Nyolcvan éve született Hajnóczy Péter. Prózája nemzedéki alapélmény, de megszólítja a mai fiatalokat is. Személyét már életében kultusz övezte, mégis „egy-műves” szerzőként ismert. Írói alkatával összeforrott az önpusztító művész képe, ám a legújabb vizsgálatok az alkotói műhely más vonásaira hívják fel a figyelmet. Nemcsak írásai várnak még felfedezésre tehát, hanem azok a kutatási eredmények is, amelyek az elmúlt évtizedek szakmai reflexióinak nyomán a biográfi ai megközelítések helyett poétikai szempontok felől körvonalazzák prózájának időtálló értékeit.Lapszámunk a szerzővel foglalkozó tudományos közösség képviselőit megszólítva és írók, pályatársak személyes Hajnóczy-képét bevonva szeretne hozzájárulni az életmű helyének kijelöléséhez a 20. század második felének magyar irodalmában. Összeállításunk a szövegközpontú bemutatásra helyezi a hangsúlyt, miközben kitekint a társadalomtörténeti perspektíva irányába; és olyan aktualitásokat tár az érdeklődők elé, mint a munkásíró-szerep vagy a prózafordulat problematikája, a hagyaték gondozása vagy Hajnóczy iskolai reprezentációjának dilemmái. Az interjúk, tanulmányok és műelemzések rámutatnak Hajnóczy elbeszélésvilágának műfaji-stilisztikai sajátosságaira, kiemelik kortárs magyar- és világirodalmi kapcsolódásait, továbbá eligazítanak életútjának, mindmáig talányos személyiségének kérdéseiben.A szövegeket archív portrék, a tárgyi hagyatékról készült fényképek, Hajnóczyval kortárs, és írói szemléletével rokonítható paradigmaváltó magyar képzőművészek alkotásai, illetve napjainkból származó illusztrációk, képi megfogalmazások kísérik.