A Magyar Napló folyóirat májusi számának tartalmából:

„Sepetovkánál, ahol az ő táboruk volt, maguk építették a barakkokat. Vágták a hatalmas fákat, küszködtek a rönkökkel. Mire felépült, kevesebben lettek. De még így is elegen ahhoz, hogy csak ülve férjenek el. Hárman-négyen háttal egymásnak támaszkodtak, úgy aludtak éjjelente.”

(Megyeri Edit Tünde: Eszter jött el) 

„A vég urai nyílt színen hágnak,

vakuljon, aki nem ehhez szokott!

Szukáik mind génmanipuláltak,

és sátáni méhük programozott.”

(Vári Fábián László: Látod-e, drága)

„Uram, ha éhezem, adj nekem valakit, akinek egy darab kenyér kell, ha szomjazom, küldj valakit, akinek egy pohár vízre van szüksége, ha fázom, küldj valakit, hogy felmelegítsem, ha szomorú vagyok, hozz valakit, hogy megvigasztaljam, ha nincs időm, adj valakit, akit pár pillanatig szolgálhatok, ha elbátortalanodom, küldj valakit, hogy bátorítsam.”

(Lackfi János: Kanalanként)

„Rossz hír a tudás fája előtt hajbókoló ember számára: a cél és az értelem el van rejtve Istenben. Azt már nem tudtuk kilopni a kertből. Meghagyni Istennek azt, ami az Istené, a magunk dolgát pedig elvégezni. Ha életet, jövő akarunk magunknak, leginkább ezt tanácsos Mezey Katalintól eltanulni.”

(Iancu Laura: Kerestem, emlékszem: találtam)

„A népi mozgalom – javasolja könyvében Salamon Konrád – találóbb elnevezése lenne a nemzeti demokraták, az urbánusoké pedig a radikális demokraták. A nemzetiek »harmadikutas« szerveződését a hatalom mellett az ún. urbánusok – a radikális demokraták – sem nézték jó szemmel. Míg az utóbbiak írásaikban támadták őket, a hatalom perek sorát akasztotta a nyakukba.”

(Nyakas Szilárd: Egy vagány népfi esete Németh Lászlóval és a harmadik úttal)

*

A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának májusi vendége Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő, akivel 80. születésnapja alkalmából Erős Kinga kritikus, szerkesztő, a Magyar Írószövetség elnöke beszélget. Mezey Katalin alkotói életútja a Kilencek költőcsoport Elérhetetlen föld című antológiájával indult, s az azt követő bő öt évtized alatt verseskötetek, regények, mesék sokaságával gyarapította irodalmunkat. Termékeny alkotó, tevékeny közösségi ember, fontos szakmai ügyek felkarolója és képviselője, kinek szellemi életútja éppolyan sokszínű, mint írásművészete: „Az írás – saját értékválasztásom alapján – a legfontosabb feladatom és szenvedélyem is egyben, mégis számtalan esetben háttérbe szorul a lelkiismeretem szerinti »kötelező gyakorlatokkal« szemben. Ha keserűen meg is állapítom, hogy emiatt most nem lesz elég időm a papír előtt ülni és írni, azt is hozzágondolom mindjárt, hogy: »De Te, Uram, aki belelátsz a szívekbe, majd biztos kárpótolsz az elvesző időmért és erőmért. Ha pedig nem, akkor nyilván úgy tartod, hogy nem az a fontos, amit írni szeretnék, hanem az a feladat, aminek az elvégzésére késztetsz.« És ebben meg is nyugszom, mert, ahogy Hamvas Béla is mondta: az Úristennek írunk, ő az első számú olvasónk és kritikusunk.” Az összeállításban Győri László, Halmosi Sándor, Lázár Balázs, Mezey Katalin, Murányi Zita, Petőcz András, Péntek Imre, Vári Fábián László versei, valamint Lackfi János és Megyeri Edit Tünde prózái szerepelnek. Bertha Zoltán József Attila-díjas kritikus, irodalomtörténész irodalmunknak a magyarság lét- és sorskérdéseit érzékenyen megvilágító vonulatát mutatja be idézetekben gazdag esszéjében: „A sorsbeszéd igazságszavaiban a közösség és a mindenség lélekhangja szólal meg. (…) a harangkondulásos visszhangok, a porladás megrendítő vízióiban kivetülő tragikus fájdalmak és a működő életösztön vigasznyújtásával enyhítő reménykedések mégis tovább szülik a végleteket és az árnyalatokat összefonó – etikai és esztétikai perspektívákat kitágító – asszociatív képzetek, látomások, hangulati alakzatok rengetegét. Czine Mihály hangoztatta mindig: »Harangzúgásos az egész magyar kultúra – ahogyan Kodály Zoltán mondta«; »folytonos benne a harangzúgás, a Halotti beszédtől Adyig. Sőt: máig. Nagy Lászlóig és Sütő Andrásig.« S a harangszó hív, felemel, egybegyűjt, riaszt, ha kell, elkísér, megnyugtat vagy felbolydít, megnemesít, misztikusan átszellemít, emlékeztet, felmagasztosít, megvéd.” Iványi Márton kommunikációkutató tanulmányában a térségi szerzők munkáin keresztül tekinti át a második világháború előzményeit és történéseit: „Letisztul a (rém)kép a háború előrehaladtával. Nagy Lajos 1945-ös, a budapesti ostrom tapasztalatait megörökítő Pincenaplójában például már a következőképp eleveníti fel a világháború előszele ösztönözte benyomásait: »…menekülni! Akinek esze van és megteheti, még idejében elhagyja ezt az átokverte földrészt, melyen a gonoszság nyugtalanságával nyüzsög az emberféreg, s a világtörténelem eddig volt legnagyobb gazságát készíti elő, hangyaszorgalommal és iszonyú szakértelemmel. A nagy szándék alkatelemei vagyunk mindannyian, s naponként művelkedünk az önmagunk elpusztításán.” Bíró Béla irodalom- és színháztörténész a 90 éve született Páskándi Géza abszurdoid drámavilágát mutatja be a Vendégség című darabján keresztül: „Páskándi, akit nem emberként, hanem magyarként börtönöztek be, és zártak román börtönbe, az emberlét abszurditását nem annyira az egyéni szabadság elvesztésében, mint inkább a nemzeti szabadság felszámolására irányuló nagynemzeti terrorban (a sajátosság egyetemessé avatásának áldozataként) éli meg. Hiszen mi lehet abszurdabb az önmagát minden más sajátossággal szemben egyetemesnek hirdető, s ekként kizárólagos partikularitásnál: a nacionalizmusnál?” A Könyvszemle rovatban Soltész Márton A Tokaji Írótábor tanácskozása 1986, Mezey Katalin Kivala Palkó Nemlehet-országban, Salamon Konrád Kovács Imre forradalma, illetve Murányi Zita Freedom című kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat Kőnig Frigyes Munkácsy-díjas képzőművész Műcsarnok-beli kiállítása (2022. 10. 14–2023. 02. 05.) anyagának reprodukcióival illusztráltuk. Kőnig Frigyes alkotói világáról Jánosi Zoltán esszéje olvasható a lapszámban.