Az újraalapított Magyar Napló 30. születésnapján

Oláh Jánosnak sohasem volt nagyobb értékű földje – legföljebb egy öreg szőlőskertje –, földrésze viszont igen. Örökös földje csupán csak annyi, amennyi minden magyar állampolgárt megillet, de csak a fizikai búcsúvétele órájában. Földrésze mégis akkora, hogy az kiterjed messze a határokon túlra, s más kontinensek fölött, a földi légkörnél jóval magasabb szférákig ér. Ezt a földrészt ő a Kádár János diktatúrájában megtaposott, többször is a megsemmisülés peremére sodort haza véres rögeiből, fájó emlékeiből, megalázottságából és a maga mindezzel szembesülő dacából forrasztotta egybe. Az őseit is magukba szívó rögök történelméből Anteuszként nyerve erőt a jelenében is tovább csonkolt, kínzott nemzet szellemi feltámasztásáért és az igazságot alkuk nélkül kereső, társadalomelemző magyar irodalomért. Halálig viaskodva a nemzeti tudatra ömlő hamisságok, manipulációk s a rendszerváltozás után is takargatott álságok ellen.
Ennek a földrésznek a teremtő centruma az író életpályáján a Magyar Napló folyóirat s a köréje épített irodalmi és kulturális intézmények, szellemi és gazdasági szövetségek halmaza lett. Ám e nagyobb földrésznek a kialakításáig a diktatúra évtizedeitől kicsikart – annak kulturális erőivel mindvégig éles oppozícióban álló – bátor cselekvések sokasága vezetett. Attól a férfitől, aki nemcsak a hatalommal való együttműködést, de annak a részelemeivel való lojalitást is megtagadta. Ennek következménye lett, hogy – ifjúkori lázadásai kulminációs pontjaként – nem engedelmeskedve csepeli „népművelő” munkahelyén a Veres Péter írói estjét a munkások kérdései miatt sürgősen leállítani akaró párttitkárnak – napokon belül állástalan lett; s a vörös csillagos rendszer végéig (és részben utána is) cselgáncsoktatásból tartotta el családját s önmagát. Ma már köztudott, hogy kontinens- alapozása a kilenctagú Elérhetetlen föld antológia körül megszerveződő költői csoport élére állással, a kiadásért a kulturális hatalmasságokkal szívósan vívó küzdelemmel, majd a vajai múzeumban indítandó ellenzéki művészeti folyóirat, a KÍSÉRLET – Mezey Katalinnal együtt végzett, s 1970-ben, a pártállamtól és rendőrségétől még megjelenése előtt betiltott – létrehozási szándékával kezdődött. E harcokkal párhuzamosan teljesedett ki az egyértelmű lázadásokat, tiltakozásokat megfogalmazó írói életmű is, előbb – a Kiáltvány, a Nemzedékem, az Ahab kapitány sírversei, A szarka város és egyéb – költői művekben, majd a Proust, Krúdy, Veres Péter, a francia „új regény” (a „nouveau roman”) és a magyar faluszociográfiák értékeit szintetizáló, s 1956 rehabilitálásába torkolló nagyregényben, a Közelben. S hasonlóképpen a nyugati abszurd dráma színházi újításait a magyar történelem korabeli abszurditására ráültető drámákban, végül pedig a magyar vidék, s ott is elsődlegesen a parasztság, a tradicionális értékrendet őrző magyar falu 1945 utáni megtiprását megjelenítő novellákban – s mindezekkel szimultán időkben a hasonló értéktudatot valló írók és más művészek alkotásairól írt esszékben is. 
