Az észak-, s kisebb mértékben a dél-amerikai indiánok létére, történelmére, kultúrájára figyelő, onnan irodalmi témákat, szellemiséget, nemzeti sorsanalógiákat merítő érdeklődés – korábbi, 17–19. századi nyomok után – a múlt század első harmadától jelent meg intenzívebben a magyar kultúrában. A maga sajátos: a vonatkozó tudományos és szépirodalmat először a műfordítások révén integráló, az e tematikájú ifjúsági irodalmat azután belülről is alkotó, felnőtt-, ifjúsági és gyermekmozgalmakat alapozó, életmódot, létstílust kialakító, magánéleti és irodalmi programokat szervező jegyeivel a kárpát-medencei magyar létnek számos tudatformájában nyilatkozott meg. A két világháború között a teljesebb aktivitási kör meghatározó része volt a főképpen Baktay Ervin (indián nevén: Heverő Bölény) és Borvendég Deszkáss Sándor (indián nevén: Fehér Szarvas) által motivált, a cserkészethez közeli ifjúságszervező, szellemi és fizikai programokat egyaránt nyújtó mozgalom. Az ifjúságnevelésben, az irodalomban, a politikai magatartásformálásban egyaránt kifejeződő nyílt törekvésláncnak a háború után a Rákosi-elnyomás vetett véget. A Kádár-diktatúrában Cseh Tamásnak és barátainak a hasonló erővonalakon és az ellenzéki szellem talaján felépülő (a hatalom rendőrsége által szintén élénken szemmel tartott) programja vált az indiánkövető mozgalmak között leginkább közismertté. Az indián sors- és viselkedési párhuzamok ugyanakkor nem csupán a gyermek- és ifjúsági irodalom, hanem a „felnőtt” irodalom részévé és formálóivá is lettek: különböző kárpát-medencei magyar lelki és fizikai törekvések, látásformák, anyaországi és kisebbségi magatartások fejeződtek ki általa.
Fontos járulékai és részben előőrsei voltak mindennek a főképp a gyermekeknek szánt, külföldi szerzőségű indiánregények (elsősorban a Kölcsey- és Széchenyi-kortárs James Fenimore Cooper, majd Karl May munkái) után a magyarra ültetett eredeti indián törzsi (folklór)-szövegek, majd maga az indián szerzőktől alkotott élő irodalom is. Az indián kultúra (szokások, viseletek, vadászati-földművelő módszerek, hitvilág stb.) és a történelem mind pontosabb megismerése még közelebb hozta e világ értékeit és drámáit a magyar olvasói tudathoz. Az ezekre vonatkozó vagy ezekről szóló tudományos, etnográfiai, történeti és irodalmi munkák – az egyik jól meghatározható origóként – magának a Hymnus szerzőjének, Kölcseynek egy perui indián esővarázsló éneket magyarrá formáló műfordításától kezdődtek.
A két világháború között mind nagyobb erőre kapó „indiánozó” mozgalmat és az irodalmat a műfordítások mellett nagy intenzitással szolgálták aztán a már magyar szerzőségű „indián” tematikájú művek, azok között is elsőként különösen Borvendég Deszkáss Sándor 1940 és 1946 között megjelent, ifjúságnak szánt könyvei (A Szikláshegyek varázslója, Békepipa, Hét fekete hold, A hajnalcsillag főnök, Rézbőrű messiás), mozgalomszervező cselekedetei, s Baktay Ervin hasonló értékű fellépése (táborai és műfordításai).
A Petőfi Irodalmi Múzeum 2021-ben „Rézbőrű volt az alkony” – A magyar indiánozás nyomában címmel az addig felismert tartalmak számos elemét magába foglaló kiállítást szervezett a magyar „indiánozás” történetéből. Az izgalmas fórum – noha a teljes motívumháló mögött izzó sorsanalógiáknak csak egyes vonásait érinthette – kiválóan reprezentálta az indián források magyarságra sugárzó sokágú hatásrendszerének históriai eredőit, összetevőit, típusait. Az irodalmi paradigma kialakulásának vázolása mellett koncentráltan szemléltette a diktatórikus hatalmakkal, a különböző szellemi és fizikai kényszerítésekkel szemben karakteres „ellenállási” elemeket hordozó, indián néprajzi, rituális, viseleti stb. elemeket beépítő, egyszerre ideologikus és koreografikus természetközeli létmód-imitációkat is. Ezek bemutatása a nézőt közvetlenül is a magyar–indián analógia eszmei közelségébe emelte. Irodalmi szempontból e mozgalmaknál mégis jóval fontosabbak voltak a múzeum termeiben a falakra írt, illetve hangrögzítéseken elhangzó idézetek az e programokban szereplők és az indián analógiával a magyar irodalomtörténetben – különböző módokon – érintkező költők, írók alkotásaiból. Ezek a – noha sokszor töredékes – hanganyagok és a betűkkel is nézők elé formált szövegek a kiragadott részleteken át is fontos kapukat nyitottak az indián–magyar viszony természetébe. A kiállítás appendixeként jött létre a kortárs magyar indián tematika egyes kiterjedési irányait összefoglaló – s a témaelemzést szintén egy átfogóbb koordinátarendszer megteremtése felé motiváló – Az utolsó indiánkönyv című, 79 kortárs magyar szerző szövegét mintegy 570 oldalon közzétevő irodalmi antológia is, Gyukics Gábor, Jász Attila, Wirth Imre szerkesztésében és András Sándor sokrétű utószavával. „Több mint 70 szerző, versben és prózában saját tapasztalat alapján vagy fikciót ír az indiánságról. Igen érdekes, ahogy a női szerzők vagy az erdélyi és vajdasági írók megjelenítik a gyerekkori indiánozás kapcsán a saját alap-élethelyzetüket” – nyilatkozta Gyukics Gábor.
