Ez a könyv a férfi válságok könyve. A válságok mélyén az ember úgy érzi magát, mint az ágától elvált falevél a viharban: nem talál többé fogódzót. Bele mer-e harapni a jó házasságban élő férfi a megnevezhetetlen, sóvárgó hiányában ölébe hulló szerelembe? És mit tegyen az özveggyé lett apa a fiatal, újgazdag gázolóval, aki megölte a családját: létezik-e a felelősségre méltóbb válasz a bűntudatot, kegyeletet kijátszó anyagi kártérítésnél? Vagy mi vár a köztiszteletben álló, meglett, családos orvosra, aki egy bolti lopással próbálja átlépni saját határait: megélheti-e a konvenciókon és hivatásán túli személyes szabadságát az amúgy is önemésztő, mélyen hívő ember, s ha már megtette, hogyan álljon meg a képmutató közvélemény, és főleg saját maga előtt?
Lőrincz György elbeszéléseiben, novelláiban nem pusztán magával von bennünket a lélek kusza és sötét barlangjárataiba, utána napvilágra is segít: hol lebegőbben, hol kristályosabban, de minden írásában jelen van az a „talpig nehéz hűségbe” bújtató, a felelősség vállalásában gyökerező évszázados értékrend, amelyet a szerző szülőfalujának közösségéből hozott magával.
A kötet másik fontos témája az öregedés: ezek személyesebb, vélhetően a saját élmények bizalmába fogadó művek, a számvetésnek a hitvesi hűség és szeretet földjébe ültetett, fehéren virágzó cseresznyefái. A természetközelben felnőtt író a családi tragédiákról, az öregség tapasztalatáról is az élet-teljesség részeként, a festői vonásokkal felvitt, folyton megújuló erdélyi táj képeivel beszél nekünk.
