A Magyar Napló novemberi lapszámának tartalmából:
„Vannak jajvörös, lomha fáim, árnyas lugasom van, van Babitsom és Kosztolányim, van egy-két halottam…” (Győri László: A lassú lugasban) „A csokor napok óta hervadozhatott a horpadt bádogvödörben, átázott újságpapírba csavart szára diszkrét rothadásszagot árasztott, ráadásul cínia volt, a két világháború között divatos rézvirág, úri kertek és parasztudvarok éke, körkörösen elrendezett merev egyenszirmokkal. Anyám utálta: fúj, művirág! Ennél sértőbbet nem mondott rájuk, de csak a vadon növőket szerette, a zsályát, szarkalábat, zergevirágot, imolát…” (Jámborné Balog Tünde: Cíniák ősszel) „fáraszt az álarcosbálok embere a templomok hulló vakolata én hozzád jöttem kimondhatatlan szavakkal megágyaz a dér a tél betakar hibátlan éjszakáival” (Iancu Laura: Előeste) „Ekkor Illyést már folyamatos támadások érik. Horváth Márton, Lukács György, Révai József a dicséret, figyelmeztetés, dorgálás, fenyegetés, megrovás mérgező mártásával öntik le műveit… Az 1951-es és 1952-es írószövetségi közgyűléseken a magyar írók közül a sistergően tehetségtelenek, de a tehetségesek közül is többen azzal igyekeznek rendszer-, pontosabban Rákosi- hűségüket igazolni, hogy Illyésbe látványosan belerúgnak. A hatalom mindezek tudatában kér újra és újra hűségnyilatkozatot Illyéstől, aki erre sohasem hajlandó.” (Kovács István: Az Ozorai példa című verstől a Föltámadott a tenger című filmig) „Pogány Gábor Benő a mindennapi munkával, a kétkezi foglalatoskodással tagadja azt, hogy a képzőművészetben csak a műalkotás anyagtalanná válásával lehet érvényes tartalmat felmutatni, s válaszolni a 20. és 21. század nagy kérdéseire.” (L. Simon László: Művészet és mesterségbeli tudás)
*
A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának novemberi vendége Terék Anna költő, drámaíró, akit pályájáról Karácsonyi Zsolt költő, szerkesztő, kritikus kérdezett: „Azt hiszem, vannak előnyei annak, ha az ember többségiként nő fel, de annak is, ha kisebbségiként. A többségiként felnőtt embernek valószínűleg egészségesebb az önbizalma, kevesebbszer érzi magát másodlagosnak más nemzetekhez viszonyítva. A kisebbségiként felnőtt viszont sokkal hamarabb bele tud tanulni egy-egy új ország szabályaiba, hamarabb érzi magát otthon egy idegen helyzetben, idegen nyelvek, kultúrák közt, rugalmasabban képes létezni, ami sokat segít, ha idegenben kell élnie. Szeretek az a topolyai lány lenni, az a topolyai gyerek, aki otthon sem találta már a helyét, és aki nem nagy különbséget lát ember és ember közt nemek és nemzetiségek alapján.” A lapszámban továbbá Győri László, Iancu Laura, Kopriva Nikolett, Szentmártoni János, Terék Anna, Zsille Gábor versei, valamint Jámborné Balog Tünde és Marosi Gyula prózái szerepelnek. Összeállításunkban jeles alkotókra is emlékezünk – a 100 éve született Illyés Gyulára Kovács István esszéjével és N. Horváth Béla tanulmányának első részével, mely utóbbiban az Egy mondat a zsarnokságról című vers kerül elemzésre a hatalmi berendezkedés szempontjából: „Illyés Gyula emblematikus verse a totalitarizmus »zsarnokságáról« szól: nem egyszerűen a Rákosi-korszak Magyarországáról, nem a sztálini Szovjetunióról, Hitler Németországáról, hanem a »zsarnokságról«, – pontosabb terminussal – a totalitarizmusról. A totalitárius államról, az azt uraló diktatórikus hatalmi gépezetről, a fizikai, morális, lelki, érzelmi erőszakról, amelyet elszenved az állampolgár, az egyén testi és lelki terrorizálásáról, a totalitárius tömegmédiának való kiszolgáltatottságáról, az elmagányosított közösségekre rátelepülő vezérkultuszról.” Oláh János író, költő, a Magyar Napló újraalapító főszerkesztője és az azonos nevű kiadó igazgatója idén novemberben lenne 80 esztendős; Szentmártoni János verssel, Hambalkó Dalma a szeptemberben megrendezett Oláh János-konferenciáról írt tudósításával, Stamler Ábel valláskutató, szerkesztő pedig esszéjével emlékezik rá: „Ha Gölléből indul az ember, Nagyberki mindössze negyedórányi autóútra van, gyalog sem lehet több két-három óránál. Apai nagyszüleim mindketten az előbbi faluban születtek, így magam is ismertem már gyermekkoromban száműzött történeteket, nem is egyet. E Somogy és Tolna határán fekvő települések – annyi más magyarországi faluhoz hasonlóan – sok közös emlékkel bírnak. Közös történetek, közös sorsok. Szellemi rokonságunkat Oláh Jánossal ez csak erősíti, sőt, ezért is lehetek elfogult vele szemben” (Stamler Ábel). 135 éve született, és 55 éve hunyt el Áprily Lajos költő; róla Árkossy István festőművész, művészeti író, illetve Kada Erika író, újságíró közöl esszét: „Áprily Lajos nem úgy keresztény költő, hogy másról sem beszél, csak Istenről. Ő többnyire másról beszél. A természetről és az életéről, amiben olyannyira magától értetődően van jelen hite, ahogyan a levegőt veszi. Ha a hazájáról
beszél, akkor a havasokról is, és ha a havasokról, az istenfélő ember minden rejtelméről, öröméről és kínjáról is” (Kada Erika). A Könyvszemle rovatban Vasadi Péter összes verse I. (1961–1987), Nánó Csaba Zsebfüzet és Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat az idén 60 esztendős Pogány Gábor Benő Munkácsy-díjas szobrászművész munkáinak reprodukcióival illusztráltuk, akinek alkotói világáról L. Simon László közöl esszét.
