„Ötvenhatban is kisodródtam, amikor megnyílt a határ. Anyámat akkor már nem hívta a rokonság. Tudták már, ha mindenki elmegy is, ő - mint mondtuk: dafke! - itt marad.
Haza ugyan már nem toloncoltathatott, de amikor meghirdették az amnesztiát, elkezdte építeni a házamat. Tulajdonképpen nem parancsolt soha rám, nem kért és nem erőszakoskodott.
Várt. Ő, akinek mindenütt volt rokona a nagyvilágban, nem mozdult Budáról. Mások mehettek, de ő nem mozdulhatott.
Mi mást tehettem, hazajöttem én is. Megtanultam, hogy a betűvető - Hamupipőke. Mindegy, hogy rátalál-e a herceg. Az ő dolga az, hogy - marad.
Eljött az idő, amikor megnyíltak a határok. Hazajöttek, egyik a másik után, a nyugatosok, disszidensek, ötvenhatosok. Az egyik a miniszterelnök tanácsadója, a másik fél kézzel vezet holmi külföldi mamutvállalatot. Limuzinok viszik ide-oda őket, fél évszázada nem ültek se buszon, se villamoson. Van, amelyik még beszél magyarul, de a legtöbben már a második mondat közepén más nyelvre váltanak. Köszönöm, mutti, hogy nem szedte a nyakába a világot.
Hogy itt maradt."
