Aki a legbelső partot akarja elérni

Íme, adva van egy szerző, aki szeretne hazatérni, mindig és mindenhonnan. Korábban Dunavarsányba, most újabb otthonába, egy gombai házba, és szeretne hazatérni Ithakába is, az imádott eposz féltve őrzött szigetére, a valódi feleséghez ugyanúgy, mint az eposzi feleséghez, Pénelopéhoz, a múlthoz, a teljességhez. A könyv akár Szentmártoni János összegyűjtött hazatéréseinek könyve is lehetne, olyan megérkezéseké, melyek mégis tele vannak félelemmel, fenyegető ürességgel, közönnyel, hiánnyal. Mert a hazatérés egyben az út vége is. Hazaérés után a hajóút nem folytatható, a hazaérkezés katarzisának ugyanúgy megvan a maga szomorúsága, mint Ady Endrénél a feltámadásnak. A hazatérés azonban mégis esély, újrakezdés, a rendbetétel lehetősége. A hősből emberré válás esélye, ami nem jelent szükségképpen lefokozódást. Mert a férfikor megrendülései szétzilálják mindazt, amiről bátran azt lehetett hinni, hogy az ifjúkor küzdelmei után megszerzett tapasztalatok, az elkerülhetetlen bölcsülés eredményeként szilárdan a helyén van. Ilyenek a világ kiküzdött és vállalt szemlélete, a veszteségek elfogadásának képessége, a türelem ereje, a társhoz való megszenvedett ragaszkodás, az élet többi szereplőivel való együttműködés vagy éppen a tőlük való elhatárolódás, a versek hadrendbe állítása, egyáltalán a művészi teremtés lehetőségébe vetett hit. De mi van akkor, ha semmi sem úgy van, ahogy hisszük? Ha mindent mindig újra kell építeni, mert a dolgoknak talán nincs is alapvető létezésmódjuk, hanem minden a gondolataink szerint létezik? És ha az önemésztés gyakorlata, a felelősségvállalás igényessége és maximalizmusa soha nem enged nyugodni, nem enged pihenni megnyertnek látszó csaták felett sem? Akkor írni kell, teljes erőből tépelődni, ha úgy tetszik, tépést csinálni, mert a tépés nem más, mint „viselt fehérneműből szedett szálak, mellyel a kimosott sebet betömik”. Seb pedig van bőven. A tépelődés a szembenézésig, a felismerésig vezet, és reményként szolgál. 

Az önemésztés olykor tűnődően, máskor parázslóan megfogalmazott könyve Szentmártoni János új kötete, az Eső előtt hazaérni. A könyv egésze arról ad számot, hogy Szentmártoni számára a vers kikezdhetetlen, csorbíthatatlan entitás, egyszerre valóságos és valóságot meghaladó erejű eszköz, mellyel a legsötétebb órát is túl lehet élni, mely segít rendbe szedni mindazt, amit az élet viharai szétziláltak, legfőképp a lelket. Így ír a Jegyzetek (3.) című versben: „Tollat tartok magam elé: kardot. / Szememben felolvad, s összegyűlik a hó, / majd szakadatlanul ömlik belőle a tél. / Megtorpanni itt már nem való, ne jöjjön utánam, aki fél. / A vers szánhúzó kutyái elkóboroltak, / nem várhattam rájuk örökidőkig. / Esélyt adok a farkasoknak.”

     A költő odüsszeuszi alapállása minduntalan megmutatja magát, olykor csak egy-egy sor erejéig, máskor egy teljes vers szerveződik köré. Az előbbire példa az Egy este az iszkázi kertben gyönyörű részlete: „Éjszakánként a Költő verseihez kötözte magát.” Utóbbira, és egyáltalán a mitikus létezésre számtalan példát szolgáltat a kötet. Legfőképpen az Amikor hazaér című ciklus, mely igyekszik mindent elmondani az utazás örömeiről és csalódásairól, a megérkezés öröméről és a megrendülésről, ami vele jár. Ennek komplexitását oly gyönyörűen fejezi ki ez a részlet: „S ahol hirtelen nem találok semmit: / ott vagyok én; / amit nem fogok: az vagyok.” A célba érkezés, a megigazulás valódi helye a megérkezés földrajzi koordinátái helyett a személyiség mélyrétegeiben van: „El kell érnem a legbelső partot.” Szentmártoni János a latinizált Odüsszeusz alakját, Ulisszeszt hosszú ideje viseli, afféle védjegy ez rajta, és bár letenni látszott, most újra belebújt, de lehet, hogy egymásba bújtak. Ő Ulisszeszbe vagy Ulisszesz belé, szemlélet kérdése csupán, mitikus alakoknak miért is okozna gondot, hogy egymás kedvéért ezer éveket utazhassanak előre vagy éppen hátra az időben?

     A józanodás állapotába jutva az ember tisztábban lát, és jobban értékeli magát az illúziótlan tisztánlátást, de még inkább azt, ami sárban csillogó aranyszemcseként bevilágítja a sötétséget. Az apafiguraként szeretett Oláh János emlékére írott Hommage-ban olvasható ez: „Ajándék volt nézni, / hogy belőled valaki mindig ott áll / ahol kell, ahol szükség van, / ahol a megalázott ember újranyílik, s még minden előtte, / mint egy terített asztal. / Megsokszorozva vagy most jelen, / s ez vigasztal.” Tekinthetjük köztudott dolognak, hogy Szentmártoni életében Oláh János igen jelentős személyiség volt, akinek a bizalmától, segítő szeretetétől emelkedni tudott. Ezt a kitüntetett kapcsolatot méltó módon jeleníti meg az Hommage.

