A Magyar Napló októberi számának tartalmából:

„– És melyik volt a maga háza? – kérdezte a culáger. A hercegné hallgatott. Elhajtottak az Opera előtt, majd átvágtak a November 7. téren. Sötétedett. – Ez volt az – mutatott két utcával odébb a hercegné egy sarokházra. CHEMOKOMPLEX, tükröződött vissza a nedves aszfaltról a kékes neonfelirat. Az ablakokban már égett a villany. – De hisz ez az Andrássy út 60.! – döbbent meg a culáger. – A magáé volt? Tudja, hogy kik működtek itt?”

(Bakoss Géza: Andrássy út)

„A magyar forradalom és véres elfojtása volt a másik jelentős magyarországi történelmi esemény, amely a múlt század közepén nagy visszhangot kapott Olaszországban is. Egyrészt a magyar nép harcának belpolitikai célokból történő felhasználása szempontjából, másrészt az olasz írók és költők (a jobb- és baloldali érzelműek egyaránt) kezdettől fogva kiálltak a forradalom, majd a forradalom leverése után a bebörtönzött írók szabadon bocsájtása mellett.”

(Sárközy Péter: A magyar forradalmak olasz irodalmi visszhangja – Olasz írók a két magyar forradalomról)

„…amikor a lélek már nem akar uralkodni másokon, nem akarja irányítani a környezetét, nem akar már a saját sorsára se hatással lenni, amikor már csak önmaga fölött van hatalma, vagy azt hiszi, hogy van, mert valójában ez a hatalom csak annyira elég, hogy leboruljon a kegyelmes Isten előtt, és akkor kiderül, hogy ez a minden, mert a leborulással együtt eljön a valódi szabadság, a túlon túli szabadsága.”

(Miklya Luzsányi Mónika: Elfalazottak szabadsága)

„A kőszívű ember fiaiban a családi hagyomány szerint az Elöl víz, hátul tűz című fejezetben Baradlay Richárd a nádor-huszárok hazahozatalát izgalmasan és élethűen írja le huszonöt oldalon át barátja, Dessewffy Dénes naplójának felhasználásával. Magát Baradlay Richárd alakját is főleg Dessewffy Dénesről mintázta az író a naplójegyzetei alapján. (…) Ez a rendíthetetlen, bátor ember egész életében elképesztő hőstetteket hajtott végre, ami Jókait megihlette.”

(B. Tóth Klára: Dessewffy őseink szerepe Jókai regényeiben)

„Újhold idején nincsenek körvonalak,

langyos, puha masszában forr össze a

test a tárggyal, az állat a növénnyel.

Megszűnik az én, a te, az ő,

csendes pulzálásban szeretkezik az anyag,

minden pórus halk lélegzetet vesz.”

(Usier Tamara: Észrevétlenül)

*

Október 23-a hónapjában aktuális lapszámunk is túlnyomórészt forradalmunk és szabadságharcunk hetvenedik évfordulója előtt tiszteleg, de a további írásokban a megszokott tematikus sokrétűséggel találkozhatunk.

Illusztrációink középpontjában is természetesen nemzeti ünnepünk áll a budapesti Bélyegmúzeum 1956-os bélyegeiről készült reprodukciókkal, melyek történetébe a múzeum művészeti vezetője, Elekes Attila André jegyzete avatja be olvasóinkat, míg a számot nyitó lapkezdő jegyzetében Horváth (EÖ) Tamás az 1989-es és a 2006-os év október huszonharmadikáit idézi fel. Ugyancsak 1956-hoz, illetve a korszakhoz és annak utóéletéhez kapcsolódik Bakoss Géza novellája és Sárközy Péter a magyar forradalmak olasz irodalmi visszhangjairól szóló tanulmánya, valamint Deák Ernő egy tavalyi előadásának szövege az ’56-os ausztriai magyar menekültek megszerveződéséről, népcsoporttá válásáról.

Miklya Luzsányi Mónika újonnan megjelent, Báthori Erzsébetről írott regényének egy részlete már a szabadság általános kérdéseihez vezet át, B. Tóth Klára saját felmenői Dessewffy-ágának és a Jókai-művekben megjelenő szerepéről szóló tanulmányának pedig 1848–49 forradalma és szabadságharca, illetve annak tragikus záróakkordja, az aradi vértanúk október 6-iki kivégzésének gyásznappá emelt évfordulója ad aktualitást.

