Sok hangon megszólaló irodalmunk kivételes, és méltánytalanul mellőzött szép szavú, de a keserű tapasztalatokra is érzékeny székelyföldi krónikása Lőrincz György. A Sánta Ferenc-i, Sütő András-i, Nyirő József-i örökség folytatójaként a szülőföld egyszerre lélekmeleg és egyszerre keserű megörökítője – elbeszélései, regényei igaz és fájdalmasan szép lenyomatai az elmúlt évtizedek erdélyi történéseinek.
Az író A szív hangjaiban is az életről mesél, hiteles emberi sorsokon keresztül – napjaink globális jelenségéről, a migrációról – fekete-piros, erdélyi színekben. Egy fiatal székelyföldi nő kallódásának, budapesti eltűnésének és kilátástalan fölkutatási erőfeszítésének a történetét. Az események mindössze néhány napba sűrűsödnek, a gyötrelmes, rapszodikus emlékezésfolyamban azonban három generáció sorstörténetét ismerhetjük meg. Valóban a szív hangjai szólalnak meg a regényben, nemcsak a leányát kereső anya szívhangjai, de az író szív-aggodalmának a hangjai is: Miért, hogy az érzékeny idegrendszerűt zúzza szét ez a kor is? Hol kellett, lehetett volna másként, jobban vigyázni magunkra, egymásra, hogy identitásunk meg ne roppanjon? A nevelésben, a génekben, a rendszerekben vagy a világban lenne a hiba? A kisebbségi létben, az országváltásban? Lőrincz György nem választ ad, hanem érvényes kérdéseket fogalmaz meg – mert muszáj élni, túlélni, megmaradni akkor is, ha meginogni látszik alattunk a föld.
Pécsi Györgyi