Már e kiállítás létrejötte és az antológia megszületése is az „indiánozó” magyar irodalmi tematika paradigmatikus jegyeinek halmozódására utalt. Az „alapítók” öröksége közül különösen érzékenyen mutatott rá a (sokak szerint, ám egyelőre nem bizonyítottan) a Karl May-nak feltehetően Old Shatterhand figuráját adó Xántus János, volt 1848-as szabadságharcos, majd természettudós amerikai életére, onnan hazaküldött, az indiánokra vonatkozó írásaira, azután Borvendég Deszkáss Sándor két világháború közötti indiánregényeire, illetve arra a műfordítás-hagyományra, amelyből a magyar indiánozás természetjáró, dramatizáló, emlékező és javarészt minden korokban „ellenzéki” tábora szellemben és cselekvésekben táplálkozott.
A kiállítás a szabadságvágyat megtestesítő, exodus-természetű létforma-indiánozás csoportjait: a Baktay és Borvendég körül létrejött csapatok életét, majd Cseh Tamás (Füst-ASzemében főnök) bakonyi indiánkörét kiemelt hangsúlyokkal jelenítette meg – utalva ezek összeütközéseire is az adott politikai rendszerekkel. A néző megtudhatta például, hogy „az első magyar indián törzset Baktay Ervin Keletkutató alapította 1931-ben. Baktayék korhű ruhákban jártak, autentikus hagyományokat követtek. […] Kenukkal közlekedtek, és Zebegény környékén vadászgattak. Az indiánok szokásait nemcsak olvasmányaik alapján követték, hanem Baktay bátyjának leveleiből, aki Amerikába költözve indián rezervátumokról is beszámolt. Baktayt […] 1937-ben tagjává választotta az indiánokból álló Amerikai Indián Szövetség.” Cseh Tamásnak és társainak indiánozásában már jóval több volt a rendszer lényegét tagadó politikai kívülállás, az ellenállás gondolatának hangsúlyozása. „1961-ben Cseh Tamás és néhány barátja rátalált Bakonybél környékére, és megragadta őket az a táj, amely nélkülözte a hatvanas évek Magyarországának nyomasztó légkörét. Spontán ötlet volt, hogy indiánokként táboroznak le a falu fölött. […] Nem a külsőségek határozták meg indiánságukat, hanem a szabadság, az élet egyszerűsége, ami szembenállt a kommunista Magyarország nyomasztó, központosított, államilag elbutított világával.” Az elmúlt 90 esztendő magyar „indián” mozgalmairól a kiállításon összességében az volt megállapítható, hogy az „indiánozás” a legkülönbözőbb társadalmi rétegek, de leginkább a fiatal értelmiségiek csoportjaiban a harmincas évek elejétől a Rákosi-, majd a Kádár-időszakon keresztül máig fel-fellobbanó gondolati, természetközeli szövetség maradt, fókuszában a (több részletvonást is gazdagon tartalmazó) szabadság eszméjével.
Éppen e vonása miatt e mozgalmakra már az ötvenes évek elejétől összpontosított figyelmet fordított az államvédelem. Az indián analógiának a nemzeti történelmi veszteségekre és a hatalommal szembeni ellenállásokra is erős vonásokkal ráilleszthető, a személyes és közösségi szabadságra szintén koncentráló vonásait fenyegetésként érző diktatúra mindent megtett, hogy csírájában pusztítsa el részint a csoportképző, részint az irodalomformáló magyar „indiánozás” kísérleteit. A mozgalmat tehát a szervezőin és a résztvevőkön túl „…az államvédelmi hatóság is komolyan vette”. Borvendég Deszkáss Sándort például: „az indián és a feltételezett amerikai »kapcsolatai« miatt kémnek gondolták.
