Cseke Benedek százados az ezerkilencszázhatvanas évek közepén kezdi papírra vetni emlékeit, úgy tudván, csak múltja van, jövője nincs. (Ezügyben talán még érik meglepetések.) Elsőkézből, felmenői, ismerősei révén pedig másodkézből számol be Trianonról, a két világháborúról, a két békéről, az '56-os forradalomról, szeretteiről és ellenségeiről, harcairól és megfutamodásairól, melyek jórészt egybeesnek Magyarország harcaival és megfutamodásaival.
,,Amikor belefogtam ebbe az irományba, hiú módon úgy gondoltam, talán magyarázatot találhatok és adhatok a történelem ama szakaszára, amit megéltem. De mintha csak egy kaleidoszkópot akarnék óvatosan átadni valakinek egy száguldó hullámvasúton, azt remélve, ugyanazt látja majd benne, amit én. Így hát csak az életemet meséltem el, s talán azt sem sikerült hűen, tárgyilagosan, sem igazán őszintén. Kitöltöttem az időmet, s bizony, pazar életem volt. Gyönyörökben és gyötrődésben, örömökben és bánatokban, boldogságban és boldogtalanságban, szeretetben és gyűlöletben egyaránt. Őszintén mondom, így, utólag már mindegyikért hálás vagyok, hisz mindez együtt tette igazán teljessé életemet, illetve tett azzá, ami vagyok. Tudom, nem az örökkévalóságnak írtam, sőt, még kortársaim között is csak keveseknek. A homokvár, amit a gyermekeinkkel építünk, csak nekünk fontos, másnapra szétpereg az esőben, szélben, napsütésben, s nem érdekel senkit, nem emlékszik rá senki rajtunk kívül. E homokvárnál többet nem is remélek."
