Hatvanas évek. Örökre elvesztett, egyszervolt fiatalság – és a mérleg másik nyelvében: settenkedő, nemzetfojtogató életidő, Trianon soha meg nem szűnő utórengéseivel Erdélyben. Így jellemezném azt a korszakot, amikor Kolozsvár egyik legismertebb történelmi atmoszférát sugárzó műemlékében – Mátyás király szülőházában, a felsőfokú főiskolai művészképzés akkori fellegvárában – megismerkedtem a frissen végzett Gaál András festőművésszel, és személyén keresztül egy lényegében más világgal is, ami különbözött attól az éteri közegtől, amit az egyre vegyesebb lakosságú és kultúrájú transzilván főváros nyújtott nekem. S mihelyt ez az ismeretség még tovább bővült a Márton Árpád és Plugor Sándor – mára ugyancsak emblematikus művészekké emelkedett – egyetemi társaim személyiségével, megértettem, hogy a három művészpalánta, Gyergyóditróból, Gyergyóalfaluból és Kökösből érkezvén, a személyes szabadság sanyarú körülményei között is olyan emberi aurát villantott meg az életképesség, a céltudatosság, a példamutatás értékrendjéből, ami már akkor megkülönböztette őket a hallgatótársak többségének hangoskodó színtelenségétől. Sajnos, ma már csak Márton Árpáddal idézhetjük fel a sárguló-fakuló időkockákat, a megakadt mozgóképeket, a hajdani festékillatú élettanulmányokat, hiszen az idő érzéketlensége miatt az élők sora azóta igencsak megfogyatkozott. Igaz, az arcok lélekbe karcoltan tovább élnek. De Székelyország ma is az ő honuk. Az ő országuk, amelynek tiszta, Isten-színű kék levegője művészetük lényegére vetül, még akkor is, ha egy politikai présgépen ledarált kornak voltak a túlélői, a forma és a tartalom, a hagyományőrzés és a nemzettudat-vesztés csörtéiben fogant erőfeszítésekkel, annak művészi nyelven történő kifejezésére tudatosan felkészülve és felvértezve.

Mert a művészet amellett, hogy mesterség, elkötelezettség is. Persze, legfőképpen magatartásforma, életfilozófia, szellemiség és hit kérdése; a meggyőződéssel megteremtett és formába öltöztetett eszmerendszerek ábrázolható jelek által tárgyiasított nyoma. Az effajta kreativitás pedig úgy érhető el, hogy a sors által kijelölt eszmével azonosulni kell, benne felolvadni, eggyé lenni vele, miközben az ilyenfajta szimbiózist a lelki képességek és a szándék belső energiái hozzák létre.

Nem vitatható, hogy e három személy, Gaál András, Márton Árpád, Plugor Sándor egy vészterhes korszak kiválóságaként vonult be a székelyföldi, az erdélyi és a magyar ábrázolóművészet történetébe. És éppen a két éve végleg eltávozott Gaál András volt az, aki pár esztendővel idősebb lévén, megkülönböztetett kortekintélynek örvendett köztük. Ő mára a „székely iskola” emblematikus személyiségévé vált. Annak a délen kibontakozó székely műhelynek alakjaként, amely önelvűbb módon született meg, s jóval később teljesedett ki, mint a hajdanvolt igen népszerű északi, nagybányai társa. Mindez pedig a fent nevezettek és más kortársaik „harmadik generációsokként” nyilvántartott markáns egyéniségei által történt.

Gaál András 1936-ban született Gyergyóditróban; ’59-ben diplomázott a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán Miklóssy Gábor tanítványaként, majd mintegy negyven esztendőn át oktatott művészetet, rajzot, festészetet Csíkszeredában, szülőföldjének jeles elemi és művészeti iskoláiban. 1968-ban tevékeny közreműködése eredményeként létrejött a Képzőművészek Hargita Megyei Szövetsége, amelynek elnöke volt 1989-ig. 2003-ban költözött át Magyarországra, de két otthonban élt: Marosfőn és Pannonhalmán, magyar tetők alatt.

Az adódó lehetőségekkel élve András egyre többet utazott. Az 1972-es Hajduböszörményi Nemzetközi Művésztelep Alkotótáborában való személyes részvétele, sikerei és tapasztalatai alapozták meg azt a korszakos meglátását, hogy bizony Hargita megyében is létjogosultsága volna egy kellő háttérrel ellátott és a hely szelleméhez igazodó, abból kivirágzó művésztelepnek. Az ötletet tett követte, s 1974-ben meg is született kezdeményezésére a romos gyergyószárhegyi ferences kolostor történelemillatú Lázár-kastélyában a Gyergyószárhegyi Alkotótábor. Ez később, akkor még nem is sejtett népszerűségével Erdély művészetének – éppen a nagybányaihoz hasonlítható – ikonikus sarokpontjává nőtte ki magát. Olyan képzőművészeti gyűjtemény bölcsőhelye lett a folyamatosan gondozott és szépített, nagy múltú épületegyüttes, ami átfogóan dokumentálja a háború utáni korszaktól egészen a legújabb időkig terjedő évtizedek erdélyi képformáló tevékenységének spektrumát. Túlélt rendszerváltást, szemléletváltást, kormányváltást az új művek eme varázskonyhája, amelyet úgy is idézhetünk, mint a székely művészeti szellem modern kori Parnasszusát. Egy friss júniusi sajtóhír azzal igazolja mindezt, hogy a Magyar Örökség és az Európa Egyesület Bírálóbizottsága állampolgári javaslatok alapján a Gyergyószárhegyi Művésztelepnek 2023-ban Magyar Örökség-díj kitüntető címet ítélt.

*

A művészet egy folyó, ami forrásként, érként bukkan fel a fényre, aztán utat tör magának, medret váj, partot mos, s eközben zátonyokat, kultúrpaneleket, szellemi akadályokat kell áttörnie úgy, ahogy azt az értelem és a meggyőződés kényszere diktálja.

Megeshet, hogy az alkotó életében eljön egy olyan pillanat, amikor az idő törvényi logikája szerint a képzés, az önképzés analitikus szakaszain túllépve, elérkezik a szintézisnek egy olyan fázisába, hogy a látott és megismert formák már a végsőkig tömörített alakzatok rendszerében öltenek testet. S ekkor rádöbben, hogy időközben kihulltak a világ felismerhető képi elemei a tartalomból, az ábrázolás szó szerint azonosíthatatlanná vált, vagyis a műve absztrakt lett. Ez pedig az elvonatkoztatás legmagasabb emelete, amikor tárgyi fogódzkodók már nincsenek a felületen; a képtérben szakadék tátong, amit viszont – kinél, hogyan – felismer a lelkiismeret. Mert az értelmezhetetlen tartalmú mélység felett a művész már nem kapaszkodhat semmi másba, csupán önmagába és megszerzett tapasztalatába. Ilyenkor fordulhat a kocka, a felületre itt-ott visszalopakodnak az empirikus valóság mellőzött elemei, amelyek a megnevezhetőség, az érzelmi kapcsolódás konkrét tárgyi fogalmaival idézhetők fel. És ez lesz az a pillanat, amikor a világhoz kapcsolódás szikrája újra becsattan, a festői kéz és a megfogható valóság keze újra egymásra talál.

Gaál András a maga tehetségével, kifinomult életismeretével, nemzeti elkötelezettségével és életes székely logikájával beteljesítette művészhivatását, ami a tisztánlátók és tisztán érzők nélkülözhetetlen jellemzője. Ő is megjárta a logika rögös útjait, eljutván az absztrakcióig, de a világ azt üzente számára, hogy a Teremtő művénél nincs csodálatosabb, és ez élteti az igaz művészetet. Ami lehet akár egy helyszín, az otthoni táj üzenete, a szülőföld karizmatikus varázsa, semmivel sem pótolható zamata. A Maros, a Küküllők, az Olt és a Nyárád zenéje, bartóki csobogó üzenete.

Banner Zoltán a Gaál Andrásról írt monográfiájában idézi a neves marosvásárhelyi írót, Székely Jánost, aki így gondolkodik a fentiekkel kapcsolatban: „Miután Gaál odáig egyszerűsítette a valóságbéli látványt, hogy az már megtagadta a genezisét, ugyanazzal az erőfeszítéssel kitörni is megpróbált ebből a sivár szférából. Hogyan? Úgy, hogy visszakerült képeire a részlet. A részlet, amellyel egész életében hadakozott, amelyet mindenáron leküzdött, és megsemmisített, s most ismét megjelent képein, hogy értelmezze a látványt.”

Maga Banner Zoltán pedig így vélekedik Gaálról: „Egy nagy erdélyi kolorista-festő kibontakozásának vagyunk tanúi, miközben a képfelületeken lejátszódó, végbemenő varázslat egyre mélyebb dimenziókba, valósággal a föld gyomrába vezeti képzeletünket, ahol eddig csak nagy értékű ásványi kincsek lappangását sejtettük, s amelyek most a szorongás, a félelem, a reménység, a vágy, az öröm, végső soron az élet és halál szinonimáiként ragyognak… Három-négy év alatt elvégzi, megharcolja a maga egyszemélyes avantgárdját, s az egyöntetű színfoltokká és mértanias síkokká egyszerűsített kompozíciókban csak azt őrzi meg a felszín vagy légkör esetlegességéből, a látvány gyönyörű kuszaságából, ami állandó és örök érvényű…” A festő maga pedig így vall útkereső időiről: „…engem a domborzati formák lényeges rétegvonalai, ritmusa, lélegzése érdekelt. Mindig arra gondoltam, hogy Nagy István, Nagy Imre hogyan komponálta be a képbe ezeket a formákat; éppen ezért a további egyszerűsítésben láttam az én utamat...”

Nagy Imrének, Csíkzsögöd grafikus-kolorista királyának és a formaépítő Szervátiuszoknak személyes barátsága lett tehát Gaál András számára az az emberi és alkotói mérce, ami munkái eredményességében igazolta égi áldásként kapott tehetségének erkölcsi tisztaságát. Akvarell, pasztell, olajfesték, tus, akril. Mindennapi munkaeszközök. Színkötegek, mint rőzse-kötegek, arcok, alakok, Madonnák, nők, leányok, művésztársak. És a táj. Mert a tájhoz való kötődése életen át tartó evidenciává lett, amiből nem volt kiút, hiszen minden festő, rajzoló a táj szülöttjeként jön világra, és úgy is távozik. Elvont és félig elvont expresszionizmus ez a transzparencia és a vonalrendszerek nagyvonalú élni hagyása, amelyek mind az egységben gondolkodás mintaképei a nagyvilág személyes szűrőkön áteresztett simulékony szublimációitól a tónusok, a színek felfokozott karneváli robbanásáig.

Nézem az emlékek szelencéjében megőrzött régi filmet. Felidézem a három kiváló művészbarát szerénységtől áthatott gesztusvilágát, karakteres művészetét, érzem, ahogyan tehetségük aurájában valósággal süt a levegő a tiszta szótól, a tiszta vonaltól, a tiszta színtől. És gondolatban átölelem őket, ma éppen Gaál Andrást, mivel a közös frekvencia megtartja a közös időt. Erről is vallanak ezek a tiszta művek. Belőlük az alkotó hangja szól hozzánk. Azokhoz szól, akik érezni, átérezni tudják és akarják ezt a valamikor kibocsátott, halló fülekre és látó szemekre megírt magyar dallamot.

A novella lapunk 2023. szeptemberi számában jelent meg.