Ráadásul az indiánozás tabunak számított, miután a betiltott cserkészet vezetői a fiataloknak az indián táborozást javasolták a hagyományok folytatásaként. Borvendégnél először ’48-ban tartottak házkutatást, minden iratát, dokumentumát lefoglalták, s ezek soha nem kerültek aztán elő. Őt magát ekkor beismerő vallomásra kényszerítették, meg kellett tagadnia az addigra mitikussá növekedett hírét, közzé kellett tennie, hogy soha nem járt Amerikában. 1962–63-ban pedig az úttörőmozgalom erősítése okán is újra elő akarták venni az úgynevezett »indiánper«-ben, amiatt, hogy az indiánozás valójában a magyar ifjúság megrontója.” – összegezte Wirth Imre, a fent említett kiállítás kurátora. Gergely Ferenc Ávósok az „indián” ösvényen címen nagyszabású tanulmányban foglalta össze az ötvenes évek elejétől a különböző egyházi-ellenzéki színezetű, majd 1956-ban is szerepet kapó „indiánozó” csoportok hatalmi megfigyeléseit, s azt a szándéksort is, miképpen próbálta integrálni a tiltások ellenére is mindig új dimenziókat kapó indián „hagyományt” az úttörőmozgalom. Gergely hangsúlyozottan emelte ki az indián könyvekre lesújtó hatalmi akarat működését is, amely e köteteket a könyvtárakból igyekezett kisöpörni. „1954. augusztus elején a miniszteri utasítás tisztogatást rendelt el. Az óvodák könyvtáraiból minden »reakciós« könyvet el kellett távolítani, köztük a Grimm-meséket és May Károly írásait.” Természetesen Borvendég regényei is ugyanilyen sorsra jutottak. Őt Rákosi bírósága végül nem ítélte el, „csupán” izolálta, és az egész élete értelmét adó munkásságát tagadtatta meg. Egyik mozgalmi társa, Wisler József perében viszont már nem volt ekkora „kegyelem”. „Őt 1953. szeptember 14-én a Budapesti Megyei Bíróság a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés tevékeny részeseként, valamint „»külföldi szervezet (USA Indián Szövetség G. F.) megbízottja részére adatgyűjtés megkísérlőjeként« 5 év és 6 hónapi börtönbüntetésre, 5 évig a közügyektől való eltiltásra, valamint 3000 forint értékű vagyonelkobzásra ítélte”. A hatalom az indián mozgalomnak és az ehhez társuló irodalomnak a korlátozása vagy elszürkítése, az úttörőmozgalomba és annak publicisztikai fórumaira száműzése után a kádári rezsimben sem hagyott fel a fejét a belső, diktatúraellenes és nemzeti érveken újra és újra felütő „indiánozók” megfigyelésével. „Cseh Tamás indiános játéka szemet szúrt az egyéni ötleteket nem kedvelő állambiztonságnak is. 1967-ben a rezsim beszervezett egy antropológushallgatót, akit az indiánok azért kerestek meg, hogy segítsen néprajzi kutatásaikban. A fiú a parancsnak megfelelően beállt indiánnak is. A hatóságok arra voltak kíváncsiak, hogy Cseh Tamásék rendszerellenes összeesküvést szítanak-e, miközben tollas fejdíszben, ágyékkötőben rohangásznak az erdőben. A ma Amerikában élő ügynök Mennydörgő Madár néven küldte jelentéseit, számolt be az esetről Szőnyei Tamás a Nyilvántartottak című könyvben.” 
Az „indiánozás” mindezek ellenére az egész Kádár-időszakon keresztül, majd a rendszerváltozás után is fel-fellobbanó gondolati, természetközeli, szellemi szövetség maradt. A konvenciók elleni lázadás, a történelemértelmezés és a szabadságszeretet mellett számos más szellemi érték koncentrálódott benne. „Akkor voltunk a legindiánabbak, amikor már nem voltunk indiánok. Kinőttük rég […] a spagettiwesternt, balkáni indiános filmeket (Gojko Mitićcsel az élen)… Csak úsztattuk magunkat a Kiskunsági-csatorna vizén jobb napokat látott, napszítta matracokon, mustáros kenyéren éltünk meg kannás boron, többre nemigen volt pénzünk, de legalább szabadnak éreztük magunkat széltépázta sátraink közt […]. Csetlőbotló kamaszok voltunk, mi mégis vadaknak éreztük magunkat, akiket nem lehet karámba zárni…” – fogalmazta meg Szentmártoni János Az indián című írásában a tovatűnt évek lázadó indián attitűdjének emlékeit.

