Hét évvel ’56 után, huszonhattal ’89 előtt. Cseke Zsolt a Vasfüggöny mögött, megrekedve időben és térben, Magyarországon, a Moszkva téren, a Kalefon. Rock and roll, farmergatya, hosszú haj, wurlitzer, orkánkabát, sorkatonaság, autóstop… a kor trendi jegyei, a történelem díszletei. Köztük szerelmek, barátságok, sorsok, és mindezeket éberen figyelő elvtársi szemek. Az iskolai és munkahelyi ünnepségeken, a kommunista alapszervezetek gyűlésein, a Népfront rendezvényein, a május elsejei felvonulásokon azonban nem beatzene szól, hanem pártinduló.
„A párttal, a néppel egy az utunk
A jelszavunk munka és béke
Mi kommunista ifjak indulunk,
Mert bennünk apáink reménye
Az ám. A ti apáitok reménye bennetek, a mi apáinké meg bennünk. És a kettő együtt nem fog menni. (…) Régebben lenn tanyáztunk a hatos tuja megállójában, de a hé elzavart, azt mondták, ne csoportosuljunk a téren. Hát felköltöztünk a korláthoz. Ez most a mi helyünk. Itt megtűrnek. Még.
Pikcsőr fényképez. Pajtás fényképezőgép a kezében, úgy vezényel:
– Álljatok át a posta fala elé! És kivégzés.
Felemelt kézzel állunk a fal előtt, van, aki összeesés közben merevíti ki magát, Gizda kicsit oldalt, szemben velünk valami bottal sortüzet zúdít ránk. Ez a kivégzés, de nem játsszuk túl jól a szerepet, vigyorgunk, fintorgunk, grimaszolunk közben. Tavasz lesz, rügyezés és langymeleg és örök verőfény. Könnyűek vagyunk, sőt súlytalanok.”
