Szemadám György: Utazások az időn és a valóságon túl

„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

E könyv első része, az időn túli utazás, a XIX., XX. és XXI. század jövőképét, jövővel kapcsolatos spekulációit Madách Imre, Jókai Mór, Aldous Huxley, Stanisław Lem, George Orwell, Isaac Asimov, Yuval Noah Harari műveinek vagy képzőművészeti, esetleg filmtörténeti klasszikusok (lásd Csillagok háborúja) segítségével fogja egybe, mintegy szintetizálva ezeket a műveket. A második, a valóságon túlra mutató része, mely a kötet tetemesebb részét teszi ki, azokat az álomfeljegyzéseket tartalmazza, amelyeket a szerző hosszú éveken át vezetett – ezek értelmezésére tesz itt kísérletet. Ezt a két dimenziót, az időn és valóságon átívelő tartományokat nem a szerzői önkény kapcsolja össze. 

Középiskolai tanárként Az ember tragédiáját tanítva azt figyeltem meg az ezredforduló óta született tanulókkal kapcsolatban, hogy figyelmük leglátványosabban akkor lankadt, amikor a vallással foglalkozó színekhez jutottunk, és akkor váltak igazán motiváltakká, amikor a falanszter-, az űr- és az eszkimó-színekkel, vagyis a darab jövőről szóló részeivel foglalkoztunk. Nem gondolom, hogy bennük is a romantikusok jelenből való elvágyódása munkálódott volna (legfeljebb az én óráimról vágyódhattak el). Annyi azonban bizonyos, hogy amíg a XIX–XX. századi szerzők korában még éppen csak kibontakozóban volt egy fejlődésközpontú világkép (illetve annak pozitív előképe), elképzelésüket pedig a nagyon távoli jövővel kapcsolatban fogalmazták meg, addig mostanra a tudomány- és technikaközpontúság a jelenünkké vált; kitölti a mindennapjainkat; ha úgy tetszik, bizonyos értelemben folyamatos jövő időben élünk, hajlamosak vagyunk a technika fejlődését és lehetőségeit határtalannak vélni – nem véletlen tehát, hogy alapvetően foglalkoztat bennünket mindaz, ami ezzel kapcsolatos. (Párhuzamosan érvényesül egy másik szemlélet is, amely a jelen teljesebb, tudatosabb megélésére ösztönöz – lásd kontemplatív meditáció, mindfulness, meditációs tréningek, gyógymódok, művek stb. sora.) A XIX. és XX. századi gondolkodók jövővel kapcsolatos előképe egy meglehetősen távoli és reménnyel teli jövőre utalt. De vajon a mi jövőképünk mekkora időtávra vetül előre? Milyen távlatokban gondolkozunk a jövő kapcsán? Úgy veszem észre, az idő haladtával ez a jelen és jövő közti távolság mintha egyre csökkenne és egyre disztopikusabb lenne. A közelmúlt embert próbáló változásai (pandémia, infláció, háborúk, globális felmelegedés egyre szembetűnőbb következményei stb.) miatt talán túlontúl közelre nézünk…

Szemadám György kötetének első fele egyrészt egybefogja mindazt, amit a korábbi gondolkodók, írók, képző- és filmművészek a jövővel kapcsolatban spekuláltak, másrészt nyomatékosít is valamit: ez a jelen kor bizony krízispont a történelmünkben: válságos és bizonytalanságokkal teli (talán most különösen az), amit a tudomány egyelőre alig vagy egyáltalán nem képes hathatósan orvosolni. 

Ám ezzel nem ér véget sem a világ, sem a kötet. Szerencsére!

Amikor jövőnk alakulására gondolunk, a sorsszerű találkozásuk szerepéről se feledkezzünk meg! Különösen, ha ez egy műalkotással történt találkozás volt. A második fejezet előszavában Szemadám felidézi katartikus találkozását Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versével, azon keresztül pedig azt, miképpen azonosította műveinek és álmainak egyik vissza-visszatérő vezérmotívumait (madarak, szárnyak stb.). Ahogy Kosztolányi művének baráti hangja terel át bennünket a hétköznapi valóságból egy másik, felettes dimenzióba, szinte észrevétlenül, úgy
lépünk át ebben a fejezetben mi is az időn túlról az álmok tartományába. 

Saját álmainkat olykor töredékesen, olykor egészükben fel tudjuk idézni, néhány emlékezetesebbet közülük bizonyosan hordozunk is magunkban. Van, aki néha lejegyzi őket, de viszonylag kevés emberről tudok, akik rendkívül személyességgel, olykor kíméletlen, de vallomásos módon és precizitással jegyeznék le és osztanák meg másokkal álmaikat és az ezekkel kapcsolatos felismeréseiket; az összevisszaságnak vélt álomképek közt felbukkanó motívumokat és szimbólumokat úgy rendszereznék, mint jelen könyvében a szerző. (Rendkívül színes és gazdag szakmai életrajzának ismeretében állíthatom: tevékenységrepertoárja ezzel új képességgel gazdagodott.). Felismerései ránk is nagy erővel hatnak, az álmok értelmezése közösségi élménnyé válik a könyv olvasása közben. 

A keleti tanok (lásd tibeti álomjóga), filozófiák (például a buddhizmus, hinduizmus) régen felismerte már azt, amire a tudomány csak megkésve lelt rá: arra, hogy micsoda erővel, milyen rendkívül jótékony hatással bírhat önmagunkra, ezzel tehát a jövőnkre is az álmaink tudatosítása, sőt: a tudatos álmodás képessége. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara közleménye szerint a tudatos álmodással lehetőségünk van felismerni tapasztalataink álom-természetét, beavatkozhatunk a saját álmunkba, ezzel képesek lehetünk régóta hordozott traumáinkból kilépni,
sebeinket gyógyítani, konfliktusainkat feloldani. Ezzel tehát a tudatos álmodók meghaladhatják önmagukat – ha úgy tetszik: „szintet lépnek”. A tudat megfigyelésére irányuló módszerekhez, pl. a meditációhoz hasonlóan, ez a (kifejlesztett) képesség is pozitív hatással bír.

Ezzel a nagyon személyes és vallomásos fejezettel lesz teljes Szemadám György könyve, ezen a ponton kerekedik felül a tudományos világképen a transzcendens, a horizontális sík kaotikus sokféleségén a vertikális Rend örök reménye. Nem véletlenül idézi sem a szerző, sem pedig én
ebben a beszédben Kosztolányi Hajnali részegségét. „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.” Olvasás közben figyeljünk erre a személyes, rácsodálkozó hangra! Nem bánjuk meg.