*
Az indián sorsanalógia gondolati-irodalmi felfedezése (Xántus indián törzsfőnökkel való találkozásának 1858-as írói tudatosítása után) a két világháború között indul meg érzékelhetőbben a magyar irodalomban. A más kirekesztett színes bőrűekkel és egyéb népekkel történő egybekapcsolás nemcsak kitágítja az irodalom által érzékelt „indián” sorsrokonságunk határait, hanem egy átfogóbb rendszerben is elhelyezi azt. Abban a gyarmati, félgyarmati, posztkoloniális történelmi szituációkban élő, szülőföldjükön elnyomottá váló népekkel közös szellemi-történelmi tartományban, amely párhuzamokra – más alkotók mellett – leginkább Radnóti Miklós, Németh László és Illyés Gyula mutattak rá, akik a feketék, az indiaiak, a dél-afrikai apartheidtől szenvedők közegében helyezték el a magyarságnak vagy egyes nemzetrészeinek sorshelyzetét és létperspektíváit, s egy olyan tendencia teoretikai prognosztizálóivá váltak, amit később irodalmunk több vonásában is kifejezett és elmélyített. Ez az elméleti kiteljesedés – Németh és Illyés egyes munkái révén is – már a Kádár-korszakra esett, párhuzamosan magában az irodalomban sorra megvalósuló „indián” képletekkel.
Mert arról koránt sincs szó, hogy az indiánok (s a más elnyomott vagy annak tartott kisebbségek) világával kapcsolatos, társadalomkritikai hangot az Aczél György által jegyzett idők irodalompolitikája ne tűrte volna el. Amennyiben az imperialista világ szidalmazásával, bírálatával járt együtt az indiánok, feketék, vietnámiak és mások sorsának említése, az irodalmi mű jó eséllyel kaphatott publikációs fórumot. Szolidaritást megvalló versek sora született az elnyomott (természetesen nem a kommunista-szocialista, hanem az egyéb koncepciókra alapozó), diktatúráktól szenvedő, a kapitalizmustól sanyargatott népekről és (különböző történelmi szerepet betöltő) képviselőikről, például Martin Luther Kingről, Che Guevaráról, Ho Si Minh-ről, Salvador Allenderől és másokról. A kor politikai lírájában egyenesen divat lett az effajta testvériség – bizonyos szintig kétségtelenül őszinte – megvallása. Ám amikor a saját nemzeti sors éppen adott vagy mélyebb vonalakon szemlélt történelmi helyzete jelentkezett az indián (vagy a fekete, az egyes ázsiai, tehát a kolonializált vagy újgyarmatosított népekre vonatkozó) modell atmoszférájában, akkor már nem volt ilyen türelmes a hatalom, hiszen ez a fajta modell már a saját kegyetlenség, a jelenlévő diktatúra jegyeit tanúsította, sőt a gyarmatok szagát hozta be a pirosra festett színfalak közé. A magyar–indián sorsreflexiókkal élő irodalom éppen ezért nagyon óvatos lépésekkel kezdte önmaga meghatározását, majd folytatta a maga konstrukciós ívének mind határozottabb felépítését. Az elődök között éppen annak a Váci Mihálynak a költészetében (különösen A sokaság fia című 1970-es kötetében), aki korántsem volt vádolható azzal, hogy az épülő szocializmus esküdt ellensége lett volna. Azóta című versében még ő maga is a határainktól igencsak távol élő feketékkel s indiánokkal történt történelmi igazságtalanságokat tudatosítja:

megölték Kinget, a négerek fülledt nyomorának
ablaknyitogatóját, a dél-amerikai indiánok közül
többet irtottak ki, mint amennyit Corteznek és
a kondás Pizarrónak ennyi idő alatt sikerült.

Ám a nyírségi szegények közül származó, a hatalomhoz egyszerre hű és attól kihasznált, mélyvilága keserű emlékeit mindezzel együtt magában hordozó költő fokozatosan ráébredt arra is, hogy ez a kint – bent van, itt van Magyarországon, még ha egy teljes pártállami apparátus kommunikációja igyekszik is ennek stigmáit jelképeivel eltakarni. A szegények igazságtételének akkori történelmi esélyében, a szocialista világban naiv módon és egyszersmind  komolyan hívő költő szülőföldjének és az egyéb magyar peremvidékeknek az érdekeiből szólalva kezdi aztán óvatosan megpendíteni azokat a húrokat, amelyek az indián paradigmában később már jóval erősebb és tisztább akkordokban hangoztak tovább. Ez történt Magyarországon című versében Váci már a későbbi polarizálásokra mutatva ábrázolja a párturalom kommunikációjában kifényesített és a valóságban indián létpárhuzamokkal telítődő, kettészakadt országot. Az egyik ország az, amit a hatalom propagál, a másik pedig a sajtó- és rádióhírek mögötti, amit a hírekből, jelentésekből kitagadnak, s amely – a peremvidéki – Magyarország már az indián történelem, a harmadik világ szimbolikájával festődik meg.

