Annie Ernaux: Lánytörténet

Annie Ernaux önreflexív regényének középpontjában a személyes emlékezetkutatás áll, egy kamaszkori emlék megértésére irányuló igény, amely önmaga megismeréséhez viszi közelebb az elbeszélőt, miközben – mintegy mellékesen – elénk tárja a francia társadalom kollektív emlékezetét is. A Lánytörténet pszichoanalitikus interpretációja egy nyári tábor élményeinek, melyben a szerző az első (meglehetősen egyoldalú) szerelem és az első szexuális kapcsolat megélését, ugyanakkor az első csalódást és a szégyent tematizálja, választ keresve arra a kérdésre, hogy ezek az események milyen hatással voltak a szereplő további életére. A belső konfliktusoktól terhes prózavilág feszültségét a múltban gyökerező, feldolgozatlanul maradt probléma élezi, s tartja fenn. A Lánytörténet egyetlen személy tudatára koncentrál, az ő tudatának működése, folyama alakítja a narratívát. Emlékezéstechnikája sokrétű: az elbeszélő önmaga megértéséhez és a környezetéhez való viszony feltárásához a személyes tárgyi dokumentumokon túl – régi fotók, naplórészletek, az abba lejegyzett versek, magánlevelek – vizsgálja a korszak zenei slágereit, női magazinjait, sikerkönyveit, a szellemi élet meghatározó alakjait, az egzisztencializmus bölcseleti irányzatait, hogy azok segítségével megkísérelje rekonstruálni a múltat. Szemléletes az író lelki vívódásának szövegbe vetítése, amely egyfajta alkotáslélektanként ábrázolja, milyen hosszasan és határozottan próbálta elnyomni magában az adott történet megírását. ,,el akartam felejteni ezt a lányt… Soha nem sikerült. Könyvterveim közé húsz éve feljegyzem az »58«-at. Ez az örökösen hiányzó szöveg. Amit folyton elhalasztok.”
Figyelemre érdemes, hogyan tükröződnek a létsíkok egy énen belül, a narratíva perspektíváinak váltakozásával. Egyes szám harmadik személyben szólal meg az elbeszélő, amikor kamaszlány önmagára emlékezik, és egyes szám első személyre tér át, amikor jelenkori énje beszél, ugyanakkor a megtapasztaló én és az elbeszélő én gondolatai időnként egybefolynak, hogy egy folyamatosan áradó monologikus rendszert alkossanak. Örvendetes, hogy a regény nincs fejezetekre tagolva, kifejezetten hasznos szövegszerkesztési megoldás ez a tudatfolyam- technikákra épülő narratíváknál, így semmiféle artikuláció nem akadályozza a gondolatok szabad áramlását. Ebben a lázas hevületű szövegfolyamban az elbeszélő én tekintetén keresztül figyelhetjük, miként bontja ki fiatalkori önmagát (a megtapasztaló ént), hogyan monitorozza érzéseit, gondolatait, benyomásait, cselekedeteit. (Ez a jellegzetes – benyomásokban, asszociációkban gazdag – gondolatáramlás párhuzamot mutat Woolf és Joyce regényvilágával.) Megfigyelhetjük, hogy a perspektívák váltakozása az elbeszélés stílusában is változást generál, szemléletesek azok a narratív