Kovács István egy régi borozóban megesett, hatvanas évekbeli március 15-i reggelre visszaemlékező novellájában 1848 történelmi súlya már feloldódik az események jelenében és hangulatában: „»Ma március 15-e van, Petőfi napja! És ti ezt nem ünneplitek?!« A csönd olyan feneketlen lett, mintha azt kérdezte volna: »És mi mégis láncot hordunk?«, örvénye már-már mindenkit a mélybe rántott. De Csaba ezt egy békítő kiáltással megakadályozta: »Mindenkinek egy felest! Petőfi tiszteletére!« (...) A borozóban így a feketebetűs nemzeti ünnepen a lengyel Szolidaritás győzelmét tizenhárom évvel megelőzve sikerült megvalósítanunk az értelmiség és a munkásosztály összefogását. Kokárdáinkat apró darabkákra vágva, hogy mindenki kitűzhessen egyet, közösen ünnepeltünk a reggeli órákban azokkal, akik a nemzeti ünnepet lelkükben piros betűssé színezték, és nem mentek be a munkahelyükre.”

További novellát olvashatunk még Miklóssi Szabó Istvántól, míg versekkel Acsai Roland, Both Balázs, Kovács Balázs, Kürti László, Novák Valentin, Turczi István, Usier Tamara és Viola Szandra van jelen, valamint a kortárs norvég líra közelmúltban elhunyt jelentős alakja, Stein Mehren négy költeményével találkozhatunk hamarosan megjelenő, Jávorszky Béla fordította válogatáskötetéből. 

A Szemhatár rovatot Petrik Béla interjúja teszi teljessé, amelyben Gy. Szabó Andrást frissen megjelent Hagyomány a mérlegen című esszé- és tanulmánygyűjteményéről, az írásokban szereplő szerzőkről, s egyben irodalomtörténészi felfogásáról kérdezi: „(...) a kortárs magyar irodalom egy része (jókora hányada), Csoóri Sándor fogalmazza meg egyik esszéjében, »már rég lemondott arról, hogy az irodalom a régi értelemben magyar irodalom maradjon«. Az egyik oldal az örökség, a hagyomány jegyében az író állásfoglalást vállaló részvételét hangsúlyozza, a másik, a történetmondásra nézve kívülálló, semleges, sok esetben ironikus, megkérdőjelezhető látásmódot, attitűdöt. Az irodalmunk közösséget formáló, sorsvállaló szerepéről való lemondást szomorúan látom.”

Nyitott Műhelyünk vendége a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, Szörényi László, akivel életútjáról, történeteiről, barátairól, mestereiről és meghatározó olvasmányélményeiről Gróh Gáspár beszélget: „(...) Aczél szemében Nádas igencsak szálka volt. A vele való ismeretség vitt közel Mészölyhöz. Valamilyen rendezvényre készültünk, amikor is közölték, hogy elmarad az egész, föloszlatja a rendőrség. Kárpótlásul Mészöly Kisorosziban lévő kertjébe szervezett egy összejövetelt, ott mutattak be neki. Így kezdődött az ismeretségünk, a következő találkozásra már a lakásában került sor. Kiválasztott néhányunkat, akikről úgy vélte, hogy alkalmasak lehetünk közös gondolkozásra, sőt írásra. Előadott egy tervet, hogy kellene egy sorozatot írni azokról a szobrokról, amelyek a Népstadion díszsétányát ékesítették (...), ám a meghívottak egy része elszivárgott. Viszont én maradtam. (...) Sokat szoktam gondolkozni, hogy melyik az a könyv, amit én a legjobban szeretek, és a hatását, akárhogy is álcázza magát, rendre fölismerem. Ez a Don Quijote (...) a Cervantes-évfordulón egy egész tudományos ülésszakot sikerült szervezni, jelezve, hogy a szélmalomharcnál nincs jobb, ősi és egyúttal modernebb jelképe az emberi életnek és kultúrának.”

Hagyományos befejező rovatunkban, a Könyvszemlében Pósa Zoltántól az A. Szabó Magda szerkesztette TALPRA, MAGYAR! – 1956 és a magyar színház című, a színházi életünk ötvenes-hatvanas éveire korabeli és azóta született írások révén rávilágító kötetről olvashatunk, míg Dávid Ferenc az Emlékkönyv a Gyűjtőből, 1947-ből című, a gyűjtőfogházbeli fogvatartottak vezette, Szakály Sándor által szerkesztett korabeli titkos emlékkönyvről ír, Aniszi Kálmán pedig a kirgiz Szultan Rajev Özönvíz címen egy kötetbe gyűjtött három kisregényét ajánlja figyelmünkbe.