Van egy másik,
híreken túli Magyarország,
szívem fölött elférő rezervátum,
hol utolsó bölényként élnek
az indiánfélelmű öregek,
ahol a napverte tájon,
fagyfogta, szélkaszálta szigeten
történnek a világteremtés dolgai
…………………………………
hazát emelő önkéntes nekifeszülések,
mikről a jelentések nem szólnak.

*
A politikai-társadalmi párhuzamok megcsillantásának rögzítése mellett az indián népek szöveghagyományainak a magyar irodalomba építése: az esztétikai integrációjuk is kikerülhetetlen a folyamat értelmezésében. Az amerikai indián hagyaték és ösztönzése nagyjából a finnugor népek közismertebb szövegemlékeinek átültetése után (József Attila, Gulyás Pál s mások ezekből merített inspirációit követően) kezd beáramlani nagyobb intenzitással a magyar költészetbe. E folyamatnak elsőként három
jelentős szerzője: Fónagy Iván, Weöres Sándor és Tornai József emelendő ki, mint akik alapozóan tudatosították költészetünkben e kultúra létét, és megadták a magyarországi poétikai átlényegítések alaphangjait. 
Fónagy Iván az 1942-ben kiadott Wawiri. Primitív népek költészete című, elsősorban hittérítők által gyűjtött és anyanyelvükre (főképp németre, angolra és franciára) fordított szövegek magyarra ültetésével nyitott úttörően új távlatokat a – többek között az indián – szöveghagyomány megismeréséhez. Könyve Dél-Amerikából a kora, a huichol, a litoto, Észak-Amerikából az algonkin, az omaha, a wintu, az irokéz, a nutka, a kwaikutl, a passzama-quoddi és a pawnee-indián törzsek szövegeit, sőt eszkimók népi alkotásainak átültetését is közli. Weöres Sándor e kötet olvasmányemlékeiből merített az egzotikus s azon belül az indián folklórból is eredő ihletéseket, s integrált effajta motívumokat a verseibe (Rejtett ország, Fülemüle, Néger rabszolgák éneke stb.). Tornai József A világ törzsi költészete (1977) című könyvében (német és angol átültetésekből) az észak-amerikai indián törzsek népköltészeti szövegeiből már több mint százat tett közzé, és csaknem harmincat a közép-amerikai indiánok orális hagyományaiból. A primitív létformában élő népek verbális művei között e számos indián szöveget is magyarra ültetett költő saját lírájában is bátran alkalmazta az egzotikus térségekből, tradíciókból fölmerített szövegtípusok üzeneteit (Indián feleség, Indián a hold-csöndességét kéri, Az indián teknősbéka-dala stb.). Egyéb könyvei mellett, például A szerelem szürrealizmusa (1991-ben napvilágot látott) verseskötetében, a komplex kultúrélmények és a transzcendensre irányuló világértelmezés hálózatában tűnt fel az indián hiedelemvilág és műfajörökség. Ahogyan Papp Endre írja: „A keresztény, ókori görög és egzotikus – itt az indián képzeletvilág forma és fogalomkincsével él a költő – mítoszok műveltségelemeit közös mindenségvíziókba elegyíti. 
Varázsénekeiben, bájoló dalaiban, törzsi szertartások dobütemében, siratóiban megjelenhet a szerelem démonként, a vágy lehet »üdvösséges « és »elkárhozott«, a szeretők végül elhajózhatnak egy ismeretlen szigetre, illetve motívumként feltűnik a »lét-kígyó« (az újjászületés, az örökkévalóság jelképe), vagy »teknősbékaének « hangozhat fel.” 
Az indiánok gondolkodásáról, tudásáról való ismereteknek a szépirodalmon keresztül történő bővítéséhez Kiss Anna is több verseskötetével, jelentősen járult hozzá (Jár nyomomban, 2011; Gyolcs, 2014). Az e könyvekben szereplő verseinek egy részében a költőnő különböző indián mítoszok, hiedelmek, szövegek erős integrációját valósítja meg. Kiss Anna – egyetemes folklór- és antropológiai jegyekkel, ismeretekkel, viszonyítási pontokkal – (az alföldi magyar folklórtól való elindulás után) egyre
gazdagodó költészete átfogó nemzetközi kitekintéssel, néprajzi, nemzeti önismereti, sőt őstörténet-értelmezési jegyekkel rendelkezve, a transzcendens síkok felé tekintve is fordul – a mongolok, jakutok, izlandiak, inuitok és más népek szöveg- és tárgyi hagyománya mellett – az egyes indián népek tradícióihoz. Műveibe érzékletes nyomokkal mások között az odzsibve, az algonkin, az irokéz hagyomány, világkép, tradícióelem épül be. E munkái alapkarakterét a 20–21. századi ember antropológiai, kulturális és őstörténeti örökségének a modern személyiségbe integrálható megszólítása adja.