Az Ahab kapitány sírversei című hosszabb költeményében Oláh János egy megállíthatatlanul a nihilbe rohanó, a pártállam hamis történelemtudatát és lelki, fizikai kényszereit jelképező autóbusznak és egymást figyelő, sakkban tartó, egymásra zuhanó utasainak látomásában fejezi ki a zárt ideológiai térbe kényszerített magyarság egyidejűen tragikus és groteszk történelmi helyzetét. Herman Melville regényének főhősét a céljait a történelmi rémekkel szemben sem feladó ember s abban az önportré festésére mutatja fel. Egyéb lírai művében és drámáiban, Az őrült című kisregényében, s később számos novellájában is a hatalom tobzódásától, erőszakosságától folytonosan fenyegetett létérzékelés ölt testet, s a biztos talaj hiánya, a hányódás, az elveszettség tudata válik az emberi helyzetek és közérzetek legfőbb kifejezőjévé. Azt a független földrészt Oláh János mindezekkel a szabadság-, test- és lélek-roncsolásokkal szemben: a biztos morális és történelmi talaj, a szellemi és fizikai függetlenség rehabilitációja érdekében teremti meg. Ő maga is mindvégig a száműzöttség állapotában, a lehetetlenségek gúzsaiba szorítva, értékőrző- és feltámasztó írásaival s tevékenységeivel szinte a világháborúval viaskodó Ady fogalmait és képeit idézve meg: „Gyötrött és tépett magamat / Régi hiteiben fürösztve / Vérből, jajból és lángból / Szedegetem össze…” (Mag hó alatt). Hiszen – Németh László gondolatát idézve arról az emberi modellről, amelyet Oláh János képviselt –, míg sokan a szalmaszálat is lepöccintik vállukról, ha a közösség ügyeinek képviseletéről van szó, ő a hatalmas súlyokat önként emelte magára. Nagy Gáspár szavaival: Kodály és Illyés után ő is belső elhatározásból vállalta a korral birkózást, a küzdelmet, „mikor az idő átrak vállukra is / – szívük fölé – száztonnákat!” (Három megjegyzés: egy válasz).
Az egypárti hatalom megsemmisülésének évében a Magyar Írószövetség elnökének, Cseres Tibornak az erőfeszítéséből létrehívott Magyar Napló főszerkesztését – annak 4-5 évi működés után nem csupán válságba, hanem a megszűnés zónájába kerülése után – az Írószövetség következő elnökének: Tornai Józsefnek a felkérésére Oláh János 1994-ben vállalta el. Szerkesztői gyakorlatában a hatalomtól szétvert – hetvenes évek eleji – KÍSÉRLET mellett ekkor már ott volt a Mezey Katalinnal együtt 1989 és 1994 között megvalósított, s szinte kizárólag magánerőből kiadott Remetei Kéziratok tapasztalata is. A tönk szélére került folyóirat talpra állításának évét Oláh János fellépésétől méltán nevezik a Magyar Napló „újraalapítási” időpontjának. Annyi gyötretés, fájdalom, mellőzöttség után ennek a lapnak a felhajtóereje, szellemi újrateremtésének kihívásai fiatal és mindenre elszánt, friss erőket ültettek az akkor 52 éves költőbe. Az intellektusára és művészeti kezdeményezéseire mért sorozatos csapások után ez a lap lett életének és küldetésének az arkhimédeszi pontja, amellyel statikus kényszereiből kimozdíthatta a magyar irodalom – részben a teljesebb művészet s művészetértelmezés – sematikus blokkjait, a diktatúra veresége után is tovább élő paneleit, a magyar irodalomra zárt makacs egyoldalúságok diktátumait. Fiatal munkatársakat – közöttük a Magyar Írószövetség s más irodalmi fórumok, lapok későbbi vezetőit, mára közismert költőket, írókat, kritikusokat, irodalomtörténészeket – gyűjtve maga köré, a gazdasági hátteret megteremtve, a tudomány és a művészet hozzá hasonlóan látó személyiségeivel s intézményeivel számos alkotó kapcsolatot keresve, a népi és nemzeti irodalom erőit újraélesztő, a történelem és a társadalom folyamatait új szempontokból elemző lapot hozott létre. Törekvéseinek elemi része volt a határon túli magyar irodalom új értékeire és a szomszéd népeken kívül a teljesebb világirodalomra tekintés is. Ahogyan Bíró Gergely kimutatta, már 1995-től, a Nagyvilág speciális fórumához mérten is a magyar irodalmi lapok között kiemelkedő egyediséggel állította közel ötven nemzet alkotóit magyar nyelvű reflektorfénybe. Új rovatokat (közöttük az átfogó, nagy életműinterjúkat közlő Nyitott Műhely egységet) s új formátumot teremtett. Az újraalapítás 30. évének ünnepén – ismét Bíró Gergelyt idézve – Oláh János nagyszerű kezdeményezései mellett ugyanakkor „számba kell venni azokat a kollégákat is, akik az 1994-es folytatást követően, a legnehezebb időkben segítették munkáját: mások mellett Antall István, Bella István, Bratka László, Csontos János, Fehér Béla, Majoros Sándor, Jávorszky Béla, Margittay Gábor, Rosonczy Ildikó.” Az újraélesztett lap centrumából Oláh János rövidesen egy teljes intézményi rendszert, a közös elveket segítő hálózatot: életképes szellemi szövetséget hozott létre.
