A hatvanas évek végén szülőfalum határában egy szovjet katonai teherautó halálra gázolt gy vasutast, az 1956-os forradalom egyik helyi vezetőjét. A mélyen jelképes, ezért önmagán messze túlmutató esetet sokáig hordoztam magamban, sokat vajúdtam vele. Világrajöttét késleltette maga a kényes téma, aztán írói felkészületlenségem és a minden mulasztásért kárpótló műfordítás halogató önáltatása. Végül mégis a műfordítás sietett segítségemre. 2001-ben lefordítottam Uwe Johnson 1956-ban játszódó és a magyar forradalom NDK-beli hatását megrendítő erővel ábrázoló Hogyan halt meg Jakob? című regényét, melynek hatása éppúgy nem hagyott nyugodni, mint annak a vasutasnak a halála. Egyre világosabbá vált számomra, hogy azt is csak hasonló eszközökkel lehet regénnyé formálni.
Attól kezdve a mű szinte írni kezdte önmagát. Már csak íróasztal, számítógép és idő kellett hozzá. A helyszín magától értetődően szülőföldem kétnyelvű, etnikailag felbolygatott világa lett, az 1968-as kiindulóponthoz automatikusan kapcsolódott 1956, a vasutas sorsára pedig ráfonódott a kor, a Kádár-rendszer ostoba abszurditásba átmenő gonoszsága és a szovjet katonai megszállás, amelyekkel szembesülni, tisztába jönni úgyis régi adóssága a magyar irodalomnak. Ebből igyekeztem törleszteni. Nehogy ezt is egy német végezze el helyettünk.
A vasutas története tehát írni kezdte magát, és én meglepve tapasztaltam, hogy a szomorú eset egyre inkább a humor, a groteszk hangján akar szólni, hogy az artikulátlan indulat helyét egyre inkább a nyelv veszi át. És én hagytam szólni a humort, a groteszket, és feláldoztam indulataimat a nyelvnek. Mert ez a szembesülés, a leszámolás legelegánsabb formája. Jobb minden csűrés-csavarásnál, posztmodern elzárkózásnál, de kiváltképp jobb minden hazug restaurációs kísérletnél.