Hasonló erejű, természetű, s a mind nagyobbra és mind láthatóbbá gyarapodó „indiánozó” irodalmi cselekvéshálózat nagyszerű részeként értelmezhető Oravecz Imre A hopik könyve (1983) című kötete is. E mű sugárzása akkor is igen jelentős, ha a szerző eredendően nem a hopi indián szövegmodellek alapján fogott munkájába. Hanem, mint Kulcsár-Szabó Zoltán összegzi Oravecz-monográfiájában: „a szerző véletlenül Frank Waters Book of the Hopi című könyvét olvasta, és ennek hatására […] verset kezd írni. Mivel valódi »hopi« szöveggel csak később találkozik, utólag jön rá, hogy a hopi költészet van (azaz számára: nincs), és egyáltalán nem emlékeztet az általa alkotott »hopi« versekre.” Az is tudatosítandó ugyanakkor, hogy Oravecz korábban „fordított – közvetítő nyelvből – többféle indián népköltészeti szöveget is, tehát ebben a nyelvalkotásban volt ilyen jellegű tapasztalata is…”.
A harmadik évezred eleji fordítói munkákból különösen (Az utolsó indiánkönyvet is szerkesztő) Gyukics Gábor; a szuverén líraalkotások köréből pedig Jász Attila tevékenysége érdemel fokozott figyelmet: „Jim Northrup (született 1943-ban) odzsibve költő […] Nagy Kis-Madár című verseskötetét Gyukics Gábor fordításában 2014-ben mutatták be Budapesten.” „A 2015-ben kiadott Scolar-kötet, a Medvefelhő a város felett. Észak-amerikai indián költők antológiája pedig huszonnégy kortárs indián költő Gyukics által magyarra fordított verseit tartalmazza. Segítségükkel olyan különleges világba nyerhet betekintést az olvasó – írja Cristian Réka M. –, amely az angol nyelv területein kívül csak nehezen vagy egyáltalán nem látható, érzékelhető.” Az észak-amerikai indián alkotókat Gyukics Gábor – az irodalmi önkifejezés és a nemzeti-népi-törzsi identitás kapcsolatát jellemzése fókuszába vonva – így mutatta be: „Nagyon büszkék a származásukra, és nem zavarja őket, hogy angolul írnak. Van köztük, aki az anyanyelvén is ír, de csak kevesen. Az identitás kérdése azonban a fő…”. Szathmári Judit (akinek szorosabb kutatási területe a 20. és 21. századi amerikai indiánpolitika, az amerikai indián szuverenitási törekvések és a kortárs indián irodalom) e könyv elolvasása után a magyar–indián paradigmára is illeszkedő teoretikai igénnyel közelített a Medvefelhő a város felett mai embert – és magyart – megszólító analógiájának távolról eredő (antropológiai) vektoraihoz. „»A fehér ember / mélyen, legbelül egy indiánt hordoz magában« – állítja Sherman Alexie Hogyan írjuk meg a Nagy Amerikai Indián Regényt című versében – idézi meg az amerikai költőt a kutatónő – […] Gyukics Gábor […] antológiája […] – összegzi végül – utazásra hívja az olvasót, felfedezni magában a »belső indiánt«. A versekben felismerjük és örömmel vesszük tudomásul, hogy az oly sokszor hallott indián természetközeliség, a föld tisztelete, a belső harmóniára való törekvés mennyire összekapcsolja az eleddig egzotikusnak gondolt őslakos amerikai világot a közép-európai valósággal.”
Hogy ez a kapcsolat a közép-európai valóságot érintve mennyire mély és közvetlen felismeréseket evokáló szerepű lehet, arra – túl az irodalomba vonható konkrétabb történelmi analógiák üzenetein – éppen Oravecz Imrének a saját hopi verseihez fűzött gondolatsora lehet bizonyíték: „Egy történelem előtti kultúra segítségével így jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelem-előttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is. […] Hol a határ a két kultúra között? Nem tudom. De talán-talán nem is fontos. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha nem volna határ. Ha egybemosódna a kettő.”