     Szentmártoni János olyan költő, aki meri vállalni, hogy minden sorával egy autentikus életre vágyakozik, olyanra, ahol minden szónak és tettnek súlya, értelme, hatalma van. „Belakjuk-e az életünk, / vagy csak a sarkában kuporgunk, / levetett holmi”. Ennél nem adja alább, nála a szüret elkezdésének, vagy éppen a titokzatos gombai utcákon való váratlan eltévedésnek is a létezés egészét gazdagító következményei vannak. Aki képes megrendülni egy befogadott és felnevelt, meglehetősen kalandozó természetű macska elvesztése miatt. Ez a lelkiállapot messze túlmutat önmagán, és világértelmező gondolattá tud nemesedni: „S míg a vért könnyező végórákban / a tornác lábtörlőjén üldögélt, / én bent épp a részvéttel társalogtam. / Így döbbentem rá, / hogy sokszor nem érnek össze a szálak. / Hogy nem építhetünk semmit büntetlenül, / ameddig romokból állunk.” És az úton levő, a hazaérkezésre vágyó, ám attól mégis rettegő költőalakra visszautalva ne feledjük, gazdájától a macska azt a nevet kapta, hogy Vándor. Helye van hát Szentmártoni János univerzumában neki is. Ez a világ, a Szentmártoni-univerzum már évtizedek óta épül, gazdagodik. Nem diadalmenet, mert a költő igencsak hajlamos arra, hogy mindent újragondoljon, újra belenézzen élete szakadékaiba, olyan sebekre keressen tépést, gyógyírt, melyek végtelen lassan gyógyulnak, és létezésük szinte magától értetődő a számára. Létezésük pedig azzal is együtt jár, hogy segítik megtartani azt a személyiséget, amelyet a csapások, tragédiák legalább annyira formáltak, mint a sikerek. 

     Nem gondolom, hogy egy beérkezett költőnél nem illik észrevenni, ha nagy elődök hangját, motívumait idézi meg, hiszen teljesen nyilvánvaló a szándékosság. Különös költői ötlet, hogy az Egy este az iszkázi kertben egy híres Pilinszky-vers hangütésével kezdődik: „Mert amiként kezdtem: gyalogosan, bicikliháton, / azt a démonjaival küzdő valakit nem találom.” És az Idegen csönd című vers is legalább egy erős szó erejéig megidézi Pilinszkyt: „Begubózva élek itt: / szökött fegyenc, kiugrott veterán. / Vajon milyen sorsok árnyain gázolok…” 

     Szeretnék szólni még a kötet csúcsairól, azokról az opusokról, amelyek nagyon mélyre hatolnak az olvasóban. Talán egyéni érintettség is van benne, hiszen az én édesanyámnak is ugyanaz a neve, mint a Hová mennek a klasszikus nagymamák? című vers címzettjének. A Szentmártoni-vers alcíme egy másik Nagy Erzsébetet nevez meg, de nekem, az olvasónak a magam Nagy Erzsébetét, lányaim nagyanyját, az örök nagymamát jeleníti meg. Gyönyörű vers, olyan alkotás, amely határokat képes átlépni, és végtelen szeretettel fordul a világ alázatos, dolgos, életet adó, életet őrző öregasszonyaihoz, akiktől életükben nem kérdezünk eleget, elfogadjuk a hallgatásukat, mert nem jövünk rá, hogy voltaképpen beszélni szeretnének, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy „elindulnak visszafelé, míg elnyeli őket napraforgók csillagrendszere.” Másik kedvencem az Aranyidő, meggyfabot. Elkerüli sok alkalmi vers hibáját, nem olyan hangfekvésben szólal meg, ami kiszámítható, és olvasásakor azt érzi a befogadó, hogy a költő mást sem akart, mint elegánsan letudni a vállalt kötelezettséget. Ez a vers él, sőt olyan önarckép, amely legalább annyira szól a születésének kétszázadik évfordulóján ünnepelt Arany Jánosról, mint a hozzá hasonló alkatú, hivatalokkal, kötelezettségekkel bőven megterhelt Szentmártoniról. Mindkettejükről szól ez a részlet: „De most alakod megállít, felemel: / mintha egy versben ébredtem volna fel, / ahol egész lényem tör a fákig, / ahol minden érintés kivirágzik…” Számomra legmegrendítőbb mind között a Pénelopéhoz című vers. Olyan szorongatóan szép, olyan komolysággal és tartással mondja ki, hogy szeretlek, elengedlek, visszafogadlak, elengedlek megint, de örök vagy, hogy a legnagyobbak jutnak eszembe róla. Egy vers, amit sajnálok, hogy nem én írtam, ám boldog vagyok, hogy nem nekem kellett megírnom. Legszívesebben az egészet idézném, de terjedelmi okokból be kell érnem egy részletével: „Ez a vers itt marad, és pont. / Akár egy urna. / Éveink hamuját őrizgetem benne. / S ha úgy tartja kedvem, / egy este majd szerteszórom. / Mint port a szél. / Pitypang bolyhait a gyerekek.”

     Szentmártoni János elhallgatásokkal nehezített pályáján fontos mérföldkő ez a kötet. Mítosz és valóság kéz a kézben jár benne. Mintha helyettünk mondaná ki, amit halogatunk, amit nem merünk. Szembenéz önmagával, megszabadítja magát a kötelékektől, és már nem fél, hogy megsemmisül attól az énektől, amit a hajóján hall, míg tart Ithaka felé, mely talán nincs is, de mégis meg kell érkezni oda, mert ez a sors parancsa. 

Filip Tamás