A Magyar Napló folyóirat augusztusi lapszámának tartalmából:

„Befogadók és befogadottak, / akik vagyunk, / jövevények az időből, / annál is messzebbről, / betelepülve az Alföldre, túl a Dunán, / Északra és Délre, / keresztet állítva / az ország ormán, / amerre a széltől fölborogatott tájak / mindenütt a mi / arcvonásainkat hordozzák…”

(Serfőző Simon: Mindegyik időben)

„A partot magunk mögött hagyni, megfeledkezni róla, mintha ott sem volna, vagy mintha sohasem lett volna ott: a reggeli úszás egyetlen nehéz pillanata a döntésé, amikor majd visszafordulunk. A vízzé olvadó ég, a fénybe porladó víz, a part nélküli égben testetlenné lett tó megbabonáz, mintha azt ígérné, igenis létezhet hiánytalan élet, lehet maradéktalan a feledés.”

(Nacsinák Gergely András: Reggeli úszás)

„– Úgy tanuld meg, hogy mindenre fel kell készülni, amikor a Hargitára mész. Jön egy eső, s ha nincs, ahol meghúzódjunk, magunkra terítjük a nejlont, s legalább nem ázunk meg. – De ugye most nem lesz vihar? – Azt nem lehet tudni. A hegyen bármi megtörténhet. Az is lehet, hogy felmegyünk, s nem jövünk többet vissza.”

(Gothárd Krisztián: Az utolsó hegyoldal)

„»Ezeknek az embereknek az életük a halál« – mondja egy menekülttáborban járt újságíró. Nem rémálom. – Ez a valóság – mereng Michael távolban felejtett tekintettel. Love… – Nem kell szeretet! Elég, ha béke van! – Az angol arcán cinikus vigyor.”

(Sárfi N. Adrienn: Azok, akik…)

„Hubay számára ‒ saját bevallása szerint ‒ a drámaírás egyben a tanulás és a gondolkodás egyfajta formája is volt, darabjai állandó alakítása, újraírása arra késztette, hogy nézzen szembe a magyar társadalom, a világ és benne a saját helyzetével…”

(Kollarits Krisztina: Hubay Miklós pályakezdése)

*

A Nyitott Műhely augusztusi vendége Jánosi Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész, a Magyar Napló volt főszerkesztője, akivel tartalmas és példaértékű szakmai, emberi útjáról, szemléleti sajátosságairól Ekler Andrea irodalomtörténész, szerkesztő beszélget: „Meg tudom (…) érteni azt is, ha valaki – igényesen – csupán tárgyias, transzcendens vagy csak természetfestő műveket ír, még azt is, ha sohasem hősökről, hanem hőscincérekről beszél. Nincs gondom azzal sem, ha magával a nyelvvel babrál, külső filozófiai tézist igyekszik igazolni, mert úgy gondolja, hogy ezzel lesz korszerű. Motiváló források és kifejezési formák tekintetében is végtelenek a lehetőségek, és érdeklődéssel olvasok minden változatot. De irodalomértelmezőként ugyanakkor – a rendelkezésemre álló emberi idő korlátai és alaptermészetem miatt is – jelentős szűkítésekre kényszerülök. Ki kell tehát hagynom az olyan művek vizsgálatát, amelyek nem érintenek meg. Neveltetésem, olvasmányélményeim, történelmi emlékeim, tapasztalataim és még ezer más ok miatt engem a küzdő elvű, eleven sorsokat, históriai, lélektani, közösségi helyzeteket feltáró, a világ jobbítására irányuló, azért emberi erőfeszítéseket felmutató, a társadalom adott problémáiról beszélő, a személyiséget a közösség koherenciájában, nem csupán izolált individuumként szemlélő művek vonzanak. Ez nemcsak a döntésem, hanem a szabadságom is.” A lapszámban továbbá Borsodi L. László, Méhes Károly, Serfőző Simon, Sütő Csaba András, Végh Attila versei, valamint Gothárd Krisztián és Sárfi N. Adrienn prózái szerepelnek. Halmai Tamás költő, esszéista Tandori Dezső Hommage című versével foglalkozik tanulmányában: „…az első kötet első verse olvastán ugyan ki számíthatott arra, hogy az hommage-os lelkület egy új szabadság szellemiségét készíti elő? Melyben a metafizika nem vallási körülményként, hanem a nyelv emberentúli valóságaként kínálja föl (minthogy rejti el) magát? Lám, a szavak felekezete, ha költészetként értjük, nem tűr korlátot egyik napfelkelte irányából sem.” Lajtos Nóra költő, író, irodalomtörténész az 1979-es, pályakezdő költők verseit tartalmazó Madárúton antológiát mutatja be tanulmányában: „Az antológia címadó verse Tóth Erzsébettől származik: a Madárúton című rövidebbnek számító (15 sornyi) költeményben azonnal szárba szökken az a féle repülési vágy, amely csapatostul – jelesen 45 fővel – szeli át a ’70-es évek végi magyar líra egét. (…) ahogyan a prózában a móriczi hagyományokra épülő, azt tovább örökítő 1955-ös Emberavatás nemzedéke sem volt rest együvé tartozásukat antológiával is demonstrálni, úgy a Madárúton nemzedéke is beteljesítette hivatását: jelezte, hogy az 1967-től datálható Hetek és a szintén a ’60-as évek végén csoportosuló Kilencek mellett van még egynéhány költő, akik számára a ’70-es évek antológiáiban való szereplés után is volt élet, akikben volt akarat és szándék, hogy felmutassák magukat és hazájukat.” Kollarits Krisztina irodalomtörténész pedig Hubay Miklós drámaiíró pályakezdését tekinti át tanulmányában, aki 1939-ben, 21 évesen került kapcsolatba a Nemzeti Színházzal; 1942-ben itt került színre első, merész társadalomkritikát tartalmazó drámája, a Hősök nélkül, amelyet mind a kritika, mind a közönség jól fogadott, és harminchét előadást ért meg. A Könyvszemle rovatban Szentmártoni János Eső előtt hazaérni, Arvo Valton Cseresznyeág, valamint Ambrus Lajos Mezei szorgalom című kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat Németh János (1934, Zalaegerszeg) Kossuth-díjas magyar szobrász- és keramikusművész munkáinak reprodukcióival illusztráltuk.