A Magyar Napló februári számának tartalmából:

„De ami tömény, ékes gyűlölet, / nem súghat többet, mint a némák? / Száz szótlanságnál lágyabb, szelídebb / a szívtelen viselt valóság. / Legyek null, értsem önmagamban, / önkívületben, akit szeretek, / minden tett úgy lesz tökéletesebb, / ha néhány magamról lemondtam.”

(Báthori Csaba: Hajnali beszéd)

„De azért még reménykedett, nem lehet oly ostoba Móric, hogy ezt a nőt elvegye, elfordult tőle mindenki, de nem tért észre, megbabonázta, megkötötte az a cemende, még Sándorra se hallgatott, pedig milyen barátság volt az övék, Istenem, milyen barátság, de romba dőlt az is, Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, írta neki Sándor szeptember első napjaiban...”

(Miklya Luzsányi Mónika: Hetvenszer hétszer is)

„…Jókai Mór romantikájával nemcsak a realista szűkösség, de a posztmodernista provincializmus sem igen tud mit kezdeni. Az elbeszélésmód játékos többszempontúsága, hajlékonysága helyén nem egy mai értelmezőnk a posztmodernista szkepszis fogalmi tartományait véli felfedezni, a teljes heterogenitás, instabilitás világát vizionálja.”

(Nyilasy Balázs: „Irodalomról s más ily fontos emberi lomról”. Jókai Mórról születésének kétszázadik évfordulóján)

„[Kulin Ferenc] Tanulmányaiban szinte állandó szellemi mágneses teret alkotnak az egyén és a közösség, egyediség és nemzet, történeti tudattal áthatott személyiség és a szabadságában korlátozhatatlan világpolgár napjainkig szembesülő kérdései. A Kölcseyhez hasonló felelősséggel gondolkodó költők az ellentétek feloldására törekedtek. Cyprian Kamil Norwid, a lengyel romantika (és posztromantika?) kiemelkedő képviselője szerint: »A művész a nemzet képzeletének szervezője«, vagyis a nemzet vezetésére – nem politikai értelemben – a művész illetékes.”

(Kovács István: Értelmiségi pályaképek.Gondolatok Kulin Ferenc A kétszáz éves Hymnus költője című könyvéről)

„A füsttel-korommal födött parancsnok majd elnevette magát. Ennek sincs jobb dolga, mint a pergőtűzben kunyerálni, hogy a vagont odébb tolják. Mind életveszélyben vannak, erre egy vénkisasszony győzködi. Végül a konyakot csak átvette, üvöltve a katonákra parancsolt, a vagon mögé álltak, és nyögve-káromkodva meglódították. A kocsi lendületet vett, s a téren túlfutva megállt a következő ház előtt. A nő visszasietett a kapualjba. Még sikerült a lépcsőházba beesnie, mikor meghallotta a robbanást.”

(Wodianer-Nemessuri Zoltán: Az élet ára)

*

A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatának februári vendége Wodianer-Nemessuri Zoltán író, akivel változatos életútjáról, a rendszerváltás idején szerzett meghatározó tapasztalatairól és alkotói pályájáról Biró Máté szerkesztő beszélget: „A nagyregény mindig törekszik az átfogó szemléletre és a konfliktusok, drámai helyzetek ábrázolására. Úgy hiszem, ez egyszerre követelmény, erős kihívás, egyben a lélek szabadsága. A tényregény (nem a dokumentum!) manapság alig használt epikus, cselekménygazdag műfaj, a szépirodalom valósághű értelmezése. A történelem létező tanulságok halmaza. A fikció is eredeti, értékes és esztétikus, csupán más a megközelítés. A műfajok gazdagabbak és változatosabbak annál, semhogy címkézzük őket.” A szerzőtől friss kötetének egy írása is olvasható lapszámunkban.

A kétszáz éve született Jókai Mórt idézi meg Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnökének lapkezdő jegyzete, Miklya Luzsányi Mónikának az írót az édesanyja szemszögéből ábrázoló prózája, Nyilasy Balázs a Jókai-életmű világirodalmi előzményeire és párhuzamaira is rávilágító tanulmánya, valamint Acsai Roland esszéje az írót kipellengérező, végletes Gyulai Pál-kritikákról is: „A Jókai–Gyulai polémiában mintha a nemzeti klasszicizmus állna szemközt a szecesszióval, a modern, századvégi stílussal. Azonban az a fogalmazásmód, amellyel Jókai műveit orvosi területre utalja, nyilván erőteljes túlzásból fakadó torzítás, amely már nemcsak az író stílusát, de a személyiségét is támadja. Ezzel Gyulai (…) elveszítheti szavahihetőségét, és elfogultsággal, szubjektivitással lesz vádolható, de ezt a nagy heveskedésben már nem veszi észre.”

Az idén száz esztendeje született Nagy Lászlóra kortársa és hajdani személyes ismerőse, Najden Valcsev emlékezik vissza egy verse kíséretében, a bolgár költő-szerkesztőt pedig Arató György mutatja be írásában.

Kovács István esszéje Kulin Ferenc Kölcsey-tanulmánykötetének szellemi és irodalmi tanulságait helyezi történelmi és társadalmi kontextusba, míg Báthori Csaba verséhez társítva Halmai Tamás tanulmánya Báthori és Babits szonettjeinek összefüggéseit, átjárásait vizsgálja: „Az önkéntelen kiáradás vagy az önkéntelen kiáradás imitálása (formába szerkesztése) a kívánatosabb poétikai eljárás? S vajon a mondandóra csupaszított szövegrend és így a döccenő nélküli befogadás legyen-e a cél vagy a míves kompozíció? (…) A két költemény épp csak annyira üt el egymástól, hogy összeolvasásuk a befogadót megtaníthassa ráocsúdni az egymást kiegészítő egészekre. Babits Mihály és Báthori Csaba szonettjét száz év választja el egymástól, de korszakok fölötti irodalmi ethosz pántolja össze.”

A Szemhatár rovat további oldalain Czigány György, Hegedüs Kata, Győri László és Tomaji Attila versei szerepelnek, míg lapunk fotósát, Vadócz Dávidot Nemes Attila kérdezi a Magyar Napló-címoldalak szerzőiről készült képeinek biatorbágyi kiállítása apropóján. 

A Könyvszemle rovatban Szakolczay Lajos Szabadság-tű, Visky András Kitelepítés, Szántó T. Gábor A jazzprofesszor és Magyar Zoltán Bestiarium Hungaricum című kötetéről olvashatunk.

Lapszámunkat Kós Károly Ybl Miklós-díjas építész, grafikus alkotásainak reprodukcióival illusztráltuk, melyek a Műcsarnokban megrendezett Kós Károly műhelyében – Kós Károly 140 című kiállításon voltak láthatók.