Az utóbbi évtizedekben az „indiánozó” alkotók között egyre fontosabb szerepet tölt be Jász Attila és az általa vezetett Új Forrás szerkesztősége. „Az Új Forrás egy folyóirat, amely hamarosan ötvenéves lesz, de folyóirat volta mellett egy olyan »indián törzs« is, amelynek én lettem a főszerkesztője. Csendes Toll lett az írói álnevem, sokáig e néven írtam, más lapokba is. […] Az én törzsem Tatabánya körül működik, a házam a szerkesztőség” – nyilatkozta a főszerkesztő-költő egy marosvásárhelyi könyvbemutatón. A XANTUSiana című verses kompozíciójában (2007) jelentős részben Xántus János amerikai leveleinek újragondolásával pedig magát az első irodalmi módon rögzített, északamerikai magyar–indián találkozást is újra olvasóközelbe hozta. A könyvben – Balázs Imre Józsefet idézve – „Az első, gyakran felbukkanó toposz az indiánként való létezést egy kollektivitás- logika szerint értelmezi: az indiánokkal való foglalkozás tétje ebben az esetben analógiák láttatása, valamiféle lényegi hasonlóság elsődlegessége a különbségekhez képest”. Miközben a kötet elemzője Kányádi Sándor Dél keresztje alatt és Szőcs Géza Indián szavak a rádióban című alkotásaira utalva arra is rámutat, hogy „különböző hangfekvésekben ennek a toposznak a használatát több korábbi versben is megfigyelhette
már az olvasó”, az indián–magyar sorsközösségben a lényeget hordozó párhuzamos szakaszt helyezi vizsgálatának centrumába. „Ugyanez az analógia az indiánok és magyarok szabadságharca között a XANTUSiana kötetindító írásában is felbukkan, jóval kevesebb iróniával – inkább a felfedezés, a ráismerés korabeli pátoszát érzékeltetve: »Kedves Anyám nagyon hiányoztok már nem is / számolom mióta jöttem el s itt az óceán túl / partján rokon lelkekre leltem vörös a bőrük // színe […] a szabadság
/ megszállottjai ők is mint mi […] // s arra a kérdésre kik / is vagyunk s honnan jöttünk mi magyarok szö / kött és üldözött szabadságharcosok nem // tudtam mást válaszolni meg aztán bonyolult / is lett volna talán nem kalandoztam túl / messze a valóságtól // hogy Európa indiánjai vagyunk«.”21 „Ez a fajta indiánreprezentáció a magyar kulturális kontextusban az ismerősségre épül: az azonosulás alapja a legyőzöttséggel párosuló szabadságvágy. Jól megfeleltethető a nemzeti emancipációra való
törekvés 19. századi magyar képzetének” – fűzi még hozzá, s ez így is van, ám a jelenben – a 20. és 21. században – élő Jász Attila nyilvánvalóan nemcsak azért tűzte tollára Xántus e történeteit, hogy kizárólag a 19. századi magyar szabadságképzetek rokonságáról valljon, hanem beemeli a szövegek értelmezhetőségébe a maga századait és a magyarok lakta teljesebb Kárpát-medencét is.
Balázs Imre József e vonatkozásban a „láthatóbb” jelenségeknél jóval messzebbre tekintve teszi fel aztán ugyanebben az átfogó tanulmányában a kérdést három magyar „indiánozó” könyv: Jász Attila e műve, András Sándor 2006-os Gyilkosság Alaszkában avagy Sherlock Holmes a tlingitek földjén című (2006) és Oravecz Imre A hopik könyve című munkája kapcsán: „Bár az indián figurája, mondhatni, folyamatosan jelen van az utóbbi évtizedek magyar irodalmában, érdemesnek tűnik éppen e könyvek kapcsán kimerevíteni egy pillanatra azt a képet, amely belőlük kirajzolódik. A két megválaszolandó
alapkérdés természetesen a miértre és a hogyanra vonatkozik: van-e valamiféle ismétlődő indoka annak, hogy indiánok bukkanjanak fel kortárs és közelmúltbeli magyar művekben? Tipizálható-e ez valamiképpen? És jár-e valamiféle nyelvi-poétikai következménnyel az, hogy e könyvek indiánokról (is) szólnak?” Ezek a kérdések – a létező irodalom s a jelenségeire válaszolni próbáló elméleti rendszerezések egymásra villogó közegében – közvetlenül is előhívják, inspirálják a tendenciaívek eddigieknél
gazdagabb körű felrajzolását.