Így született meg 2009-től előbb a Magyar Napló könyvkiadói tevékenysége, majd – az olvasókhoz jutás függetlenségét s a könyvbemutatókat is biztosító – könyvesboltja, az elsősorban a határon túli irodalmunkat segítő FOKUSZ Egyesület (1996–), a Könyves Szövetség (1999–), a rendezvények sorából pedig (most csupán néhányat idézve): a folyóirat díjai és díjátadó ünnepségei, a nemzeti irodalom elfedett terepeit vizsgáló és felmutató konferenciák (2013, 2014), a lap által meghirdetett irodalmi pályázatok és ezek nyilvános értékelése, a Hajózzon a magyar irodalommal (2002–), a Versmaraton (2011–) s hozzá kapcsolódóan a Költők futása programjai, s más fontos könyvek és gyűjtemények között Az év versei, Az év novellái (2002–) és egy ideig Az év esszéi (2004–2012) s Az év műfordításai (2006–2009) antológiák. A lap iker-társaként a kiadó vezetője 2013-ban Irodalmi Magazin címen még egy új, az irodalomoktatásban az általános iskoláktól az egyetemekig haszonnal forgatható, az egyes írói-költői pályákra mélységeiben rávilágító, számos részismeretet és tudományos meglátást tartalmazó, olvasmányos, gazdag képanyaggal ellátott folyóiratot is elindított. Mindezek közben a lap szerkesztőségi irodája a határon belüli és kívüli alkotók: írók, történészek, irodalomkutatók, kritikusok, néprajzos szakemberek és más művészek: zenészek, képzőművészek állandó és eleven találkozási helye, a kezdő íróknak pedig felszállópályája, gondoskodó szellemi műhelye lett. Az idősebb nemzedékből, akikre magam is emlékszem, hirtelenjében csupán Farkas Árpád, Cseke Péter, Árkossy István, Deák Ernő, Jókai Anna, Rosonczy Ildikó, Kovács István, Báger Gusztáv, Popély Gyula, Szakály Sándor, Szakolczay Lajos, Hoppál Mihály, Vári Fábián László, Majoros Sándor, Toldi Éva, Kontra Ferenc, Jávorszky Béla, Hóvári János arcát idézem föl, a fiatalok közül pedig Ekler Andrea, Erős Kinga, Iancu Laura, Molnár Krisztina, Szentmártoni János, Nagy Gábor, Falusi Márton, Kondor Péter János, Mórocz Gábor, Réger Ádám, Bíró Gergely, Zsiga Kristóf és Nemes Attila nevét. 
Ez a hatalmas szervezőerő és emberi vállalás természetesen nem maradt reflexiók nélkül sem Oláh János szűkebb, sem tágabb emberi körzetében. Az elismerések, a figyelem és a segítőkészség hangjai mellett ugyanakkor másféle akkordok is megszólaltak annak az írónak az – immár szépírói művei mellett főszerkesztői és szervezői minőségét is magas szinten bizonyító – munkásságáról, aki korábban saját egzisztenciáját nem féltve állt élére a Kilencek „szétbotozott” nemzedékének; a líra, dráma és a regény területén pedig stiláris és szemléleti, a novellában tematikai nóvumokat hozott a magyar irodalomba. Alkotói tevékenységének további kibontakoztatását pedig önként és éppen azért korlátozta, hogy a továbbra is szorítani törekvő kalodák minél teljesebb szétfeszítésével az új magyar művészet és művészetértelmezés ügyeit szolgálja. „Mindenre ráteszi a kezét” – fanyalogták, akik már mindenre rátették a kezüket. „Félrevezeti a fiatalokat” – suttogták, akik fiatal tehetségek tucatjait állították vagy vezették félre. „Túl radikális” – dünnyögték, akiknek radikalizmusa miatt kényszerült a „szocialista” évtizedekben Oláh János belső száműzöttként élni. Miközben érte rajongó fiatalok sorát nevelte fel maga körül, a lapban érettségire és felvételire felkészítő rovatot nyitott, s a demokrácia szellemében képviselt egy korábban tudatosan félresodort, de letagadhatatlan, élő irodalmi értékvonalat, szerkesztőként is megelevenítve – az Európában már akkoriban is lépten-nyomon hangoztatott – „másság” és „másképp látás” jogát.
