A Magyar Napló novemberi lapszámának tartalmából:
„Vannak jajvörös, lomha fáim,
árnyas lugasom van,
van Babitsom és Kosztolányim,
van egy-két halottam…”
(Győri László: A lassú lugasban)
„A csokor napok óta hervadozhatott a horpadt bádogvödörben, átázott
újságpapírba csavart szára diszkrét rothadásszagot árasztott, ráadásul cínia volt,
a két világháború között divatos rézvirág, úri kertek és parasztudvarok éke,
körkörösen elrendezett merev egyenszirmokkal. Anyám utálta: fúj, művirág!
Ennél sértőbbet nem mondott rájuk, de csak a vadon növőket szerette, a zsályát,
szarkalábat, zergevirágot, imolát…”
(Jámborné Balog Tünde: Cíniák ősszel)
„fáraszt az álarcosbálok embere
a templomok hulló vakolata
én hozzád jöttem
kimondhatatlan szavakkal
megágyaz a dér a tél betakar
hibátlan éjszakáival”
(Iancu Laura: Előeste)
„Ekkor Illyést már folyamatos támadások érik. Horváth Márton, Lukács György,
Révai József a dicséret, figyelmeztetés, dorgálás, fenyegetés, megrovás mérgező
mártásával öntik le műveit… Az 1951-es és 1952-es írószövetségi
közgyűléseken a magyar írók közül a sistergően tehetségtelenek, de a
tehetségesek közül is többen azzal igyekeznek rendszer-, pontosabban Rákosi-
hűségüket igazolni, hogy Illyésbe látványosan belerúgnak. A hatalom mindezek
tudatában kér újra és újra hűségnyilatkozatot Illyéstől, aki erre sohasem
hajlandó.”
(Kovács István: Az Ozorai példa című verstől a Föltámadott a tenger című
filmig)
„Pogány Gábor Benő a mindennapi munkával, a kétkezi foglalatoskodással
tagadja azt, hogy a képzőművészetben csak a műalkotás anyagtalanná válásával
lehet érvényes tartalmat felmutatni, s válaszolni a 20. és 21. század nagy
kérdéseire.”
(L. Simon László: Művészet és mesterségbeli tudás)
*
A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának novemberi vendége Terék Anna
költő, drámaíró, akit pályájáról Karácsonyi Zsolt költő, szerkesztő, kritikus
kérdezett: „Azt hiszem, vannak előnyei annak, ha az ember többségiként nő fel,
de annak is, ha kisebbségiként. A többségiként felnőtt embernek valószínűleg
egészségesebb az önbizalma, kevesebbszer érzi magát másodlagosnak más
nemzetekhez viszonyítva. A kisebbségiként felnőtt viszont sokkal hamarabb
bele tud tanulni egy-egy új ország szabályaiba, hamarabb érzi magát otthon egy
idegen helyzetben, idegen nyelvek, kultúrák közt, rugalmasabban képes létezni,
ami sokat segít, ha idegenben kell élnie. Szeretek az a topolyai lány lenni, az a
topolyai gyerek, aki otthon sem találta már a helyét, és aki nem nagy
különbséget lát ember és ember közt nemek és nemzetiségek alapján.” A
lapszámban továbbá Győri László, Iancu Laura, Kopriva Nikolett, Szentmártoni
János, Terék Anna, Zsille Gábor versei, valamint Jámborné Balog Tünde és
Marosi Gyula prózái szerepelnek. Összeállításunkban jeles alkotókra is
emlékezünk – a 100 éve született Illyés Gyulára Kovács István esszéjével és N.
Horváth Béla tanulmányának első részével, mely utóbbiban az Egy mondat a
zsarnokságról című vers kerül elemzésre a hatalmi berendezkedés
szempontjából: „Illyés Gyula emblematikus verse a totalitarizmus
»zsarnokságáról« szól: nem egyszerűen a Rákosi-korszak Magyarországáról,
nem a sztálini Szovjetunióról, Hitler Németországáról, hanem a
»zsarnokságról«, – pontosabb terminussal – a totalitarizmusról. A totalitárius
államról, az azt uraló diktatórikus hatalmi gépezetről, a fizikai, morális, lelki,
érzelmi erőszakról, amelyet elszenved az állampolgár, az egyén testi és lelki
terrorizálásáról, a totalitárius tömegmédiának való kiszolgáltatottságáról, az
elmagányosított közösségekre rátelepülő vezérkultuszról.” Oláh János író, költő,
a Magyar Napló újraalapító főszerkesztője és az azonos nevű kiadó igazgatója
idén novemberben lenne 80 esztendős; Szentmártoni János verssel, Hambalkó
Dalma a szeptemberben megrendezett Oláh János-konferenciáról írt
tudósításával, Stamler Ábel valláskutató, szerkesztő pedig esszéjével emlékezik
rá: „Ha Gölléből indul az ember, Nagyberki mindössze negyedórányi autóútra
van, gyalog sem lehet több két-három óránál. Apai nagyszüleim mindketten az
előbbi faluban születtek, így magam is ismertem már gyermekkoromban
száműzött történeteket, nem is egyet. E Somogy és Tolna határán fekvő
települések – annyi más magyarországi faluhoz hasonlóan – sok közös emlékkel
bírnak. Közös történetek, közös sorsok. Szellemi rokonságunkat Oláh Jánossal
ez csak erősíti, sőt, ezért is lehetek elfogult vele szemben” (Stamler Ábel). 135
éve született, és 55 éve hunyt el Áprily Lajos költő; róla Árkossy István
festőművész, művészeti író, illetve Kada Erika író, újságíró közöl esszét:
„Áprily Lajos nem úgy keresztény költő, hogy másról sem beszél, csak Istenről.
Ő többnyire másról beszél. A természetről és az életéről, amiben olyannyira
magától értetődően van jelen hite, ahogyan a levegőt veszi. Ha a hazájáról
beszél, akkor a havasokról is, és ha a havasokról, az istenfélő ember minden
rejtelméről, öröméről és kínjáról is” (Kada Erika). A Könyvszemle rovatban
Vasadi Péter összes verse I. (1961–1987), Nánó Csaba Zsebfüzet és Farkas
Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című
kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat az idén 60 esztendős Pogány Gábor Benő
Munkácsy-díjas szobrászművész munkáinak reprodukcióival illusztráltuk,
akinek alkotói világáról L. Simon László közöl esszét.
