„Irodalmunk jelen állapotát a legtöbb felszólaló hasonlóan látta; e tekintetben még Veres András és az én helyzetképem között sincs lényeges különbség. A mai állapothoz vezető folyamatot azonban több vonatkozásban másképp értelmezzük […]. Magam változatlanul a Petőfi–Ady–József Attila-vonalat látom a legfontosabbnak, Veres András megkérdőjelezi ezt a koncepciót; szerintem a mai állapothoz irodalompolitikai, kritikai tévedések és szubjektív okok is vezettek, szerinte a szükségszerűen érvényesülő folyamatok hozták ezt az eredményt; szerintem a szelekció többször hibás volt, szerinte jó volt. Magam fájlalom az olvasók számának a csökkenését, az olvasói bázis szűkülését, Veres András szinte örömmel mondta: végre az irodalom azoké lett, akiké eredetileg volt: az értelmiségé. Nekem változatlanul meggyőződésem, hogy az irodalomnak célja, emberformáló feladata van, Veres András iróniával szólt a »profetikus« irodalomról; ne legyen célja az irodalomnak, az irodalom legyen csak irodalom. Bármennyire is különbözik azonban az irodalomról való elképzelésünk, abban egyetértünk, hogy irodalmunkban a kiút keresése folyik, s ha személyiséget építünk – nemzetet építünk.
Fontos pontokon Tarján Tamás elgondolásai is a Veres András elképzelésére emlékeztetnek: nem hiszi a realista hagyomány folytonosságát, illetve a realizmus nagyobb-értékűségét; nem tartja az irodalom feladatának a közügyekbe való beleszólást, természetesnek veszi az irodalom kiszorulását a színházból, filmből... Mai irodalmunk tendenciáit, gyengeségeit azonban igencsak rokon mód látjuk; még az egyes alkotók egyes műveiről is sokszor hasonlóan vélekedünk.
[…] A fiatalok egyikünkkel sem egyeztek feltétlenül. Tanácskozásaink során ők vetették föl legélesebben és legkeserűbben az irodalmi élet kérdéseit, s fogalmazták a jogos igényt: az irodalom irodalomformájú irodalom legyen; legyen joga, szabadsága mindenhez az írónak. Az irányok, a tendenciák, a művek vitája nyilvánosság előtt történjék. Eme igényükkel maradéktalanul egyetértek. Az írói munka, az irodalmi élet ilyen felfogása és megvalósulása biztosítaná a valóság teljesebb ábrázolását; lehetővé tenné az elkötelezettség s a közéletiség természetesebb érvényesülését is.”

(Czine Mihály, 1986)