struktúrák, amelyeket alkalmazva a szerző olykor közeledik, máskor távolodik az ’58-as lánytól. Mindjárt a mű elején konstatálhatjuk azt a hűvös tárgyilagosságot, ahogyan – elidegenítve magától tizenhét éves énjét – leszögezi: ,,A fényképen látható lány egy idegen nő, aki rám hagyta az emlékezetét.” Életszerűen és rutinosan vezeti be a történetet, amikor azt a technikát alkalmazza, hogy a képből hívja elő a szöveget, azaz a fotó nézegetésének folyamatából, lépésről lépésre bontja ki a Lánytörténet főszereplőjének alakját. Az ovális arctól, a magas homloktól, az egyenes orrtól, a gesztenyebarna haj besütött frufrujától, a raglánujjú, állógalléros pulóvertől jutunk el a képen látható lány, Annie Duchesne személyiségének, mentalitásának, habitusának, származásának megismeréséig. Arra láthatunk itt eklatáns példát, miként válik szövegszervező erővé egy (igazolvány) kép nézegetésének folyamata. ,,Csak a saját miliőjét ismeri, ezt a paraszti származású, katolikus népréteget… Amit a világról tud, azt könyvekből és női magazinokból tanulta.” Franciaország, Orne megye, 1958. augusztus: az elbeszélő felnőtté érésének első stációja, az önfeledt boldogság és az életre szóló traumák ötvözetének helyszíne. Ezt a szigorú katolikus nevelésben részesülő, igen zárt közegből származó tizenhét éves lányt, aki életében először tölt el néhány napot a szülei nélkül, távol lakóhelyétől, a normandiai Yvetot városkától, elkápráztatja a rá szakadó szabadság, melyet a táborban megtapasztal. ,,Ezt az életet akarja, semmi mást. Táncolni, nevetni, hangoskodni, pajzán dalokat énekelni, flörtölni. Könnyűnek érzi magát, amiért nem követi mindenhova anyja tekintete.” Több idősíkon futó, váratlan felütésektől vibráló szöveg a Lánytörténet, szenzitív belső monológokkal és távolságtartó realista narrációval keveredve. Annie Duchesne, az Orne megyei táborban gyermekfelügyeletet vállaló lány életében a szabadság megízlelésének lehetősége összetalálkozott az izolált világából való kitörés igényével és a pszichoszexuális fejlődés kiemelkedő időszaka, a kamaszkor hirtelen ébredő és elemi erővel ható szexuális vágyával, s olybá tűnik, ez a kölcsönhatás predesztinálta a történéseket. Megkapó az a kíméletlen, már-már önmarcangoló őszinteség, amivel az elbeszélő önmagában kutat, s az a következetesség, ahogyan feltárja a múltnak ezen epizódját – tizenhét éves önmaga cselekedeteit, különösen annak motivációit –, hogy közelebb jusson a mosthoz, jelenkori önmagához. Eközben megannyi szöveghelyen jut kifejezésre a szerzői szándék: ,,…mi másért írna az ember, mintsem azért, hogy előássa a dolgokat?” – a kérdésbe burkolt írói hitvallással, mintha egyszersmind a történet létjogosultságát is magyarázná az író, aki valóban ás: megszállottan és nagyon mélyre. Addig-addig, mígnem valóban ,,előássa a dolgokat”. A narratíva előrehaladtával kútmélységből törnek fel kamaszkori emlékei, melyekkel dolga van, s amelyek az idők folyamán a női lélek legmélyére ülepedtek. Ennek a könyvnek minden oldala egy-egy ásónyom, a lapokból kiérződik a verejtékezés, melyet a múlttal való szembenézés kétségbeesett, mohó igénye és az emlékek hiteles dokumentálásának, a történetírás folyamatának nehézsége egyszerre okoz. Annie Ernaux ugyanis az írás stációit is dokumentálja. Prózavilágának fontos motívuma a történetírás folyamatának ábrázolása, az emlékezés problematikájáról való beszéd. Egy múltbeli esemény rekonstruálásának, pontos felidézésének és szavakkal történő leírásának nehézségei, esetlegessége. ,,Nagyon hamar késedelmet szenvedtem a tények elbeszélésével, mert az előtóduló képek, szavak szüntelenül újabb meg újabb elágazásokhoz vezettek.”
