Hullámzó emlékek metszéspontjain
vízről álmodik a száraz tómeder.
Riadván dohogja, mily paradox kín,
hogy az üresség is zsibbasztó teher.

A nádas az apadó tó után eredt,
rendre hátrahagyva buja önmagát,
s már elborítja a szikkadó teret,
a Dédáig futó széles szemhatárt.

Mi itt élünk az egykor volt partokon,
s a táj kudarcát éljük folyton újra.
A teremtésben mindig minden rokon,
a sorsokat is ikerlárva fúrja.

De nem hiszem, hogy létezésünk meddő,
végromlás volna a ránk osztott szerep,
hisz ároklétünkről tud a Teremtő,
s hozzá nem mindig a csúcs van közelebb.

A vers lapunk 2023. októberi számában jelent meg.

A vers megtekinthető a szerző előadásában ITT.