A Magyar Napló januári számának tartalmából:

„Mint űrhajós, kit egy bolygón / ledobtak, / része vagyok csak valami / nagyobbnak. // Aki gyümölcs az ágáról / lepottyan, / magvával is arról beszél / 

a porban.”

(Lackfi János: Űrhajós)

„Az én hercegi váram nem sötét és hideg, falairól nem folyik a víz: Judit már kinyitotta mind a hét titkos ajtót, besüt a Nap, fény van és meleg. Mély pincéiben nincsenek véres kardok és véres aranykincsek (…). Könyöklőjéről nézve megjelenik az emberi világ is. Kicsit ágaskodva láthatók, amint a selyemrétek és bársonyerdők fölé emelkednek Nagymaros, Visegrád, Kismaros, Verőce, Kisoroszi tornyai.”

(Marosi Gyula: …és a finálé)

„Az indián analógiának a nemzeti történelmi veszteségekre és a hatalommal szembeni ellenállásokra is erős vonásokkal ráilleszthető, a személyes és közösségi szabadságra szintén koncentráló vonásait fenyegetésként érző diktatúra mindent megtett, hogy csírájában pusztítsa el részint a csoportképző, részint az irodalomformáló magyar »indiánozás« kísérleteit.”

(Jánosi Zoltán: „A szabadság megszállottjai”)

„Tamási Áron 1916-tól éveken át élte gimnáziumi kötelezettségei teljesítése mellett, valamilyen szerepben-beosztásban, a háború egyik vagy másik színterén a katonalét mindennapjait. Kétségtelen: élményei egy része inkább volt érdekes-izgalmas kiszakadás a diáksors egyhangúságából, mint hadszíntéri trauma. (…) A piavei offenzíva a kivétel: ennek a nyomát keresni vallomások, emlékelbeszélések, regények, novellák lapjain nem tűnik irreális várakozásnak.”

(Cs. Nagy Ibolya: „A háború veszedelmekkel teli rettentő izgalmakat

ígért…” Tamási Áron első világháborús írásai)

„Úgy érzem, mérgező árnyékai vagyunk a múltnak, lebegek a lakásban az esti félhomályban, mint álmomban apámmal az üres plázában. A kirakatok magányosak, és van bennük valami természetellenes. Lehetséges volna mindezt magunk mögött hagyni, megszabadítani a fáradt kezet a dolgok érintésének emlékétől?”

(Szepesi Kornél: Zugzwang)

*

A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának januári vendége Völgyi Tóth Zsuzsa szerkesztő, műsorvezető, „az író- és költőtársadalom hangja”, akivel pályakezdéséről, a kulturális újságírásról, a podcastokról, a közszolgálati médiáról, a szekértáborokról, az interjúkészítésről és a Rádiószínházról Nemes Attila szerkesztő beszélget: „A Rádióban nagyon sokszor jártam gyerekkoromban apám unokatestvére, Sáry László zeneszerző miatt, de nem tudtam, hogy tulajdonképpen mi zajlik ott. Aztán egy alkalommal Liptay Kati – aki nem kecsegtetett semmilyen állással – behívott egy éjféli műsorába. Na, és ott történt meg a csoda: élt az egész ház, afrikai zenészek ültek a stúdióban, és Kati beszélgetett velük. Elképesztő volt! Ráadásul egyszer csak futva megérkezett Johannesz Zsuzsa, egy szuszra elmondta a híreket, ahogy kell, utána kijött a stúdióból, és sírva fakadt. Rossz stúdiószámot adtak meg neki, és akkoriban, ha a bemondó akár csak egy másodpercet is késett, letiltották fél évre. Lélekszakadva rohant szegény a folyosókon, hogy odaérjen a hírek kezdetére. S akkor éreztem, hogy ebben az egészben valami olyan feszesség, olyan katonás rend van, ami rettentően tetszik. Ott megfordult minden.” A lapszámban továbbá Fecske Csaba, Korda Zsuzsa, Kürti László, Lackfi János, Nyilas Atilla, Oláh András, Petőcz András versei, valamint Marosi Gyula, Oravecz Imre és Szepesi Kornél prózái szerepelnek. Jánosi Zoltán irodalomtörténész tanulmányában azokat az indián sors- és viselkedési párhuzamokat vizsgálja, amelyek a „felnőtt” irodalom részévé és formálóivá is lettek: a különböző Kárpát-medencei magyar lelki és fizikai törekvések, látásformák, anyaországi és kisebbségi magatartások kifejeződéseit. Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész írásában az 1918 júniusában az olasz hadszíntéren, a Piave folyó mentén lezajlott, közel 55 ezer életet követelő offenzíva nyomát kutatja Tamási Áron műveiben, aki fiatal éveiben katonaként részt vett az ütközetben. Márkus Béla irodalomtörténész, kritikus tanulmányát Gara László író, újságíró, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő emlékezetének szentelte, aki 1956 után „a magyar szellemi élet párizsi képviselője és lelkiismerete” volt: „Gara László a tíz év során, azaz 1956-tól vállalt »harcos« életformája miatt lett »ellenféllé«. Amikortól – Háy Gyula sírbeszéde emelte ki – »élete központjává« tette »a szolgálatot« (…) Fő vétke, a megbocsáthatatlan, kétségtelenül az Hommage… szervezése és szerkesztése volt – és maradt. (…) Ez volt (…) az a kötet, (…) a valójában a magyar nép forradalmát méltató francia költőké, amelyik a forradalom ellenforradalmi jellegét és szerepét hangsúlyozó kommunista brosúrával, a Fehér könyvvel nagyjából egyszerre jelent meg. Két könyv, két, egymástól merőben különböző történelemszemlélet, eszmei-politikai alapállás. Szinte semmi sincs, ami közös jellemzőjük lenne – kivétel a magyarországi fogadtatásuk.” A Könyvszemle rovatban Filip Tamás Töredék Yoricknak és Fecske Csaba Őszi napozás című kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat Csete Ildikó Magyar Örökség díjas textilművész és Csete György Kossuth-díjas építész, a nemzet művésze alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk, akiknek munkásságáról Mezey Katalin közöl esszét.