Az ő nyelvükön kezdtem beszélni, 
a taliga döcörésző nyelvén, 
ahogy toltam magam előtt, 
a kapu nyikkanós nyelvén, 
ahogy nyílt-csukódott 
a szántások, tarlók felé.

S az ő nyelvükön, 
akik örömükben 
felszálltak a fészerre, kerítésre, 
összecsapva a szárnyukat, 
mintha megtapsolták volna magukat. 

Az ő hangjukkal ébredtem, 
aludtam el este. 
S a többiekével, akik a Nap előtt 
suhantak el, 
a láthatár mellett, 
a földet szárnyalásukkal 
fölemelve a messzeségbe. 

Az emberi szavak 
sokszor őhozzájuk szóltak, 
velük beszéltek, 

nem énvelem, 
akiknek gyerekévé teremtődtem, 
anyáménak, apáménak, 
akiknek házőrzője voltam, 
árkok legeltetője, 
s majd lettem kanyargó vonatok ingázója, 
városok robotosa. 

Ahol megértettem beszédét 
a faluk körüli szerszámok után 
a műhelyeknek is, 
markolásukból tudtam, mire tanítanak. 

S akik arcukkal, arcuk ráncaival 
mondták el életüket, 
s az elnyűtt kezükkel, 
falakkal megroskadt vállukkal, 
amikkel mindent tudtomra adtak, 
csak oda kellett figyelnem.

A vers lapunk 2024. februári számában jelent meg.