A Magyar Napló novemberi számának tartalmából:
„»Hazánkban a következő gyűrűs napfogyatkozás
2075. július 13-án,
míg teljes napfogyatkozás 2081. szeptember 3-án
lesz látható.«
Még mindig félöntudatlanul
kiszámoltam velük:
Zselyke 71,
Marci 69 éves lesz akkor.
»Ti biztosan megéritek«,
mondtam nekik kaccantva,
miközben kinyitottam
az ajtót, és beléptünk a lakásba.”
(Nagy Koppány Zsolt)
„Eltemettük a hős vezért, akihez foghatót nem látott a történelem ezen a hegyes-völgyes vidéken, ahol egy kicsit mindig puskaporszagú a levegő. Eltemettük és meggyászoltuk, aztán újból fölvettük a munkát. Nem kapkodva, csak ahogy a szocialista erkölcs megkívánta. Dolgozgatunk, ők meg fizetgetnek, mondogattuk a kocsmában, ahová reggeli előtt átsurrantunk egy gyors Pelinkovácra.”
(Majoros Sándor)
„Maradok otthon húgommal és anyámmal,
ami bár éveken át működött,
már valahogy nem.
Vagy megyek inni és csinálni egyebeket
egy olyan emberrel,
aki azt mondta a múltkor,
nekem csak egy lyuk kell,
és ezt menteni nehéz,
mondhatta volna legalább, hogy mell.”
(Jancsó Lula)
„A Szép Ilonkáról szólva mindeddig a recepciós irodalom nyomvonalán haladva vázoltam fel kérdéshorizontokat, és tettem reflexív megjegyzéseket. (…) Kultuszkritika, eufemizmus-elutasítás, biedermeieraverzió ide vagy oda, be kell vallanom, az 1833-as verses elbeszélés számomra továbbra is annak a karcolatlan gyémántnak tűnik, amilyennek a régi kritikusok látták és láttatták.”
(Nyilasy Balázs)
„Az ő foglyuk voltam elejétől a végéig tömény olvasmány. (…) Amiket [Jobbágy Domokos] »átszenvedett« és leírt visszaemlékezéseiben, az több embernek is sok lett volna átélni, nemhogy egynek. És még hány ilyen élettörténet lehet(ett) a viharos 20. század során, amelyet vagy ismerünk, vagy nem.”
(Deák Nóra)
*
A Magyar Napló novemberi számának gerincét a történelmi vonatkozások és az egyéni egzisztenciális kérdések, valamint az évfordulók apropóján született művek képezik. A közelgő hetekben 225 éve született és 170 éve elhunyt Vörösmartyt állítja középpontba Rózsássy Barbara lapkezdő jegyzete, valamint a Szemhatár rovatban Nyilasy Balázsnak a Szép Ilonka klasszikus és újkori elemzéseit egybevető s összegző tanulmánya, míg a szépprózai művek – Berta Zsolt regényrészlete, illetve Majoros Sándor és Bene Zoltán novellái – a 20. század magyar és közép-európai históriájából merítenek, az egyén és a hatalom viszonyának kérdéseire összpontosítva a második világháború és a kései Kádár-kor alatti Magyarországon éppúgy, mint a titói Jugoszláviában. A helyét kereső, és azt nehezen, ám olykor mégis meglelő ember helyzetével foglalkoznak a versek, akár a mai fiatalok kiüresedett közegét bemutató Jancsó Lula, akár az elmúlást is (ön)elemzése tárgyául választó Nagy Koppány Zsolt és Farkas Gábor, akár a szerelmi lírát felcsillantó Turczi István művei esetében.
A Jókai-bicentenárium kapcsán újfent az évforduló ad időszerűséget Gróh Gáspár esszéjének, aki a kevéssé ismert Jókai-műveket elemző és azokat az életmű egészével is összemérő sorozatában a korábban már ismertetett Az elátkozott család kései folytatásáról, A barátfalvi lévitáról ír: „(…) a megveszekedett bosszúállóban nemcsak az Édenből kiűzött ember eredendő bűne fortyog, hanem maradt benne valami az eredendő ártatlanságból is. Ezt kell valahogy előcsalogatni, hogy aztán végül minden jóra forduljon. Ebben a műveletben Jókainak van gyakorlata, nemcsak a történetet tudja úgy csavarni, hogy aztán meg lehessen békülni a sorssal, a gonoszság is mutálódhat olyanformán, hogy ne csak bűn sarjadjon belőle.”
A novemberi Nyitott Műhely vendége az idén 80 éves Ablonczy László újságíró, szerkesztő, színházigazgató, tudósító, hiánypótló színház- és kultúrtörténeti művek, monográfiák szerzője, aki orientációiról, az írásról, a Nemzeti Színházról, a kisebbségi magyarság és a magyar dráma iránti elköteleződéséről, legendás színházi nevekről, emlékezetes és máig fájó történetekről, konklúziókról, a magyar nyelv és színjátszás szerepéről, rendeltetéséről vallott Ekler Andreának: „(…) más nyelvű jeles alkotók túlzott jelenléte sem üdvös a színház mindennapjaiban. Nem csak azért, mert a nyelvi nem értés miatt a tolmácsolás praktikus értelmezési folyamatokat indít a színészben, és gyakran ahhoz, amit keres, a mélytudati impulzusokhoz nem jut el, mert a nyelvi árnyalatokat a tolmács egyszerűsíti, silányítja. És a magyar nyelvet nem értő rendező küllemileg lehet, hogy modern mutatvánnyal kápráztatja el a nézőket, de ez mit sem ér, ha a próbafolyamatban a színésszel nem hatol le a mélybe, az árnyalatokig. Ugyan globális világot élünk, de a megmaradás parancsa változatlan: minden nép nyelvi titkaival is erősíti magát, aminek bugyraiba egy másik nép alkotója ritkán száll alá.”
A Könyvszemle oldalain Zsidó Ferenc ismerteti Bene Zoltán legújabb prózakötetét: „Felkavaró, bátor könyv a Söténd, olyan társadalmi problémákkal, szimptómákkal foglalkozó, amelyekre egyelőre talán nincs megoldás. A primer valóságból építkező groteszk képekkel, az abszurdig felsrófolt léthelyzetekkel erős érzelmi hatást kelt, »behúzza« az olvasót. A könyv által felvetett alapkérdés több mint nyugtalanító: miért nem változott a nyomor, a züllés természetrajza a 21. századra, vagy ha változott is, csupán külsőségeiben? Bene Zoltán ebben a könyvében azt a prózahagyományt folytatja, ami Móriczcal kezdődött, amit az új században Tar Sándor munkái, részben Krasznahorkai Sátántangója, vagy éppen a műben többször is említett Borbély Szilárd Nincstelenek-je visz tovább.” A rovat többi részében a háború előtt kémelhárító, 1945 után hadifogságba került, majd hazatérve hosszú börtönbüntetésre ítélt, végül 1956-ban szabadult és külföldre távozott Jobbágy Domokos Az ő foglyuk voltam című, fél évszázad elteltével kiadott visszaemlékezéseiről Deák Nóra, míg Gáspár Ferenc Trianon unokái. Baja krónikája című történelmi regényéről Domonkos László ír.
Novemberi lapszámunkat a Magyar Festők Társasága reprezentatív – 208 művész egy-egy alkotását felvonultató – Vigadó-beli tárlatán készült reprodukciókkal illusztráltuk.
