Behorpad az égbolt sűrű tintatükre, 
egy sötét kéz a tollát belemártja. 
Verset ír az időn túl egy isten. 
Levert. Nem gondol ideákra. 

Mindig csak a fény iszonyú, mély unalma. 
Rángatni folyton égi zsinórokat. 
Merre folytatódhatna a minden? 
Hova az isteni hódolat? 

Rég tudja, hogy minden út lefelé vezet. 
Minden történet a leépülésé. 
És mégis halandó vágyna lenni. 
Csak ülne a kertben, és nézné, 

ahogy megérinti az éj a kerítést, 
míg esti imák fulladnak a csöndbe, 
hallgatná, hogy integet a csalán. 
Búcsúzni, de végre örökre. 

És verselni, de nem ezt a dögunalmat, 
amit egy öröklét óta cincogok. 
És veszendőbe menni majd szépen. 
Körülöttem fájó rokonok. 

Akkor megtudnám végre, mi a szeretet, 
és várhatnék rá, hogy megérezzen más. 
De mit várok tintaszívű ködként? 
Talán hogy lepárol egy vallás?

A vers lapunk 2024. augusztusi számában jelent meg.