A Magyar Napló júliusi számának tartalmából:

„Az évezredek határáról nézve / valóban oly fátyolosan aranyló a Mennyország, / amilyennek a Badacsony körüli végtelent látod / a szigligeti öböl kocsmáros-bőrköténye fölött? / S a kapuja / akár a kővágóörsi házé? / Égboltívére fölvakoltad-e / az alapítás évét: / az időtlenséget?”

(Kovács István: Aki a Mennyországot festi)

„…nagyapa órája csak az egészeket üti ki. Pontosan, hibátlanul, pedig már biztosan elmúlt százéves. Emlékezetembe akkor fészkelte be magát, amikor nagyapa a sezlonyon pihent, elütötte a nyolcat, betette fekete táskájába a szalonnát, kenyeret, fröccsöt, és elindult az elemgyárba, mert csak éjjeliőrként kaphatott munkát. Ott állt a neve a kuláklistán. Azóta figyelem az óra ütéseit…”

(Szentirmai Mária: Szőlő és homok)

„Kosztolányi Dezső nagyívű és méltán népszerű rapszódiája (…) lényegesen többről szól, mint az álmatlanság miatt szobája ablakán kibámuló lírai én egyszerű rácsodálkozásáról. Az örökké kereső Kosztolányi itt, a Hajnali részegség című vers szenvedélyesen rapszodikus szövegében, a fizika és a metafizika közötti átjárhatóságról, vagy éppen át nem járhatóságról elmélkedik.”

(Kovács András: Antropos a Logodi utcában)

„Az egyetlen, az utolsó vagyok, / nyeldeklő föld és táblásra száradó szik. / Egyre vadabb és éhesebb ez az / évszak, lassan engem is feltép, megeszik. // Kinek a harca ez itt, istenem?! / A békés origónak helyet nem tudok. / Középre állni nem lehet, szóra / tátogva nyelem vissza a szájszagot.”

(Csillag Tamás: Az egyetlen, az utolsó)

„…a nőtípus, akit Kemény János és Medgyessy Éva a karaktere lényegénél fogva megragad, a szigorú létküzdelmekben mindvégig helytálló erdélyi asszonyok egyik prototípusaként is megjelenik. Hibáival, tévedéseivel együtt is erős akarata, töretlen létbizalma, a körülötte élőkön segíteni törekvése áll jellemformálása gerincvonalában.”

(Jánosi Zoltán: Kiáltás és emlékezet)

*

Júliusi lapszámunkat vegyes, igazán sokrétű tematika jellemzi, aktualitásokkal és évfordulókkal. Kiemelten meghatározó szereppel bír egy sajnálatos, friss gyászhír, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas festő- és grafikusművész, Somogyi Győző váratlan halála; a folyóiratunkban is gyakran szereplő alkotótól a munkáiból válogatott lapszám-illusztrációinkkal, valamint Kovács István emlékversével és a művész kiadónk gondozásában megjelent monográfiájáról (Takács Gábor: Festő a világ közepén. Somogyi Győző élete és művészete) írt Péntek Imre-recenzióval búcsúzunk.

Szentmártoni János irodalmi folyóiratok helyzetével foglalkozó lapkezdő jegyzetével máris mélyvízbe ugrunk: a literatúránk szereplőit is megszólító velős írás érzékletesen mutatja be napjaink (kultúr)politikai változásait, a lapok jelenkori válsághelyzetét, az érdekazonosságok ellenére meglévő széthúzás gyökereit, s jövőbeni, halvány, mégis élő esélyeket, reményeket.

Biró Máté Majoros Sándort friss novelláskötete, a Szarajevói kóla kapcsán faggatja, aki a történeteket elbeszélő öcs és a kalandok főhősét megtestesítő báty alakjával a hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviája figuráinak és máig ható ízeinek felelevenítésén túl örök embertípusokat és léthelyzeteket is ábrázol: „Az öcs nem hős, hanem tanú. Nem ő viszi véghez a nagy tetteket, és nem ő bukik nagyokat, de ott van az események vonzáskörében. (…) benne van a bácskai kisember örök kettőssége is: egyszerre szeretne kitörni és megmaradni. A volt Jugoszlávia ilyen szempontból különösen erős díszlet: mindenki indult valahová, a jobb élet felé, aztán valahogy minden út visszakanyarodott a poros udvarra, ahol ugyanaz a létra dőlt a falnak, mint induláskor. (…) A báty egyfajta modern, elfuserált Odüsszeusz. Megy előre, kipróbál mindent, és közben nagyokat hazudik, de elsősorban önmagának.”

