Erzsébet, 1927

Az iskolában aztán
apácák tanítottak bennünket, 
szerb betűk, szerb igeidők, 
tárgyas és részes esetek, 
fekete fityula volt 
mindegyik fején, 
és mintha 
a szemüket is valami 
fekete hályog borította volna be, 
mindig olyan erőseket ütöttek, 
hogy a szemük helyén 
fekete csillagokat láttam.

Szerb betűket tanultunk 
sorban, kanyarítani kellett 
a táblánkon,
 csikorgott a kréta, 
rázta hátam folyton a hideg.

Koszos volt mindannyiunk lába 
az iskolában, 
mintha az apácáktól mi is 
feketedni kezdtünk volna, 
lentről felfelé, 
ahogy a mérgezett vér kúszik 
a lábból a szív felé, 
sikáltuk otthon a kezemen 
a körmöket, hogy ott ne üssenek meg, 
és ne induljon el a kezemből is 
a feketedés.

Nem mertem kinézni az ablakon, 
amíg a nővér beszélt. 
Latin neve volt mindegyiküknek, 
és a legtöbbjük magyarul törte 
a szerb szavakat.

Új nyelvet kellett rakniuk 
mindegyik gyerek szájába, 
de folytak ki szánkon 
a magánhangzók. 
Mintha az a gyík 
visszamászott volna 
mégis a torkomba, 
és rágta volna számban 
a hangokat. 
Potyogtak, mint morzsák, 
a számból kifelé 
az elrontott szavak.

Volt köztük egy, 
úgy hívták, Intemerata, 
nem tudom, mit jelenthetett 
a neve, de jó volt 
mormolni magamban, 
szentképeket adott, 
hogy azok majd vigyázzanak 
rám, míg töröm fogaimmal 
apróra a szerbet.

Én próbáltam, 
mindegyik főnévi esetet 
kipróbáltam, 
de sohasem estek 
bennem a helyükre.

Aztán ott mondták az iskolában, 
hogy mi mind 
győztesek vagyunk, 
legyőzte a világot a királyság, 
hiába támadott meg 
bennünket a magyar Monarchia, 
erősek voltak a jugoszlávok, 
mindig bátrak a szlávok, 
bátrabbak, mint én, 
vagy a magyar apám, 
és megkérdeztem magyarul, 
de a számra vágtak 
fekete kezükkel az apácák, 
hogy magyarul tilos, 
pedig csak kérdezni akartam, 
hogy milyen volt ez a 
Gavrilo Princip, 
aki közepébe szúrt 
a császár magyar szívének, 
csak mert szláv és bátor volt.

Vörös szájjal néztem 
magam elé, 
a tilos nyelvem csak 
pihent a számban, 
és csak arra gondoltam, vajon 
milyen szép arcú lehet 
egy ilyen bátor ember, 
aki bele tudott szúrni 
apám szívébe is.

A vers lapunk 2024. júniusi számában jelent meg.