvető kérdéseket vet fel a munkáról, a társadalmi változásokról, de bizony magáról az ember identitásáról, az emberi kapcsolatokról is. Megyünk a szerves és a szervetlen világ összetalálkozása felé. (…) Benne van a pakliban az ember és az emberi civilizáció elbukása is. Én nem vagyok sem techoptimista, sem techpesszimista. Nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia az emberiség minden problémáját megoldja majd, sem azt, hogy átveszi a hatalmat, és kiirt bennünket.”
Könyvszemle rovatunk gazdag felhozatallal zárja januári számunkat: Tóth László életmű-versválogatásáról (Időző. Válogatott versek, 1968–2024) Péntek Imre, Hegedűs Máté Áttűnések. Technikai médiumok a századforduló magyar rövidprózájában című könyvéről Balázs Géza, Mohai V. Lajos „szerelmes földrajz”-prózakötetéről (A kanizsai Hidegház) Szemes Péter, míg Udvardy Zoltán történész-interjúit egybegyűjtő Elfeledett győzelmeink című könyvéről Jezsó Ákos közöl recenziót.
Lapszámunkat Makovecz Imre Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építőművész Angyalok és építészet. Makovecz 90 című posztumusz kiállításán szereplő alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk.