Tanulmányaink sorában Medgyessy Éva író, szerkesztő, dramaturg, színház- és irodalomtörténész munkásságának az ötvenöt éve elhunyt Kemény Jánost és a száz éve alakult Helikon írói közösséget érintő szálait Jánosi Zoltán mutatja be, a huszadik század második felének erdélyi magyar szellemi életére is széles kitekintést nyújtva, míg Borsi-Kálmán Béla Wodianer-Nemessuri Zoltán háborús elbeszéléskötetét (Egy láda dicsőség), Kovács András pedig Kosztolányi Dezső nevezetes és népszerű versét, a Hajnali részegséget elemzi részletes, új szempontokat is feltáró alapossággal. Arató György írása fél évszázaddal ezelőtti eseményeket idéz meg, akkori irodalmi életünk ellentmondásosságára és személyes szálakra is rávilágítva a centenáriumi évét záró Nagy László idei jeles jubileuma, az ötven éve, 1976 őszén elnyert magas bolgár irodalmi kitüntetés, a Botev-díj, s mellé Szmolján városának díszpolgárává történt avatása kapcsán: „(…) az elismerés átvételével kapcsolatos kötelezettségeket fegyelmezetten teljesítette ugyan, de igazán az (...) egyhetes vidéki útnak örült – az őszi napfényben fürdő hegyi tájak, erdők, rétek, ízek és illatok harminc évvel korábbi ifjúságába röpítették vissza. Naplója azt is tanúsítja, hogy ezek a napok jelentették élete utolsó felhőtlenül boldog időszakát. (…) S ha az ugyanakkor született Vonzás ide kívánkozó, szállóigévé vált sorára gondolunk: »Majd kitűz az ország«, aligha lehetünk büszkék arra, hogy ez az ország bizony nem Magyarország volt.”

Júliusi számunkban a költészetet Kovács István emlékversén kívül Csillag Tamás, Murányi Zita, Rónai Balázs Zoltán, Soós Gábor és Vass Tibor képviseli, míg prózával Acsai Rolandon és Szentirmai Márián túl Hegedűs Imre János jelentkezik, aki a júliusi évfordulók sorát is gazdagítja, így friss novellája mellett nyolcvanötödik születésnapja alkalmából az ő személyében köszönthetjük Nyitott Műhelyünk vendégét, ahol Árkossy István kérdéseire vall élete helyszíneiről Székelyhidegkúttól Bécsen és Budapesten át Somogytúrig, emigrációról és honfoglalásról, írói, irodalomtörténészi, tanári hivatásáról, családjáról: „Gyermekeim osztrák egyetemi végzettséggel dús életet élhettek volna, de mi felszedtük a sátorfánkat, és meg sem álltunk Budapestig. Azt is mondhatnám, az út szélére jöttünk, se lakásunk, se munkahelyünk nem volt, de lett hazánk. Ezzel a szóval, hogy Hazánk, kifejeztem életem, életünk tartalmát, célját, lényegét. (…) voltam őstermelő, voltam boldog diák, missziós tudattal dolgozó tanár, voltam országutak vándora, voltam hazátlan, s most vagyok csodálatos magyar nyelvünk lakója, boldog birtokosa, művelője. Ilyen egyszerű és ilyen bonyolult az emberi lét.”

A lapszámunkat záró könyvszemlék között a bevezetőben említett, Somogyi Győző-monográfiáról írott Péntek Imre-recenzión túl további két alkotó műveiről is olvashatunk: Bakonyi István szövege Péntek Imrét a drámái által (Viaszrózsák egy szerelemre) szerzőként is beemeli a rovatba, míg Komáromi Gabriella írása Oravecz Imre Alkonynaplóinak első két kötetével foglalkozik.