Elkárhozni, feltámadni sem enged –
a kertben összegyűrődött a távol:
magához von, és eltaszít magától,
felülír és megcáfol minden elvet.
Ne kérdezd, mennyi boldogságot bír el
az ostoba ember, akit az árnyék
takar szüntelen, s az élet akár szép,
akár nem, mindig boldogságot színlel.
Part és tenger közt nincs hová, meztelen
gyengeség minden tintakék mozdulat.
A lombok is elvesztették hangjukat –
a kert most álmatlan halálfélelem.
Mintha fénybe az árnyékot hordanák,
otthonaid csak falaktól dúlt szobák.
