A Cseh Tamás-i életmű arról a magyar életérzésről, valamint a perifériára szorított nemzeti és emlékezeti tudatról szólt a „szűk levegőjű” 1970–80-as években, hogy vagyunk (a nemzetnek a Kádár-rendszerrel valamiképpen szembenálló része) – akkor is, ha csupán megtűrnek bennünket, s nem félünk a rendszer kereteit feszegetve együtt lenni, s a szabadság valós és csupán képzelt kis kulturális, érzelmi és politikai szigeteit együtt építgetni. Ez azoknak a korabeli társadalmi rétegeknek és kulturális csoportosulásoknak volt a szellemi szabadságharca, akik tudták vagy érezték, hogy beszűkített köreinkben magyar és progresszív európai öntudattal kell élnünk a nekünk átörökített, a nekünk jutott világban. Az 1970–80-as évek arról is szóltak, hogy volt kortárs nemzetféltés sajátos hangú irodalommal és zenével.
A Cseh Tamás-esteken olyan hangulat volt, amely egyszerre volt magával ragadó, őszinte és a rendszerrel líraian és okosan szembeszegülő. A sanzon és az arra épített Cseh Tamás-i stílus már önmagában véve is ütközött a szocreállal. Tudtuk, hol élünk és kik vesznek körül bennünket, de azért azt pontosan soha, ki a valóban jó ember és ki a hatalom által korrumpált személy. A meg nem alkuvó értelmiség gondolkodása sem volt egységes, de az életérzés minden jel szerint közös lehetett: „Istenem, istenem! Micsoda vidék! Micsoda egy ócska vidék! A cipőm milyen ócska már.”
Cseh Tamás dalai, s persze Bereményi Géza zseniális szövegei egyszerre vallottak azokról a bánatokról és örömökről, amelyek az akkori közösen megélt jelent áthatották.
Ez a zene és a dalszövegek melankolikusan szóltak arról, hogy a világpolitika által kisiklatott világunkban, a ránk zúduló ideológiai frázisok közepette is kell jókedv, öröm és tartás. S az ezek megéléséhez szükséges közösségi terek már az 1960-as évek végén megteremtődtek. E pozitív emberi értékeket – egyetemi és értelmiségi klubokban, valamint az ország művelődési házaiban – a pártállam kultúrpolitikájának egyre táguló réseit kihasználva, korlátok között ugyan, mégis a tartalmi lényeget visszaadóan színpadra lehetett vinni, s ezáltal valamiképp társadalmiasítani is az arra fogékony rétegekben. Amikor 1990-ben bekövetkezett a rendszerváltozás, és Cseh Tamás énekelt tovább, kiderült, hogy dalai időt állók, s egy nagy nemzedéknek relikviák; a történelem pedig, szóban és dalban egyaránt, útmutatás a jövőbe. De jól tudta, hogy az igazért való küzdelem a rendszerváltozás után is folytatódik, mert az többről szól, mint csupán egy diktatórikus rendszer megbuktatásáról. Ebből is kivette részét mindaddig, amíg gitárját kézbe tudta venni. Testét sajnos 2009-ben elsodorta a könyörtelen baj. Szellemisége azonban itt él közöttünk, amelyre a 21. század magyarságának is szüksége van.
Tamás! A Jóisten éltessen 75. születésnapodon!
HÓVÁRI JÁNOS
