A Magyar Napló decemberi számának tartalmából:
„Madách Tragédiája a magyar nagyromantika impozáns, monumentális záróköve, a Bach-rendszer bukása után regenerálódó, újfent lendületet és erőt nyerő magyarság teljességre irányuló ihletének illusztratív példája, s a maga pesszimisztikus tisztánlátásában irodalmunk mély reformkori szorongásait (…) is egyetemesíti, kiteljesíti.”
(Nyilasy Balázs: „Irodalomról s más ily fontos emberi lomról”)
„Akarsz-e játszani embert,
mikor az ösztönök szerteszabadulnak?
Van-e még türelem szívedben,
ha mindennap késik a holnap?”
(Báger Gusztáv: Akarsz-e játszani?)
„Szendrei nagyapám nem nagyapa, hanem nagypapa volt, az akkori megyei székváros nem Zalaegerszeg, hanëm Zalaegërszëg. Nővérét, ha fenyegetni akarta, ezt mondta: Të Margit, ha nëm hagyod abba, a valagadra (…) verëk.”
(Lőkös István: Gyermekkorom anyanyelve)
„Életelv az is, hogy az élet elvet.
Skanzenben él az utolsó kanász.
Vitamint eszel, ha fakó a nyelved.
A szupermarketekben érik az ananász.”
(Rónai Balázs Zoltán: Az új Kaján)
„Az itthon élő és 1951-ben már Kossuth-díjat kapó Juhász Ferenc és a Bulgáriából hazatérő Nagy László egy időben szembesülhettek azzal a valósággal, amelynek lényegi vonásait Kormos István már 1949–1950 táján felismerhette, s így komoly szerepe lehetett abban is, hogy tudatosítsa bennük is az »új jégkorszak« tragikusságát.”
(Vasy Géza: Költők testvérisége)
*
A decemberi Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának vendége Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, akivel pályájáról Tóth László költő, író, műfordító beszélgetett: „A határon túliak jelenléte egy idő után magától értetődő volt – helyük volt a magyar irodalom egészén belül. A remekíró Szilágyi István metaforáját használva: nálunk, az Alföldnél, korábban jött a »különlegesség alkonya«, úgy szerkesztettünk, mintha »sokországos magyar irodalmi hazában« élnénk. Ahogy ő írta, azt tartottuk, széttagolt literatúráink a sokszínűségüket »mint a szomszédos népekével ’sűrűn’ érintkezett kultúra plusz hozadékát« fogadják örökül, ám dédelgethetik »nyomasztó vagy féltékenyen őrzött« »sajátosságaikat« is. Persze, e »külön sorsok« adta sajátosságok nem a nemzetiségi irodalmaink »privilégiumai« – mondhatni, az irodalom természetéből fakadnak, abból a sokféleségből, amely a kánon egyik szólama helyett a másikat erősítheti fel.” Bak Anita szerkesztő-műsorvezető az idén 85. születésnapját ünneplő Báger Gusztáv költővel készített kisinterjút: „Ahhoz, hogy a hazai rögvalóságunkat, közállapotainkat megismerjük, nem elég csak kívülről követni az Embert a Házában, oda be is kell menni, és párbeszédet folytatni arról, hogy milyen is ez a Haza, a Világ.” A lapszámban továbbá Czigány György, Czilczer Olga, Győri László, Murányi Zita, Rónai Balázs Zoltán, Szegedi Kovács György, Vitéz Ferenc versei, valamint Horváth (EÖ) Tamás és Horváth László Imre prózái szerepelnek. Kordics Noémi, az MTA Kézirattárának munkatársa a Petőfi-év kapcsán tanulmányában bemutatja azokat a fordítókat, akik a költő verseit német nyelvre ültették át, kiemelve közülük az 1824-es születésű Kertbeny Károlyt: „Kertbeny 1882-ben bekövetkezett haláláig a magyar irodalom és kultúra elkötelezett híve és európai közvetítője maradt. Petőfi apostolának tartották, de fordítói látóhatárában jelen volt Vörösmarty, Arany költészete és Jókai prózája is. A magyar műveket tolmácsoló tevékenysége igen szerteágazó, és noha minőségét tekintve heterogén, a fordító megítélésében mégis fontos szempont, hogy egy olyan időszakban vállalta a magyar kultúra és irodalom külföldön – elsősorban német nyelvterületen – való megismertetését, amikor Nyugat-Európa még keveset tudott újabb irodalmunkról. A Könyvszemle rovatban Kiss Anna Mint vadmadár, Báger Gusztáv mint még soha, Kulin Borbála …csak szeretek, Székelyhidi Zsolt Jelenések című kötetéről olvashatunk. Lapszámunkat Oláh Katalin Kinga Ezüstgerely díjas szobrászművész munkáinak reprodukcióival illusztráltuk.