Az állandó aknamunkák és a kortársi elismerések dichotómiájában dolgozó, önmaga szerkesztői, emberi és írói értékeit a teljes magyar világban ugyan mind szélesebb körben tudatosító, de öregedő és betegségektől is megtámadott férfi – a már sűrűbben érkezni kezdő hivatalos elismerések mellett – a 70. születésnapjára a szerkesztőségtől – Ahab kapitány egykor versbe foglalt, önarcképszerű alakjára is emlékezve – egy csónakot kapott ajándékba. A küldetéséhez, elveihez a Melville-regény hőséhez hasonlóan haláláig eltökélten ragaszkodó férfi evezett még néhány évig ezen a csónakon, a Balatonon s az ország más vizein, sőt álmaiban is, de leginkább – és mindig biztos kézzel irányítva a törékeny hajót – a kor sokszor ellentmondásos, zavaros áramlataiban. Viharaiban pedig sértetlen evezőkkel kötött ki a szerkesztőségi irodákban, asztalánál, avagy biztató szavakat szólva a munkatársai szobájában és az oda érkezők tekintetében. S egyre inkább a nemzeti irodalom jövőképében is. Azután egy nyári napon: 2016. július 25-én felcsónakázott a lenti világban teremtett különös földrészének égi tükörképébe, sapkája, szemüvege és arcképe mellett teljes alkotói és emberi hitvallását ott hagyva a szerkesztőség szobáiban és a Magyar Napló régi – és új – lapszámaiban. Mert az őt követő szerkesztőknek – mind a mai napig – csak folytatniuk kellett, s olykor az újabb idők kihívásaihoz igazítaniuk az általa megalkotott irányokat, a belső és a külső formátumot, a kapcsolatokat, a cselekvési arányokat és az arculatot.
De ott él a Magyar Naplót újraalapító Oláh János öröksége a – 2018-ban – róla elnevezett állami szerkesztői ösztöndíj szellemiségében, a róla szóló emlékezésekben, tanulmányokban, a 2019-es életmű-konferencia előadásaiban, az ennek alapján 2021-re elkészült konferenciakötetben, az Irodalmi Magazin 2022-es Oláh János-számában – s legkiemelkedőbb jelentőséggel mégis: a tenyerekben őrzött kézfogásaiban. Az egykori barátja és iskolai padtársa, Kő Pál 2014-es bronz reliefjére karcolt mondat: „Ragyog, fényes a főváros, éljen soká Oláh János!” ezért szikrázik nyolc évvel a költő-írószerkesztő magasba hajózása után is tisztán a szemekbe, s idézi fel pontosan a szárnyas ember rajzával együtt a példa kontúrjait. S ugyan mit üzen a jelen idő irodalmi életébe lépőknek – köztük a már ígéretes munkákkal színre lépetteknek, a merészen feladatokat vállaló fiatal szerkesztőknek, de az ösztöndíjról ösztöndíjra tengődőknek, a pályázatról pályázatra sodródóknak, a „sehová” szabadúszóinak is – a hazájában évtizedeken át „a semmi ágá”-ra ültetett, élete utolsó harmadában mégis szellemi földrészt teremtő ember – abból az égbe szökött csónakból? Alighanem azt, hogy miközben a történelem hullámveréseiben az ember akár „félszeg / fuldokló is lehetne” (Ahab kapitány sírversei), van ennél méltóbb sorsválasz is. Oláh János arca és arcából Ahab kapitánynak a ma Európájára is rávillanó tekintete ezt a tömör sorsfelvetést – avagy létprogramot – tartalmazza:

Ez az a hullámsír,
amiről hallgatunk.
Ki ül hajóra most
Szél ellen
matrózokra se várva

Az írás lapszámunk 2024. szeptemberi számában jelent meg.