Például annak alaposabb feltárását, miért erősödik fel ez a motívumháló – különösen az elmúlt félszázadban – a trianoni határok mögött élő magyarság irodalmában. Mert noha a fehér–indián háborúknak, sokrétű kapcsolatoknak, gazdasági és civilizációs érintkezéseknek számos rétege van, s ezek összességükben egy rendkívül összetett folyamatot jelölnek meg – benne nem csupán fehér, de indián kegyetlenségekkel, cselszövésekkel, árulásokkal is –, van egy olyan felülete e történelmi szakasznak, amely az indiánromantikán, a vadnyugat-mítoszon, a természetközeliség és az elemi szabadságvágy kifejeződésein túl erős analógiát kínál a 20–21. századi kisebbségi magyar sors röntgenképszerű átvilágításához. Ahogyan például Walter Pedrotti az indián háborúkról, s azokban a rézbőrűek harcainak érveiről ír, akár kópiaként ráírható a kisebbségi magyarság egyes szellemi mozgalmaira. „Ez a küzdelem a bennszülöttek, az úgynevezett indiánok részéről nem volt más, mint egy – olykor reménytelen – próbálkozás, hogy saját életük, kultúrájuk fenntartásának lehetőségéért ellenálljanak
az inváziónak, földjeik és hagyományaik kisajátításának. Válasz volt arra a próbálkozásra, hogy eltöröljék őket a föld színéről.” Amikor tehát Tekumszi, a soni törzs fia, látva az indián népeket megsemmisítő dúlást, így kiált fel: „Hová lettek a pekók? Hová a narranganszettek, a mohikánok, a pokanoketok, hová népünk sok más hajdan erős törzse? […] eltűntek, mint nyári nap tüzén a hó. […] Hát mi is tűrjük majd, hogy […] otthonainkból, földünkről […], halottaink mellől, mindentől és mindenünnen, ami szent és drága nekünk, elűzzenek? Velem együtt kiáltjátok majd, jól tudom: »Soha! Soha!«”,25 akkor
nyugodtan odatehetjük mellé a trianoni határainkon kívül élő magyarság számos gondolkodójának mindezekkel analóg tartalmú szavait is. Balogh Edgár, Fábry Zoltán, Koós Károly, Reményik Sándor, Beke György, Tőkés László, Gion Nándor, Dobos László, Gál Sándor, Duray Miklós, Vári Fábián László, Dupka György és még sok más közéleti szereplő, író, költő mondatait. Közöttük Sütő Andrásnak a múlt század ’80-as éveinek közepén papírra vetett indián–magyar sorsanalógiáját, amely szinte közvetlenül reflektál a Tekumszi mondataiban összefoglalt félelemre: „Thészeuszi mindahányunk sorsa: valamiként le kell számolnunk a történelmi igazságtalanságok Minótauroszaival. Emberevő szörnyektől hangos volt mindig e tájék; megszámlálhatatlanok az áldozataink. A magyarságnak mindétig való tömeges irtása Muhival és Moháccsal kezdődőleg már-már az amerikai kontinens őslakosságának lemészárlásával vetekszik. Végső következményeiben ugyanis nemzetirtásnak kell tekintenünk a századonként megismétlődő szétszóratást, az elűzetést is évezredes szálláshelyekről, amelyeknek maradék templomkövei Európa hajnali óráihoz kapcsolnak bennünket.” Majd ugyanezt a párhuzamba állítást még izzóbb fájdalommal ismétli meg a 2001-ben, Debrecenben kiadott Erdélyi változatlanságok. Esszék, cikkek, beszélgetések című könyvének Az Olvasóhoz 2001. április 5-én keltezett előszavában.
A határon túli magyar nyelvű irodalmakban – különösen Erdélyben és a Délvidéken – tehát az indián történelmi modell (ha elvonatkoztatva, leegyszerűsítve, csak a lényeges mozzanatokra koncentrálva is) egyre tisztábban közölte az érzékelt történelmi sorshelyzetet. S ezért is indultak el – például Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Ferenczes István, Lövétei Lázár László, Murányi Sándor Olivér, Demeter Szilárd, Finta Éva, Dudás Károly, Varga Zoltán, Lovas Ildikó, Lantos László, Kontra Ferenc, Ürmös Attila és sok más alkotó műveiben – a párbeszédek, az oszcilláló történeti és lételemző dialógusok a két kontinens „rezervátumai” és „indiánjai” között, még ha ezek gyakran áttételes, rejtjeles beszéden át folytak – és folynak részint ma is – a határon túli magyarság irodalmi nyelvében, ám újra és újra azt a kérdést téve föl, amit Kovács András Ferenc az 1993-ban kiadott, s egyes mély vonalaiban szintén „indiánozó” Jack Cole daloskönyve című verseskötetének az „Indián szerenád” címet kapott alkotásában – a művet a kötetfikcióban az indiánok sorsát végleg megpecsételő, szabadságküzdelmeiket lezáró vérengzés (1890. december 29.) 100. évére és annak helyszínére datálva: „Wounded Knee (South Dakota), 1990. május 10.” – megfogalmazott: „Sápadtarcú már a szó / El se mondható soha / Nyelvre szárad megtapad / Csonka törzseken moha / Záporok tüzes vizek / Mossák mind wigwamunk / Mégis együtt él velünk / Déli Szél mondd – kik vagyunk?”

----

A tanulmány a Magyar Napló folyóirat 2025. januári számában jelent meg.