Próza, maraton

Lefutni a maratoni távot elszántságot és kitartást igényel.
Prózát írni ugyancsak.
 

Ahhoz, hogy valaki teljesítse a negyvenkettőezer-egyszázkilencvenöt métert, először
párszázzal kell megbirkóznia. Utána jöhet a néhány kilométer, és így tovább, az egyre hosszabb
távok. Persze, talán születtek már olyan emberek, akik a futást a maratonnal kezdték – nem
lehetnek sokan.
 

Ahhoz, hogy valaki jó prózát írjon, először az élet apróságaival kell megbirkóznia. Utána
jöhetnek a nagyobb dolgok. A jó regényhez sok jó novellát kell megírni, a jó novellához pedig…
Nos, ahhoz éppen úgy elszántság és kitartás szükséges, ahogyan a regényhez. Meg a maratoni
futáshoz.
 

És ne feledjük, ahhoz, hogy valakinek egyáltalán eszébe jusson lefutni a maratont, először
tudomást kell szereznie a létezéséről. Hallani róla, látni futókat, futást. Megérezni benne a
kihívást, a szépséget, engedni a vonzásnak.
 

S ne feledjük azt sem, ahhoz, hogy valaki prózát akarjon írni, először bele kell
szerelmesednie a történetekbe. Meséket hallgatni, sztorikat olvasni. Elmerengeni mondatokon,
kifejezéseken, belehabarodni a nyelvbe.
 

Rendszeresen futok és rendszeresen írok. Mindkettőből hosszú távokat. A rövid táv a
költők privilégiuma, a prózaíró a hosszútávfutó magányosságára ítéltetett.
Mind a próza, mind a futás képes boldoggá tenni és megkínozni egyaránt.
(Futás, írás, szerelem, lám, mennyire hasonlatosak egymáshoz!)

Amikor futok, az időn kívülre kerülök, s amikor írok, akkor is valami hasonló történik
velem. Teljesítve a kiszabott távot fáradtság és elégedettség tölt el – hajszálra, mint amikor
abbahagyok egy prózát, s ráfogom, no, hát ezzel készen vagyok.
 

Ha meghúzom egy izmomat a futópályán, s a fájdalom megállít, pihenőt rendel, az olyan,
mint ha elakadok egy novellával, regénnyel. Szomorú, fájó, nyugtalanító és félelmetes érzés. Vajon
tudok-e majd futni még, miután meggyógyul a sérülés? Meggyógyul-e egyáltalán? Vajon tudom-e
majd egyszer folytatni a szöveget, vagy belekezdeni másba, s be is fejezni? S ha nem? Mi lesz, ha
nem?
 

Öröm, elégedettség, fáradtság, magány, félelem, fájdalom, veszteség – írásban, futásban
mindennapos jelenségek.
 

A hosszútávfutás hosszú távon veszélyes. Fölemészthet, mondják. Kétségtelenül.
Amiképpen az irodalom. Mindkettőbe bele lehet halni, s bele is halunk sokszor. Én már nem is
számolom, hányszor haltam bele ebbe vagy abba. Mert nem a halál a lényeg.
Hanem a föltámadás.

Bene Zoltán (1973, Szeged) író, szerkesztő, a Magyar Írószövetség elnökségének tagja. Gyerekkora óta Szegeden él. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és a Szegedi Tudományegyetemen végzett. Az Irodalmi Jelen prózarovatának vezetője, a Szeged folyóirat főszerkesztője. 2019 és 2022 között a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíj Programjának ösztöndíjasa volt. 2021-ben megkapta a Tokaji Írótábor díját, valamint az Irodalmi Jelen prózadíját, 2023-ban József Attila-díjban részesült. Legutóbbi kötete: Igazak (regény, 2023).