Ezt a szöveget nem egy AI, 
tehát nem Mesterséges Intelligencia, 
magyarítva talán Gépagy, Műész, 
vagy mondjuk Kódgondolkodó írta, 
hanem egy L. B. monogramú, 
Dr. előtagú, 48 éves, 
sváb–örmény–szlovák–székely 
származású, szolnoki születésű, 
budapesti állandó lakhelyű 
„örökös” magyar állampolgár, 
hivatását tekintve színész-költő, 
magas, átlagos testalkatú, 
karakteres arcú, fanyar humorú, 
heteroszexuális, kétgyermekes, 
hívő, még implantátumok nélküli, 
természetes anyagokból álló 
emberi lény alkotta a 
kihívásokkal teli XXI. század első felében, 
Covid után, a III. világháború előtt, 
a globális felmelegedés közepén, 
mégis egy hűvös, nyári délután. 
Ő szerette volna megörökíteni 
a körfolyosó-tudatában keringő ingereket: 
az ablak rácsain túli, a kék tekintet előtti 
kacér felhővonulást, érzései hullámverését 
teste omladozó szirtfokain, 
az évszak izgató, bomló illatát. 
Gyermekkori emlékei ilyenkor maguktól megnyíló 
fájlok vibráló jelenléte aktuális szoftverében, 
a pillanatok folyamatos frissítései közepette. 
S ahogy „szörfözik” gondolatai virtuális világában, 
keresi a választ a váratlan kérdésre, 
hogy a technikai szingularitás 
nemsokára biztosan beköszöntő 
„ünnepélyes” eljövetelekor, 
mikor a gépek meghaladják, 
túlszárnyalják az emberi értelmet, 
vajon kizárólag Mesterséges Intelligenciák, 
netán emberszerű Kiborgok 
írnak-e majd profán és szent szövegeket.

A vers lapunk 2023. szeptemberi számában jelent meg.