A Magyar Napló októberi számának tartalmából:

„A mi vörös lobogónkat

közepesen fényes szelek fújták,

fújdogálták, nagyanyám

kötelességtudóan kilógatta

a ház elé minden ünnepen,

nehogy megbüntessék…”

(Lackfi János)

„Többen a megfigyeltjeim közül börtönben végezték, vagy kitelepítették, esetleg elüldözték őket az országból, kezükbe nyomva egy egyirányú útlevelet és vonatjegyet Nyugat-Németországba vagy máshová. Széttört életek, széttört családok, széttört álmok és törekvések, ez volt minden felmutatható eredményem, ezzel viszont nagyon elégedettek voltak a megbízóim.”

(Oberczián Géza)

„Arcuk bámul az elárvult házak ablakaiból.

Várják, kabátunkat rájuk adjuk,

meghallgassuk meséiket

a férfiról, aki alvó Fehérhajú Herceggé

változott, amikor hazahozták a keleti frontról –

most magzat a föld hasában”

(Kopriva Nikolett)

„A mindenkori politikai vezetésnek két dolgot kellett egyszerre figyelembe vennie: a társadalom érzékenységét a szabadságharc iránt és az uralkodó, Ferenc József személyét, aki leverte a szabadságharcot. Ezt a kettősséget jól reprezentálja a budai Honvéd-szobor megszületésének kálváriája, amelynek köszönhetően a ’48-as veteránoknak egyszerre sikerült miniszterelnököt buktatniuk és vérig sérteniük az uralkodót.”

(Ress-Wimmer Zoltán)

„Ha a haza honvédeket kíván, ha a szabadságot meg kell védeni, hát ő odaszánja a kardját, akkor is, ha nőként nem tartanak rá számot!”

(Miklya Luzsányi Mónika)

*

A Magyar Napló októberi számának írásai túlnyomórészt nagy történelmi eseményeinkre, illetve a háború és a béke kérdéseire összpontosítanak – mindenekelőtt október 23-a nemzeti ünnepére, amelyet Szakonyi Károly lapkezdő jegyzete idéz meg, s mellette Peter Isaac brit fotóriporter 1956-os alkotásainak reprodukciói, amelyekkel lapszámunkat illusztráltuk. Ezzel is összefüggésben Lackfi János verse és Oberczián Géza kisregény-részlete már a létezett szocializmus évtizedeibe vezet át, Serfőző Simon Ágh Istvánnak ajánlott verse pedig általánosságban, nosztalgikusan idézi fel az elmúlt közös időket.

Két jeles tudós-alkotónk köszöntése, munkásságuk megidézése sem kerülheti el ezt az időszakot – Márkus Béla a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ablonczy Lászlóról a színházi pályáját megelőző, de szellemiségében már azt előrevetítő újságírói évei kapcsán írja: „…írásait (…) az jellemezte, amit Kallós Zoltán munkásságát értelmezve állított: »mintha mindig ugyanabban a dologban járna« – mintha mindig hirdetni akarná (és tudná), hogy a színpadi művészetnek missziója van, kiváltképp, ha magyar, nemzeti, a »kollektív önismeret« ébresztője s táplálója. Nem az ő, hanem a korszak, pontosabban a hetvenes évek számláját terheli, hogy amit a legelején szabad volt képviselni, az hamar tilossá teljesedett.” A történész esetében nehéz is lenne megkerülni a történelmet – a napokban Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Szakály Sándort köszöntve Kovács István is feleleveníti a huszadik század fordulópontjait: „A legújabb kori magyar történelem kiátkozottjaival akart foglalkozni: csendőrökkel, meghurcolt, bebörtönzött, kivégzett katonatisztekkel és a magyarságra zúduló olyan közösségi tragédiákkal, mint Trianon, a Don-kanyar, a német megszállás és következménye, a kiugrási, pontosabban kiválási kísérlet kudarca… Felkutatta az idehaza és a nagyvilágban szétszóródott, még élt tanúságtevőket is, és felkészültségével, nyíltságával szóra tudta bírni őket. Vallomásaik tölthetik ki a megsemmisült, megsemmisített, zsákmányul elvitt dokumentumok hiányát.” Szakály Sándor a lapunkat záró Könyvszemle oldalain is szerepel, ahol Könyvekről és szerzőikről című, szakmai recenziókat és kritikákat tartalmazó kötetéről Balla Tibor írt ismertetőt.

A jelenlegi és a mindenkori háború kérdéseire, közérzeti hatásaira reflektál benyomásaival, vízióival Vári Fábián László költeménye és Kopriva Nikolett két verse, míg a finn Tommi Kinnunen regényrészlete – Jávorszky Béla fordításában – már kifejezetten a második világháború észak-európai helyszínei, eseményei közé kalauzolja az olvasót.

Ugyancsak szerephez jut lapszámunkban az 1848–49-es szabadságharc és forradalom is, Miklya Luzsányi Mónika Bányai Júlia életét feldolgozó regényének részletében közvetlenül, Ress-Wimmer Zoltán esszéjében pedig – ’48 utóéletének érdekes és kevéssé ismert epizódjaként – a budai Honvéd-szobor történetén keresztül.

Nyitott Műhelyünk októberi vendége Thimár Attila költő, irodalomtörténész, a Kortárs folyóirat főszerkesztője, akit Dobri Imre az orientációiról, Révai Miklósról és Ottlik Gézáról, inspirációkról, szabadságról, szakmai mércéről, kulturális-tudományos változásokról, sőt még zenéről is kérdezett: „Az irodalomtörténészek között közszájon forgó legenda, hogy olyanná válsz, mint akit kutatsz. (…) olyan témával, szerzővel foglalkozol, aki amúgy érdekes számodra, feltehetően valami belső hasonlóság okán. Bennem mélyen él egy alapvető szabadságvágy, nehezen bírom a kötöttségeket, azt, ha mások próbálják megmondani, mit csináljak. Ebből következik, hogy sok mindent kipróbáltam, ami éppen érdekelt, akár az irodalomhoz, akár más művészeti vagy kulturális területhez kapcsolódott. Ebből a szemszögből biztosan hasonlítok Révaira. (…) a többféle tevékenységben megépülő pályamodellben hasonlítunk egymásra, vagy fogalmazhatjuk úgy is, hogy én őrá.”

Kisinterjúnkban Végh Attilával az erdőket középpontjába állító, friss esszékötetéről Biró Máté beszélget, kitérve természetfilmes munkáira és mindezek metafizikájára is, míg lapunk további oldalain Nyilas Atilla versével és Sturm László korábban megkezdett Halmai Tamás-tanulmányának második részével találkozhatunk.

Végezetül a Könyvszemle rovatban – a már említett Szakály-köteten túl – Karádi Zsolt tollából olvashatunk a francia–magyar irodalmi kapcsolatok emblematikus alakja, Gara László munkásságát A. Szabó Magda szerkesztésében összegző, kétnyelvű könyvről (Gara László emlékezete / À la mémoire de Ladislas Gara, 1956), valamint Péntek Imrétől Bence Lajos átfogó, teljes életművéből merítő versválogatás-kötetéről (Itthon vagyok, hazatértem).