A Magyar Napló augusztusi számának tartalmából:

„vásott kölykök, rúgtuk a bőrt a falnak,

madártejhabok úsztak az égen,

Évi fent Modern Talkingot hallgat

(ezerkilencszáznyolcvannégyben),

kampós bottal kergetett Laci bácsi,

az Erzsébet kert púpos parkőre,

az évnyitón fémcsatos derékszíjon

harcos felirat villan: »Előre!«”

(Both Balázs)

„Arra, hogy költők is kiváló tárcaszerzőkké válhatnak, akad példa a magyar irodalomtörténetben, gondoljunk csak például Ady Endrére vagy Kosztolányi Dezsőre. Tóth Erzsébet is csatlakozott ehhez a körhöz, amikor 2008-ban a Kortárs Kiadónál megjelent a Szívhangok című tárcakötete. […] A hat ciklusból álló százhuszonegy írás védjegye a szépirodalmi jelleg és az igényesség.”

(Lajtos Nóra)

„…ahogy közeledett a galéria felé, folyamatosan azon gondolkodott, hogy egyszerűen leszáll, és hazasétál. Nem volt oda a megnyitókért. Utálta például a beszédeket, amiket az elején elmondtak. […] És elege volt már abból is, hogy mindenki okosabbnak akart tűnni a másiknál, miközben olyan tárgyakat dicsérgetnek, melyekben sem ötlet, sem szorgalom nem volt, csak egy koncepció, amivel kifejeztek valamit, amit a néző már addig is tudott.”

(Bódi Péter)

„Ahogyan Bem cselekedetei és emléke egyre intenzívebb és szétsugárzóbb lett Kovács István kutatásai révén az időben, olyan fokozatossággal, de visszafoghatatlanul lett ő maga is intézmény a nemzeti és a nemzetközi diplomáciai, diszciplináris és kulturális időben.”

(Jánosi Zoltán)

„Az öröm egyetemessége logikusan következik Isten (és a lét) mindenütt jelenvalóságából – ez Halmai [Tamás] gondolkodásának egyik tengelye. Kimondott programja a félelem legyőzése az öröm által. Viszont ebből következik a bűn relativizálása (végső soron talán: tagadása). Legalábbis a bűn etikai felfogása válik kérdésessé számára – »a bűn […] etikai abszurditása«.”

(Sturm László)

*

Az augusztusi Magyar Napló több nagy téma köré szerveződik, melynek során Bene Zoltánnak az olvasást és az irodalmat szülői örökségként bemutató, de a történelmi összefüggésekre is kitérő lapkezdő jegyzetétől szinte értelemszerűen jutunk el az e hónapban sorra kerülő, több mint fél évszázad hagyományára építkező Tokaji Írótáborig, illetve az annak történetét bemutató könyvekig – az elmúlt években megjelent három kötetről záró blokkunkban, a Könyvszemle rovatban ír Petrik Béla.

Fontos augusztusi alkalom régi kedves szerzőnk, barátunk, a költő-íróként, történész-polonistaként és diplomataként is jól ismert Kovács István nyolcvanadik születésnapjának köszöntése – az ünnepi apropóból maga az alkotó is nagy, összegző verssel jelentkezik lapunkban, szerteágazó munkásságát pedig Jánosi Zoltán irodalomtörténész és Ress-Wimmer Zoltán történész méltatja esszében, utóbbi rámutatva a tudományos, alkotóművészi és morális követelmények szoros összefüggésére: „Kovács István nemcsak a történeti adatbankok egyik fontos gyarapítója, hanem egyben azoknak az erkölcsi szempontoknak is szószólója, amelyek nélkül minden levéltári kutatás puszta számsor és kronológia maradna. Munkássága bizonyítja, hogy a történelem kutatása nemcsak tudományos kérdés, hanem egyben a nemzeti és közép-európai identitás felelős ápolása is. (…) Számára a történelem nem puszta évszámok és csaták sora, hanem sorsok, döntések, érzelmek, bukások és győzelmek szövedéke, amelyből ugyanúgy fakadhat vers, mint történelmi monográfia.”

Megszokott kisinterjúnk, amelyet ezúttal Petrik Béla készített Pruzsinszky Sándorral a legújabb, hatalom és művész mindenkori viszonyát boncolgató drámakötete kapcsán, szintén párhuzamba állítható Kovács István gondolatiságával.

A Nyitott Műhely rovat augusztusi vendége Balogh Robert író, költő, drámaíró, újságíró, akivel Halmai Tamás Pécsről, az eredendő kíváncsiságról, szemlélődő létezésről, kommunikációról, nyíltságról és egymás felé nyitásról, a családi veszteségek szépirodalommá emeléséről, valamint az irodalmi alkotómunkán túli rádiós és újságírói munkáról beszélgetett: „(...) nem tudom, maradt-e még igény arra a nyíltságra, ahogyan én szeretek párbeszédet folytatni, vagy amilyen szívesen érvelek értékek mellett. Azt tapasztaltam, hogy intézményi kommunikációra vagy PR-interjúra van, de a valódi kérdésekre adott valódi válaszoktól sokan félnek. Engem untat az egyoldalú, sablonos kommunikáció. Az irodalmi műnemekben és műfajokban is más-más szabályszerűségek működnek, amiket szívesen sértek meg egy cél érdekében, nem csak a kreativitás vagy a játékosság jegyében. Az irodalom mellett az újságírás is a nyelvről és a kommunikációról szól.”

Az interjúhoz kapcsolódóan szerzőnk ezúttal prózával, készülő kisregénye egy részletével jelentkezik.

Móser Zoltán fotóművész saját képekkel illusztrált emlékező esszéje a múlt havi centenárium kapcsán újra megidézi Nagy Lászlót, ezúttal az elmúlásra összpontosítva: „[1977 nyarán] Nagy Lászlóval és Ágh Istvánnal hármasban elmentünk a falu legszélső házáig, a szülőházig. Amit láttam és fényképeztem, az épp olyan volt, mint Nagy László A Zöld Angyal című (1965) versében olvasható: minden lassú romlásnak indult, minden a pusztulás képét mutatta. Ez az oka – de ezt csak kevesen értik –, hogy az ott készült képek sokkal többet mutatnak, mint a mai, múzeummá alakított és rendbe tett szülőház képe.”

A képzőművészet Bódi Péter regényrészletében is fontos szerephez jut, míg Szemhatár rovatunk további részében hétköznapi történéseket vetítenek bibliai síkra Turczi István és Kugler Viktor versei, s ezt a szellemiséget idézi Sturm László Halmai Tamás munkásságáról szóló nagy tanulmányának most közölt első része is, míg a Tóth Erzsébet tárcagyűjteményét elemző Lajtos Nóra-tanulmány ugyancsak első részében és Both Balázs verseiben a szülői viszonyulás jelenti az egyik közös pontot.

A lapszámunkat záró Könyvszemle rovatban – Petrik Béla Tokaj-könyvekről szóló, bevezetőben említett írásán túl – Pósa Zoltán Önreflexiók (1948–1973). Vaskori tekercsek a remény országából című önéletrajzi regényéről Gáspár Ferenc, míg a Várkonyi Nándor és Weöres Sándor levelezését feldolgozó Kedves Bátyuskám! című kötetről Fóris Kinga közöl recenziót.

Augusztusi számunkat a tavaly 110 éve született Pro Cultura Hungarica-díjas szobrászművész, Kós András Vigadó Galériában kiállított alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk.