Németh Antal 1933 elején került a Napkelethez segédszerkesztőnek. Ebben az évben lett a folyóirat tízéves. A főszerkesztő, Tormay Cécile többször is kifejezte, hogy szükségesnek látja a lap megújítását, felfrissítését. Ennek a megújulási folyamatnak kulcsszereplője volt Né­meth Antal.

Az 1933 májusi zeneakadémiai Napkelet-matinén az Irodalom és politika című előadásában fogalmazta meg a lap megújult programját, a nyitás politikáját a fiatal nemzedékek felé. Írását a Napkelet júliusi számában közölte. Az írás alapgondolata az volt, hogy nincs világnézet nélkül igazi irodalom, de azért az író „nem kész világnézet kaszárnyák celláiba behajtó fegyveres legyen, hanem építőmester, aki vezeti, irányítja minden lélek önkiépítő munkáját.” Az irodalmi élet teljes egysége nem teremthető meg, ezért „A legnagyobb diadal a látszategység megteremtése helyett, ha egy velünk közös hitű új, fiatal sereg támad körülöttünk és együtt haladunk tovább a közös cél felé.” 

Programja röviden: „Keresztény és nemzeti irodalom, mai, korszerű életprogrammal betöltve”. Kéznyújtását a fiatalok felé egészen komolyan gondolta, egy 10-12 főnyi fiatal csapatot szeretett volna a Napkelet köré szervezni úgy, ahogy ez annak idején a Nyugat első éveiben történt. Ebben a törekvésében egyik leglelkesebb és legaktívabb munkatársa Szabó Zoltán volt, akivel megoszthatta titkos terveit, s aki sokat segített a fiatal erők megszervezésében is. Az ő szervezőtevékenységének köszönhe­tően került a Napkelethez Baktay Ervin Ázsia-kutató, Bartha Dénes zenetudós, Dénes Tibor irodalomtörténész, Katona Jenő, a Korunk Szava későbbi szerkesztője, Gogolák Lajos történész, Szekfű Gyula tanársegéde, a Magyar Szemle állandó munkatársa, Juhász Vilmos kultúrtörténész, Pukánszkyné Kádár Jolán színháztörténész, Kolozsvári Grandpierre Emil író, Márchis György, a pesti egyetem svéd lektora. De ekkoriban kezdett publikálni a lapban Rónay György és Thurzó Gábor is.

 Németh Antal még csak 32 éves volt, amikor 1935. június 1-jén Hóman Bálint kinevezte a Nemzeti Színház igazgatójának. Németh ekkor megvált a Napkeletben betöltött szerkesztői posztjától, de kapcsolata bizonyos értelemben nem szakadt meg a lappal. Több napkeletes szerző darabját segítette színpadra, ezek közül talán elég csak Kállay Miklósnak a Roninok kincse című darabját említenünk. Emellett Németh tovább vitte színházigazgatói gyakorlatába is a fiatal szerzők felfedezése, támogatása iránti szenvedélyét: két-három fiatal szerző darabjával szinte minden évadban kísérletezett, az 1937–1938-as évadban Dékány András (1903–1967) Aranyszigetét mutatta be, az 1938–1939-es évadban Berczeli Anzelm Károly (1904–1982) Fekete Máriáját, az 1941–1942-es évadban pedig két első drámás szerzőnek is lehetőséget adott: Illés Endrének (1902–1986) a Törtetőkkel és Hubay Miklósnak (1918–2011) a Hősök nélküllel. 

Németh Antal rendkívül nehéz helyzetben vette át a Nemzeti Színház vezetését. Kinevezése kapcsán a Budapesti Hírlap 1935. június 1-jei számában adott interjújában részletesen kifejtette, hogy milyen problémák miatt érezte úgy, hogy a Nemzeti Színház teljes átszervezése elkerülhetetlen. Egyrészt anyagi okokra hivat­­ko­­zott (túl magas volt az adminisztratív és kiszolgáló személyzet létszáma), másrészt a mun­kalégkör megromlására, a színészek közötti „pártoskodó diszharmóniára”, a „fegyelemsértésig menő intrikára.” Németh Antalt három évre nevezték ki igazgatónak, és azzal bízták meg, hogy mind a színházi adminisztrációt, mind a művésztársulatot teljesen szervezze át. Június 30-ával az addigi szerződéseket a minisztérium felmondta, s így az új igazgató csak olyan színészekkel dolgozott, akiket ő szerződtetett.

Németh Antal nyilatkozatából kitűnik, hogy lényegében háromembernyi feladatot vállalt magára: nemcsak a színházigazgatói munkát látta el, hanem a dramaturgét és a rendezőét is. A korábbi dramaturgi állást megszüntette, csak egy-két lektort vett fel a beküldött művek előzetes olvasására. A darabok rendezői utasításnak megfelelő előkészítését az úgynevezett játékmesterek végezték. Klasszikus és kortárs darabokat egyaránt színre akart vinni, nem gondolt ugyan ultramodern, kísérletező színházra, de fontosnak tartotta a klasszikus darabok „áthangszerelését”, például mindjárt a következő évadban mutatták be a Bánk bánt. Ezzel párhuzamosan négy-öt kortárs olasz szerző, illetve lengyel darabok színrevitelét is tervezte. Nem tartott fenn a Nemzeti a továbbiakban saját zenekart, illetve a díszlettervezőt is az egyes darabokhoz szerződtette. A húszfős adminisztratív személyzetből három-négy munkatársat tartott meg.[1]

 A sok változtatás miatt kezdetben valóságos össztűz zúdult Németh Antalra mind a sajtó, mind a politika részéről, azonban néhány év kemény munkájával sikerült elfogadtatnia magát és koncepcióját, s egészen 1944-ig a Nemzeti Színház igazgatója maradt. Mindvégig megőrizte nyitottságát a fiatal tehetségek irányában, az ő segítségének és bátorításának köszönhette Hubay Miklós is a rendkívül sikeres pályakezdését.[2]

Hubay Miklós pályakezdése a Nemzeti Színházban

A Nemzeti Színház igazgatójával, Németh Antallal Hubay Miklós az egyetemen ismerkedhetett meg. Németh ugyanis egykori tanárának, Hekler Antalnak köszönhetően 1935 őszétől kezdett színháztudományi órákat tartani a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Hekler Antal az archeológia és a művészettörténet professzora volt, s először vendégtanárként adott helyet Németh Antalnak a Színház esztétikája című kollégiumában, majd azt is sikerült elintéznie, hogy 1938 őszétől Németh már mint helyettes tanár tartson előadásokat az esztétikai tanszéken.[3] Németh felfogása az volt, hogy a színháztudomány nem csupán színháztörténet, hanem a kortárs színház kérdéseivel is foglalkoznia kell. Ennek a stúdiumnak a bevezetésétől egy modern szaktudással rendelkező fiatal gárda kialakítását remélte, akik drámaíróként, rendezőként, színikritikusként hozzá fognak járulni a magyar színházi élet megújításához. Monográfusa, Selmeci Elek így jellemezte Németh egyetemi tevékenységét: „Az 1938–39-i tanévben Németh A rendezés és a szabadtéri előadások címmel tart előadásokat. Témaválasztását meghatározza, hogy a Nemzeti Színház 1938 nyarán kezdi meg a Shakespeare-mesejátékok szabadtéri előadásainak ciklusát a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A következő tanév kezdetén (1939–40) Hekler levélben összegezi a Színházesztétikai gyakorlatok sze­minárium sikerét, s a beszámolót követően a levél hivatalos részében megerősíti Németh felkérését: »Bizalommal remélem, hogy idén is megtisztelsz bennünket néhány szabadon választott tárgyú előadással. Nemcsak én, de a hallgatóság is különös örömmel várja köz­re­mű­ködésedet.«[4]

 Az érdeklődő fiatalok közül ketten bizonyosan csatlakoztak Németh Antalhoz: az egyik Székely György, a későbbi színháztörténész, aki pályáját a Nemzeti Színház lektoraként kezdte,[5] a másik Hubay Miklós, aki pedig egy angol darab fordításával-átdolgozásával debütált.

Székelynek a Nemzetihez kerüléséről Sel­meci is ír: „A fiatal Székely György ekkor készül búcsút venni az egyetemtől. Megírja doktori disszertációját Színházelmélet Angliában 1882− 1930 címmel, s ezt követően még ebben az évben próbalátogatási engedélyt kap Némethtől, aki az 1940−41-es évadban készül megrendezni a magyar színpadon első alkalommal színre kerülő teljes Peer Gynt-drámát. Székely György végigkíséri az előkészületeket, a próbákat; a színpadi munka folyamatát deskriptív tanulmányban összegezi, és a különböző munkafolyamatokat táblázatokban is rögzíti.[6] A Peer Gynt bemutatója után Németh megkérdezi tőle, hogy hajlandó-e leszerződni a Nemzeti Színházhoz lektori beosztásban. Székely igen mond, s 1941. szeptember 1-jével megkezdi színházi pályafutását.”[7]

 A következő évben rögtön mély vízbe kerül a huszonhárom éves fiatalember. A Nemzeti Kamaraszínházban elkezdődnek Hubay Miklós Hősök nélkül című darabjának próbái Németh Antal vezetésével. Az első felvonás rendelkező próbája után Németh hirtelen átadta Székelynek a próbák vezetését, mivel kiderült, hogy május közepén neki is bemutatója lesz, de nem Budapesten, hanem Frankfurt am Mainban. Németh május 10-én utazott el Frankfurtba, ahol Lehár Víg özvegyét és Weber Oberonját állította színpadra.[8] A Hősök nélkült csak a premier után néhány nappal nézte meg.[9]

A Hubay-szakirodalom még nem tárta fel, hogy hol kezdődött Hubay és Németh Antal ismeretsége, de mivel tudjuk, hogy Hubayt gyermekkora óta érdekelte a színház, és az egyik legszeretettebb tanáraként épp Heklert emlegette, ráadásul akkor látogatta óráit, amikor Németh Antal is előadott a tanszéken, valószínűsíthető, hogy az egyetem volt az ismeretségük forrása. Annál is inkább, mivel Németh Antal egész pályájára jellemző, hogy támogatta a fiatal, pályakezdő művészeket: a Napkelet szerkesztőjeként csakúgy, mint a Nemzeti Színház igazgatójaként. Színházigazgatóként pedig azért is fordított kiemelt figyelmet a fiatal szakemberekre, mert a közvéleményben olykor nagy viharokat kavaró reformtervei megvalósításához leginkább az ő segítségükben bízhatott.

Hubay Miklós visszaemlékezése szerint a Nemzetiben kéthetente volt premier, a két játszóhelyen ez évente harmincnégy bemutatót jelentett, amit 1940-től huszonötre csökkentettek. Ez a „lázas működés, egy percnyi pihenő nélkül” együtt járt a színház darabínségével. „Szükség volt tehát a drámaírókra. A szükségből születik a bizalom és a bizalomból születhetnek művek. Születtek is. Az akkori harmincévesek, a legjobbak, drámaírásba lendültek. És meg­csapott a hivatás minket, húszéveseket is. Izgalmasabbá is tette a drámaírói pályát, hogy a mérce megemelődött. Ha nagyobbra néztél: volt kivel versenyezned.”[10]

Hubay kapcsolata a Nemzetivel egy kézirat beadásával kezdődött 1939-ben: Szűcs László[11] dramaturg nyitottan fogadta a fiatal szerző próbálkozását, színre vinni a darabot ugyan nem lehetett, de arra jó volt, hogy szerzőjére felfigyeljenek. Egy 2008-as interjúban Hubay így emlékezett vissza a pályakezdésére: „Az első darabot még a kakasülőről láttam negyven­filléres jegyért, de a következőt már az első sor vörös bársony klubfoteljéből nézhettem végig. Beadtam kamaszfantáziával írt, Lear herceg, avagy Európa elrablása című drámámat a színház dramaturgjának, Szűcs Lászlónak, s ő örömmel fogadta. Ettől kezdve szabad bejárásom lett a Blaha Lujza téri épületbe. Bár tervezték, a darabot soha nem játszották. […] Negyvenben, a francia összeomlás idején épp az egyetemre igyekeztem a Múzeum körúton, amikor megállt mellettem egy autó, kiszállt belőle Németh Antal, s azt mondta, elhiheti, fiatalember, hogy a darabját a jelenlegi helyzetben nem tudjuk bemutatni. [Ugyanis] a színdarabban egy színész épp Lear király szerepére készül, s orvos barátai segítségével bekerül egy elmeszanatóriumba, hogy páciensként tanulmányozza az ápoltakat. A külső világ egyre fenyegetőbbnek és megfejthetetlenebbnek tűnik a főhősnek, s az intézetben megalakítja a felsőbbrendű faj társadalmát, a kinti világ modelljét.”[12]

Első darabja tehát a politikai helyzet miatt színpadra nem kerülhetett, de Németh Antal megbízta egy olyan feladattal, amelynek segítségével a fiatal szerző drámaírói készségét csiszolhatta: egy angol darab fordításáról, illetve lényegében szabad átírásáról volt szó. Fletcher Lee Rembrandt című drámáját 1939. október 15-én mutatták be a Nemzetiben Hubay átdolgozásában. Ez az első színházi feladata aztán szorosabban bevonta a színház világába, és megerősítette benne a motivációt, hogy folytassa a saját színdarabokkal való kísérletezését: „mint drámaíró-süvölvény még bele is bújtam Rembrandt bőrébe. Fletcher Lee álnéven Né­meth Antal megrendelésére színdarabot írtam róla. A Nemzetit meg valami még Hevesitől örökölt szerződés kötelezte ennek az angol dilettáns hölgynek a bemutatására. Hevesinek esze ágában se volt bemutatni. És most a szerződés lejáróban volt. Hogy játszható darab lett, azt nem annak köszönhettem, hogy az egyetemen művészettörténetet tanultam, és újból mindent összeolvastam Rembrandtról, hanem annak, hogy rájöttem, szerelemmel kell írnom minden egyes szerepet. Azzal a kamaszszerelemmel, amely nem válogatós. Egyszerre voltam szerelmes Saskiába, Hendrikjébe, a kis Titusba, doktor Tulpba és a hullába. Kilestem életüket, amikor nem voltak a színpadon; képzelegtem róluk, mint egy onanista. Az angol kékharisnya álarca mögött mindent megengedhettem magamnak. Rembrandt is. »Ugyanazok a nevek legyenek a szereplők listáján, különben azt ír, amit akar. Szeptemberre úgyis háború lesz, a szerzőt elfelejthetjük meghívni.« 1939 nyarán volt. Magamnak írtam őket. De Lehotay Árpád el tudta játszani a körükben felizzó rembrandti szellemet. Kollégiumi szobám falára föstött naiv árny­alakjaim közül az egyik – Olty Magda – hús-vér színésznőként becsülettel viszonozta is a szerelmem. És halálig jó barát maradt. Döntöttem: drámaíró leszek.”[13]

Hubay számára ‒ saját bevallása szerint ‒ a drámaírás egyben a tanulás és a gondolkodás egyfajta formája is volt, darabjai állandó alakítása, újraírása arra késztette, hogy nézzen szembe a magyar társadalom, a világ és benne a saját helyzetével: „A határon túlról érkező, a kisebbségi deklasszáltságot rostjaiban viselő magyar diákot itt, Magyarországon középosztálybeli rokonság várta ‒ és milyen rokonszenvvel, csakugyan: keblére várta. Az első drámám két-három éven át folytatott írása-újraírása nevelt rá arra a részvéttel és közönnyel teli magatartásra, amely – úgy látszik – nélkülözhetetlen ehhez az átkozott drámaíró-mesterséghez. A családon (rokonságon, osztályon, hazán, Euró­pán) belül lenni és kívül lenni dupla erőfeszí­tésével tettem magamévá a drámai formát ‒ de immár ebben sem azt, amelyikre a Színházi Élet szolgált heti példákkal (bár nem szabad igaz­ságtalannak lennem, ott olvastam az első Pirandellót és a Földnélküli Jánost és az Amerikai Elektrát is). És még inkább köszönhetem a „világnézeti” nevelésemet a második drámámnak, amelyik minden erőfeszítés nélkül szökött aztán világra.”[14]

Már első két darabjának témája is olyan szerzőnek mutatta Hubayt, aki kora leglényegesebb problémáit akarja drámáiban megjeleníteni. A Lear herceg egyfajta „lombikkísérlet” a fasizmust vizsgálva egy elmekórházban. A Hősök nélkül alapkérdése, hogy alkalmas-e középosztály az ország vezetésére, képesek-e a magyarság jelenlegi vezetői az országos tragédiát személyes tragédiaként vállalni, vagy megszöknek a hamis tudatba és az árulásba?”[15]

Ez a darab témáját tekintve beleillett a Nemzeti „politizáló vonulatába”: Selmeci Elek visszaemlékezése szerint 1942 decemberében például hatalmas siker volt Márai Sándor Kassai polgárokja, a nézők hatalmas tapsviharban törtek ki olyan mondatoknál, mint például: „Jog és szabadság nélkül nincs emberi élet!” Nyílt színi tapsot kapott Petronella imája is Zilahy Lajos Szépanyám című darabjában, és komoly sikert jelentett az is, hogy a huszonnégy éves Hubay Miklós első darabját harminchétszer adták. Összehasonlításul a Kassai polgárokat 43-szor, Zilahy színművét 29-szer játszották, Németh László Cseresnyés című színműve viszont csak 14, Kós Károly Országépítője 17, Tamási Áron Szivárványa 26 előadást ért meg. A komolyabb témájú műveket 20-30 előadás után általában levették a műsorról, csak egyes vígjátékok maradtak hónapokig a programban, például Harsányi Zsolt A bolond Ásvayné című színműve 238 előadást ért meg.[16] Az 1941–1942-es évadban 25 darabot adott a Nemzeti (ebből kettőt a Kamaraszínházban). A 13 új bemutató mellett 12 felújított darab is látható volt. A két Zilahy-, két Móricz- és egy Herczeg Ferenc-darab mellett felújították Kállay Miklós 1936-ban nagy sikerrel játszott Roninok kincse című színművét. 

A Hősök nélkül bemutatójára 1942. május 19-én került sor, s a rendkívüli közönségsi­keréről a korabeli napilapok is beszámoltak: „A Nemzeti Színház utolsóelőtti bérleti ciklusa a Nemzeti Kamaraszínházban zajlik le. Hubay Miklós általános elismeréssel fogadott társadalmi szatíráját, a Hősök nélkül című háromfelvonásos drámát minden este zsúfolt nézőtér élvezi Somlay Artúr vendégművésszel a főszerepben. Az érdekes darab és a kitűnő előadás iránt olyan nagy érdeklődés nyilvánul meg, hogy ezt a néhány jegyet, ami egy-egy előadásra fennmarad, napokkal előbb elkapkodják. A Nemzeti Színház igazgatósága ezért elhatározta, hogy június 14-én és 21-én, vasárnap délután is műsorra tűzi Hubay Miklós színművét, és így módot nyújt azoknak, akik a darabot látni akarják, az előadás megtekintésére.[17]

Az Újság június 21-i számában pedig már arról adott hírt, hogy a darabot, amelyet „egészen rendkívüli, imponáló bátorság” jellemez, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szezon utolsó napjaiban a több néző befogadására képes Nemzeti Színházban fogják játszani.[18] A darabot tehát nem tiltották be, mint ahogy ezt később itt-ott olvashatjuk a szakirodalomban, hanem a színházi szezon végéig játszották.[19]

A Hősök nélkül kritikai visszhangja is kiemelkedő volt. A legfontosabb napilapokban és irodalmi folyóiratokban egyaránt tárgyalták az előadást, összesen tizennyolc írás foglalkozott a darabbal, majd 1942 júliusában a Singer és Wolfner kiadta a dráma szövegkönyvét is. Ennek a sikernek tudható be nyilván az is, hogy 1942. július 9-én a rádió egy ismeretterjesztő műsorába is meghívták Hubayt, ahol Rónay György a magyar regényről, Hubay a magyar drámáról beszélt.

A Hősök nélkül kedvező visszhangjának köszönhetően a szerző több színháztól is kapott ajánlatot. A Pesti Hírlap tájékoztatása szerint a Nemzeti Kamaraszínház következő évi programjában is szerepelt egy új Hubay,[20] másrészt a Vígszínház igazgatójának, Harsányi Zsoltnak 1942. júliusi nyilatkozatából tudjuk, hogy a következő évadban Zilahy Lajos és Illés Endre mellett, a fiatalok közül Hubaytól, Dallos Sándortól és Tóth Miklóstól is kértek új darabot.[21] A Pesti Hírlap 1943. június 24-i számából pedig kiderül, hogy a Vígszínház új Hubay darabjának Millenium a címe.[22] Hubay sikeres színházi karrierjét a háború akasztotta meg. 1942 őszén elfogadta a Külügyminisztérium Genfbe szóló ösztöndíját, amelynek köszönhetően egészen 1948-ig sikerült ebben a semleges országban maradnia, s így elkerülte a frontszolgálatot is.[23]

Hubay Miklós: Hősök nélkül

Hubay Miklós első darabjának bemutatójára 1942. május 19-én került sor a Nemzeti Színház Kamaraszínházában.

Darabja bemutatásakor Hubay még az NRH-nál dolgozott Balogh József mellett, úgyhogy már csak munkája révén is jól ismerte azt a közeget, az úgynevezett úri középosztályt, amelyről a darab szólt. Másrészt származását tekintve ő maga is ehhez az osztályhoz tartozott, rá­­adásul a közönség számára ismerősen csenghetett a Hubay név a politikus Hubay Kálmán miatt is. A szerző tehát valami olyat ábrázolt és kritizált a színpadon, amit ő maga belülről is nagyon jól ismert, s ennek a „kívül is vagyok, belül is vagyok” állapotnak ő maga is tudatában volt.

„Jólfésült titkár voltam, ez az akkori fényképeken is látszik. Még csak azt se mondom, hogy nem tetszett ez a szerep. Vagy hogy nem volt otthonos. Sőt, túlságosan is. Talán a »megelégedés« és a »megelégel« ambivalenciája fejezi ki e világgal kapcsolatos akkori, egy tőről fakadó, ellentétes érzelmeimet. Nemcsak belülről ismertem jobban Baloghnál (hazulról meg a kollégiumból) ezt a világot, hanem akkor már kívülről is. E társadalomnak − melynek ő a megközelíthetetlen csúcsait csodálta − én akkor már, drámaíróként, a szakadékait jártam. A »kívül« és a »belül« nem zárja ki egymást. (Ha úgy volna: nem volna irodalom.) Sőt a társadalombírálatok szenvedélye ott szökik fel igazán, ahol egy leszámolás kezdődik. Balogh aztán borzasztóan csalódott bennem, amikor − végre legyőzve irracionális sértődöttségét már azon is, hogy egyáltalán a titkára drámát írt − elment megnézni a Hősök nélkül valamelyik utolsó előadását. […] Látta, ahogy egy tele aréna előtt Somlay eljátssza a barokk Magyarország metamorfózisát idillből infernóra. »Hát te ennyire nem hiszel itt már semmiben?« − kérdezte az előadás végén Balogh, mintha nem is a bálványait, hanem őt magát döftem volna le, mint egy hálátlan Brutus.”[24] 

A Hősök nélkült a kritika és a közönség egyaránt jól fogadta, ami komoly teljesítmény volt a debütáló fiatal szerzőtől. Ennek a merész társadalomkritikát tartalmazó darabnak a bemutatásához és sikerre viteléhez persze sok szakember támogató együttműködésére volt szükség: Németh Antal bátor, kísérletező kedvére, Somlay Artúr kiváló színészi játékára, nem is szólva a fiatal író barátainak különböző napilapokban és folyóiratokban elhelyezett kedvező színikritikáira.

Miért volt „istenkísértés” ezt a darabot bemutatni? A darab tagadhatatlanul erős politikai-társadalomkritikai mondanivalója miatt: a főszereplő, Isóf János egykori miniszter a dráma végére egy szélsőjobboldali mozgalom vezetőjeként nyeri vissza anyagi és lelki egyensúlyát, amelyet a színmű egy valaha szebb napokat látott család teljes erkölcsi romlásaként ábrázol. A mű alaptétele szerint a Magyarországot vezető rétegből hiányzik a vezetésre jogosító nagyság és hősiesség, és ez szükségszerűen ennek a társadalmi csoportnak az elzülléséhez és az ország tragédiájához vezet. A korabeli nézők közül sokan a főszereplőben Imrédy alakját vélték felfedezni.[25]

Hubay később többször is nyilatkozott arról, hogy a Hősök nélkül alakjait saját rokonsága ihlette. Érettségi után került fel Budapestre, „itt megismertem a rokonokat, az akkori magyar társadalmi hierarchia legkülönbözőbb fokain. Én azzal a szándékkal jöttem fel, hogy író leszek, pláne: drámaíró. Hála isten, a drámaírás szabályai szerint kellett így végiggondolnom a családi és egyéb viszonyokat. Radikális módszer. Részvéttel és könyörtelenséggel teljes. A vadászgató nagybácsik, a megvesztegethetetlen erkölcsű bírák, az első világháborúban kidekorált katonatisztek, a falusi református papok, a nyilasvezérek és a nemes, konzervatív miniszteri tisztviselők: amilyen közel álltak, annyival inkább felvetették a drámai konfliktusok – az én és az ország drámai konfliktusai­nak a lehetőségét. A Hősök nélkül című drámámban csináltam végig az elszakadást. A személyes sorsomat, az országét egy színpadra vitt családon belül. A Hősök nélkül szinte felvonásról felvonásra mutatja ezt a folyamatot.”[26]

„A Hősök nélkül arról a korról szólott, amelyben megíródott. És arról a társadalomról, amelyiknek a Nemzeti Színházba bérlete volt. A díszletet, Székely Györggyel és Jaschik Álmosnéval ezért úgy terveztük, hogy függöny nincs! A közönség a nézőtérre belépve máris érezze: hazajött, otthon van, itt róla lesz szó. Nincs olyan mentsége, hogy ez csak színház. Nem színház. Autentikus hűvösvölgyi villa. A jegyszedőnő itt ülteti le a nézőt. A villa halljában. A falon szarvasagancsok és az ősök képei.”[27]

Hubay darabját (bátor társadalomkritikája ellenére) számos alkalommal és nagy sikerrel játszották, Székely György visszaemlékezése szerint ez abban az időben példátlannak számított.[28] Téves tehát az a szocializmus idején közkeletűvé vált állítás, miszerint a Hősök nélkül csak néhány előadást érhetett meg, illetve hogy betiltották volna, bár maga Hubay is így nyilatkozott egy helyütt.[29]

A darab utóéletének érdekessége, hogy valójában nem 1942-ben, hanem 1955-ben tiltották le a színpadról: „Horvai fel akarta újítani a Madáchban (az 1955/56-os szezon közepén, Pártos Géza rendezésében, Somlay egykori szerepét Uray játszotta volna), de a miniszter, Darvas József kommentár nélkül betiltotta, és így csak az állítópróbáig jutott el a darab, arról beszéltünk, hogy szelídíteni kellene, mert nem fogják elhinni, hogy 1941-ben ezeket a dialógusokat leírhatták, sőt: színpadon el is mondhatták.” − emlékezett vissza az esetre Hubay Miklós.[30]

És nemcsak a Hősök nélkül került fekete­listára, hanem a Nemzeti Színház egykori híres igazgatója, Németh Antal is, akit ‒ Hubay Miklóssal ellentétben ‒ lényegében egy életre eltiltottak a színháztól. De ez már egy másik tör­ténet.

[1]       Németh Antal a Nemzeti Színház új igazgatója. Budapesti Hírlap, 1935. június 1. 5–6.

[2]       „Pirandello IV. Henrikjéről ír egy színikritikus. Idézi a régit. Az 1940-es vagy 41-es előadást a Madáchból. Vág egyet – a fórsrift szerint – a Németh Antal-féle Nemzeti Színházon, amelynek – mondja – nem kellett a korszerű dráma, csak Csathó, Herczeg, meg a középkori misztériumok. Holott – úgy emlékszem – O’Neill, Eliot akkor jelent meg először Magyarországon. S épp a Nemzetiben játszották őket. (S ha jól számolom, mindkettőt azon frissiben.) Holott, úgy rémlik, Csathót akkoriban menesztették a Nemzeti főrendezői székéből. Ő Hevesi Sándor embere volt. És arra mérget veszek, hogy Németh nem játszott Csathót. Igen, egy-két Herczeget játszott. Ha nem is annyit, mint előtte Hevesi, akinek volt olyan szezonja, hogy nyolc Herczeg-darabot tartott a repertoáron. Viszont Németh Antal Nemzetije annál inkább játszott Tamásit, Márait, Németh Lászlót, Illés Endrét. S játszotta a Hősök nélkült is. S majdnem mindnyájunkat az akkori Nemzeti avatott drámaíróvá. Holott mi mind hitvalló anti-Herczegek voltunk. Soha le nem róható hálám jele az is, hogy a Németh Antalt és színházeszményét eltipró hatalmakkal és tollnokaikkal szemben igyekszem megvédeni őt. Most már csak az emlékét.” (Hubay Miklós: Végtelen napjaim.(Új folyam). Elektra Kiadóház, 1997.)

[3]       Selmeci Elek: Németh Antal. OSZM, Budapest, 1991. 65.

[4]       OSZK Fond 63/1365

[5]       Székely György (1918–2012) színháztörténész, rendező, műfordító pályáját 1941-ben a Nemzeti Színház lektor-dramaturgjaként kezdte, 1943–1948 között megszakításokkal a Pécsi Nemzeti Színházat vezette. A Fővárosi Operettszínház főrendezője volt 1952–1957 között, 1957-től 1980-ig pedig a Színháztudományi Intézetben, illetve a Magyar Színházi Intézetben dolgozott. 1990-ben érdemes művész kitüntetést kapott. Az MTA Színház- és Filmtu­dományi Bizottságának alapító tagja, 1990-től 1998-ig a testület elnöke. A színháztudomány egyik legjelentősebb hazai kutatójaként megalkotta a színjátéktípus fogalmát, és kidolgozta a színházi előadás komplex leírásának módszertanát. Főszerkesztője A magyar színháztörténet című kézikönyv első három kötetének (1990, 2001, 2005) és A magyar színházművészeti lexikonnak (1994).

[6]       Székely György: Peer Gynt a színpadon. In.: Nemzeti Színház, 1941. Budapest, 1942. Az évkönyv tartalmazza Székely György beszámolóját a Nemzeti Színház németországi vendégjátékáról (1941. május 18–28.).

[7]       Selmeci Elek: Németh Antal. OSZM, Budapest, 1991. 66–67.

[8]       Az Újság, 1942. május 20. 8.

[9]       Székely György: Mozaikok. Színháztudományi Szemle 39. OSZMI, Budapest, 2009. 29–30.

[10]      Ablonczy László: A cethal hátán. Beszélgetés Hubay Miklóssal. Tiszatáj, 1981. 11. 88–89.

[11]      Szűcs Lászlót Németh Antal 1935 júniusában szerződtette dramaturgnak a Nemzetibe, noha mérnöki végzettsége volt.

[12]      Kakasülő és klubfotel. Pethő Tibor beszélgetése Hubay Miklóssal. Magyar Nemzet, 2008. április 12. 23.

[13]      Hubay Miklós: Rembrandt, Ruby, Johnson. In.: Végtelen napjaim. (Új folyam). Elektra Kiadóház, 1997.; A darab kritikusa a Pesti Hírlapban elismerőleg említette meg Hubay munkáját: „A rendezőnek: Abonyi Tivadarnak, a díszlettervezőnek: Jaschik Álmosnénak sokat köszönhet az előadás, a darab pedig legalább ennyit Hubay Miklós átdolgozásának és fordításának.” Pesti Hírlap, 1939. október 15. 8.

[14]      Ablonczy László: A cethal hátán. Beszélgetés Hubay Miklóssal. Tiszatáj, 1981/11. 89–90.

[15]      Kabdebó Lóránt interjúja Hubay Miklóssal 1980-ban. In.: Uő.: A háborúnak vége lett. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983.

[16]       Az előadások számára vonatkozó adatokat lásd a Staud Géza által összeállított adattárban. In.: A Nemzeti Színház. Szerk.: Székely György, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1965.

[17]      Újság, 1942. június 6. 8.

[18]      „Sikert jelentett a Kamaraszínháznak a szezon végén bemutatott darab, Hubay Miklós: Hősök nélkül című játéka is. Fiatal színpadi szerzőnél egész szokatlan színpadismeret, gazdag, néhol talán túlzsúfolt mondanivaló és egészen rendkívüli, imponáló bátorság jellemezte a darabot, amely iránt olyan érdeklődés nyilvánult meg, hogy a szezon utolsó napjaira át kellett vinni a nagyobb befogadóképességű Nemzeti Színházba, Hubay Miklós bemutatkozása a színházi szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt.” (Újság, 1942. június 21. 8.)

[19]      Hősök nélkül a Nemzetiben. „A Nemzeti Színház Kamaraszínháza kedden este a Hősök nélkül előadásával befejezi idei színi évadját. Hubay Miklós darabját azonban még három estén, szerdán, csütörtökön és pénteken játsszák a Nemzeti Színházban, melynek évadja ezzel véget is ér, és a művészei nyári szabadságra mennek.” (Újság, 1942. június 23. 8.)

[20]      Pesti Hírlap, 1942. június 26. 9.

[21]      Harsányi Zsolt a Vígszínház új évadjáról. Film, Színház, Irodalom, 1942. július 24. 111.

[22]      Pesti Hírlap, 1943. június 24. 10.

[23]      „Én nem igazgatóságot kaptam végkielégítésül a Revue-től, hanem egy svájci ösztöndíjat. (A külügynek a Revue-höz közel álló köreiben született akkoriban az az elképzelés, hogy kerüljön csak semleges országba minél több fiatal magyar értelmiségi.)” Kabdebó Lóránt interjúja Hubay Miklóssal 1980-ban. In.: Uő.: A háborúnak vége lett. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983.

[24]      Kabdebó Lóránt interjúja Hubay Miklóssal 1980-ban. In.: Uő.: A háborúnak vége lett; Hubay Miklós: Törtaranykor. Trikolor Könyvkiadó Kft., Budapest, 1997. 251–252.

[25]      „A Hősök nélkül nem volt kiagyalt darab. De azért ez se volt holmi »életszelet« ‒ ahogy a francia mondaná. Sűrítés volt, kompozíció. A nyersanyagát megéltem, családilag. S ellenőrizhető volt a magyar vezetőrétegben az igazsága. Egy interjúban azt kérdezte tőlem, ha jól emlékszem, Erdős Jenő: ‒ Imrédyről írtad? ‒ A válaszom az volt, hogy nem megyek a szomszédba modellekért. Passuth László is idézi ezt az esetet a Kutatóárokban. Így emlékszem vissza rá én is, ahogy Passuth felelevenítette. Itt a könyve. »A Hubay-mű pezsgő belpolitika volt; talán még a maszk is segített abban, hogy Imrédy figuráját helyettesítse be a néző.«” Ablonczy László: A cethal hátán. Beszélgetés Hubay Miklóssal. Tiszatáj, 1981/11. 92.

[26]      Bertha Bulcsu: Délutáni beszélgetések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978. 310.

[27]      Hubay Miklós: Aranykor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.

[28]      Székely György: Egy drámaíró köszöntése. Film, Színház, Muzsika, 1971. 1. 9.

[29]      Részlet Székely visszaemlékezéséből – u.o.

[30]      Ablonczy László: A cethal hátán. Beszélgetés Hubay Miklóssal. Tiszatáj, 1981/11. 93.

A tanulmány lapunk 2024. augusztusi számában jelent meg.