A Magyar Napló májusi számának tartalmából:
„A fa a mag láthatatlansága. Nem másról, a magról beszél, a mag hozza létre magáért. Mert a láthatatlan látni akar, s mivel rajta kívül nincsen más, önmagát akarja látni. Virágba borul, s kiszolgáltatja magát, hogy beteljesedhessen: terem.”
(Zöldy Pál: Isten gyönyörködik)
„Régóta folyik az osztozkodás: kinek is szólnak Lázár Ervin meséi. Miért élvezik azokat a gyerekek? És miért nem nőnek ki belőlük a felnőttek?”
(Komáromi Gabriella: Mire tellett a molnár fiának a zsák búzájából?)
„Anyám és rokonaim kicsivel távolabb, ugyanezen a szőlővel árnyékolt tornácon egy-egy fejőszéken. Számomra anyám a biztos pont, a többiek idegenek. Ha hallom a hangját, bármilyen ingerült is, megnyugszom.”
(Lakatos-Fleisz Katalin: Istenre néző ablakok)
„Utolsó versét
úgy írta, suttogott,
olvasni tessék
mint testamentumot.
Suttogta halkan:
– Kis kócsagjaim,
látom, tavasz van,
nyílik a kankalin.”
(Győri László: Az utolsó vers)
„Bár egész gyerekkorunkban azt képzeltük bátyám ágyán fetrengve elalvás előtt, hogy repülővel utazunk a világbajnokságra, Lisztes Krisztián, Lipcsei Péter és Mátyus János vagyunk, valahol, fiúsan szomorú szívünk mélyén pontosan tudtuk, hogy esélytelen. Hajdanvolt erős lábunk megrogyott, húgyszagú a fehér sort, kinyúlt a zöld szár, langyos a letámadás. Le se támadunk.”
(Regős Mátyás: Áruló)
*
Májusi számunkat változatos tematika jellemzi, főként az édesanyák előtti tisztelgésre, a tavaszra, az évfordulókra és az emlékezésekre építve.
Léka Géza lapkezdő jegyzete anyák napját helyezi előtérbe, míg Zöldy Pál lírai esszéi a kertet és a természetet állítják középpontba. Lakatos-Fleisz Katalin esszéje, valamint Filip-Kégl Ildikó és Hegedűs Katalin versei női szemszögeket és egy részükben anyakaraktereket vonultatnak fel, míg a tanulmányok kerek évfordulók alkalmából születtek – Komáromi Gabriella a 90 éve született Lázár Ervin munkásságát idézi meg, ifj. Sipka Sándor pedig Németh László és a minőség forradalmának eszménye előtt tiszteleg az író születésének 125. évfordulója alkalmából: „Jelmondata lett: »Tehetség a hűséghez, hűség a tehetséghez!« (…) Tisztában volt a kivételes tehetség és érzékenység előnyeivel, de ezeknek hatalmas, mindennapi terheivel is. Az »érzékenységet« nem »gyengeségnek«, hanem többleterőnek tartotta, amivel a veszélyek korábban felismerhetők. A fiatal »minőségforradalmár« berobbanása az irodalomba a gyors elismerés mellett komoly és néha nem alaptalan ellenállást váltott ki kortársaiból. A remek kritikáiban alkalmazott, orvosi gyakorlatából származó, szokatlan, »sebészi (fogorvosi) él« azonban nagyon sok sebet ejtett az irodalmi szalonokban. Gyorsan elszigetelődött. Ennek dacából írta a saját folyóiratában, a Tanuban három évig a páratlanul magas minőségű tanulmányait, továbbá újabb regényeit és drámáit, követve Móricz Zsigmond példáját, bemutatva a korabeli Magyarországot is.”
Kovács István költeménye lapszámunk illusztrációihoz, Szőcs Miklós TUI Kossuth-díjas szobrászművész reprodukciókban bemutatott alkotásaihoz illeszkedik, a szöveg ugyanis – még formájában is – a képzőművész egy szobrát idézi meg. Farkas Gábor emlékező, elmúlásra összpontosító verseihez Győri László pályatársát, Konczek Józsefet búcsúztató költeménye társul, valamint Bíró József verseit is olvashatjuk. Regős Mátyás sportos apropójú novellájának is fontos vezérfonala az emlékezés, de mába érő tanulságokkal, következményekkel, Balog István prózája pedig már a mai, háborús Kárpátalja megrázó rögvalóságáról vall, benne ismét egy fontos – és tragikus – anyasorssal.
Vékás Péter filmrendező-operatőr szépirodalmi igényű önéletrajzzal jelentkezett a közelmúltban, melynek alkalmából Petrik Béla kérdezi filmes és irodalmi mozgatórugóiról, a vizuális és az írásos alkotói forma egymást kiegészítő hatásairól. Folytatódik Gróh Gáspár tavaly, a nagy mesélőnk bicentenáriumán megkezdett Jókai-naplója is egy újabb kevéssé ismert gyöngyszem, az üzletté lett szenzációhajhászást bemutató kisregény, A kráó elemzésével, középpontjában a 19. századi tudományos felfedezések hétköznapi lecsapódásával, a megtalált és jó pénzért mutogatott majom és ember közötti lénnyel: „(…) A kráóban az emberi nyomorúságból való haszonszerzés nagyipari modelljét nemcsak bírálja, de el is ítéli. E kritika egy átfogóbb rendszer része, melyben – kihasználva a maga teremtette alkalmakat – bírálata tárgyává teszi korának a későbbi »modern tömegtársadalmat« teremtő szellemi süllyedését, közéletének fényes züllését, benne a választójog kiterjesztésével magát demokratikusnak tekintő, de közben a negatív folyamatokhoz asszisztáló politikai életet és a sajtó mind nyíltabb prostituálódását.”
Kollár Árpád vajdasági témájú költeményei már Nyitott Műhely-interjúnkat vezetik fel, amelyben Erős Kinga kérdéseire a szerző legújabb kötetéről (Nád), családtörténetéről, személyes történelemről, a szerb–magyar együttélés ellentmondásosságáról, s mindezek saját műveire tett hatásairól vallott: „Nagyapámat egy vers miatt akarták kivégezni, ez nekem nagyon sokat jelent. Én egyébként a VIII. Vajdasági Rohambrigád Általános Iskolába jártam, amit a hadsereg épített. Minden évben jöttek a veterán partizán bácsik az iskolanapra, volt ünnepség az emlékműnél az iskolaudvaron, aminek Tűzmadár volt a neve. Elénekeltük a jugoszláv himnuszt, a rohambrigád himnuszát, és megemlékeztünk a partizán áldozatokról. Később jobban beleástam magam a témába, és már csak a ’90-es évek után jöttem rá, hogy annak idején a VIII. Vajdasági Rohambrigád jött a nagyapámat kivégezni, és bizony ők végezték ki a legtöbb magyart. Így zárul be a kör. Sokáig cipeltem magammal ezt a történetet, aztán egyszer csak megírtam (…).”
A lapunkat hagyományosan záró Könyvszemle rovatban ezúttal a prózai műveké a főszerep: Mezey Katalin a Kiforogta a szó című Majoros Sándor-regényről, Árkossy István Horváth Julia Borbála kötetéről (Szőnyegbombázás, ámen. Méltatlan halálok), míg Ircsik Vilmos a lett szerző, Māris Bērzinš Az ólom íze című, Jávorszky Béla fordításában megjelent könyvéről ír.