A szöveg tónusát alapjaiban határozza meg ez az önreflexív intonáció, a szövegalkotási folyamatról való tudósítás, a belső működés kivetítésének hangja. ,,Végső soron csak kétféle irodalom van, az egyik ábrázol, a másik kutat…” – az alkalmazott írástechnika szempontjából meghatározó mondat arról tudósít, hogy a kognitív tudományok, különösen a pszichológia módszereit is alkalmazni kívánja, miközben a kamaszkora mérföldköveinek számító eseményeket irodalmi kontextusba ágyazza. Mindeközben váltakoztatja, olykor egybemossa az idősíkokat: hol a múltból beszél, hol a jelenből, hogy ugyanazt a problémakört elemezve megkíséreljen választ találni feszítő kérdéseire. A történet előrehaladtával a múlt még tovább artikulálódik, az elbeszélők köre látszólag tovább nő: az éppen táborozó Annie szemszöge ugyanis kibővül a főiskola filozófia osztályának huszonéves növendékeként megjelenő Annie aspektusával. Ez az egy személyben zajló, szimultán interakció a tizenhét éves lány, a huszonéves nő és a hatvanon túli asszony között végtelenül izgalmasra szövi a narratívát. Folyamatosan vibrál ez a szöveg, áramlanak a gondolatok, ugrálnak az elbeszélői perspektívák, csak a tettek belső indítékainak feltárására irányuló igény marad konstans.
A Lánytörténet mesélése során fel-felsejlik előttünk a Proust-i prózavilág, Az eltűnt idő nyomában hangulata, narratív megoldásai, üzenetei, emlékezetkutatási módszerei. Az analógia nem pusztán az elbeszéléstechnika – az idősíkok kezelése és a szabadon áramoltatott gondolatok – miatt lehet releváns, de szembetűnő párhuzamot fedezhetünk fel Proust regényciklusának központi gondolatával, mely az idő múlását, az egyénre és a társadalomra történő kihatását, az igazságkeresést tematizálja, miközben az elbeszélő saját múltját kutatja benne. További összecsengést hallhatunk ki Az eltűnt idő nyomában negyedik részének szexuális tévelygést bemutató eseményei és a Lánytörténet tábori eseményeinek elbeszélése között. Mindazonáltal a francia írónő módszerei mesteriek: annak a folyamatnak a következetessége, ahogyan a külső és belső világ összefüggéseit feltárja, egymással kölcsönhatásba állítja, megrajzolja a társadalmat és a benne vergődő egyéneket – mint generációt –, s végül eljut az énig. Máskor ugyanezt teszi fordított sorrendben: az egyéntől jut el a társadalomig. Elismerésre méltó, ahogyan kölcsönhatásba állítja egymással a makro- és mikrostruktúrákat, ahogyan az általánostól a konkrétig jut, a rendszerszintű mechanizmusoktól az egyéni alakzatokig. Annie Ernaux önéletrajzi írásaiban a személyes emlékezet kutatása áll, miközben felidézi a 20. század második felének Franciaországát, azon történelmi eseményeket, amelyek determinálták – de legalábbis valamilyen formában érintették – az egyéni sorsok alakulását. Franciaország bel- és külpolitikai eseményeire is kitér, de mindezt csak olyan mértékben emeli a szövegbe, amíg ennek elbeszélése hiteles tud maradni egy 17-18 éves lány szemszögéből. ,,A nappaliban lévő televízión keresztül a táborba eljutó események morajából mára egyedül a De Gaulle által bejelentett, Algéria függetlenségéről szóló népszavazás maradt meg bennem…” Közel sem olyan aprólékosan, mint az Években, de tudósít a 2. világháború utáni jóléti társadalom kialakulásának epizódjairól, az életstílus alakulásáról, ezzel szoros összefüggésben Sartre és Simone de Beauvoir premisszáiról. ,,Belső beszédem foszlányát nagyobb eséllyel fedezhetem fel azokban a versekben és íróktól vett idézetekben, amelyeket gondosan bemásoltam egy 1958-as, piros kartonborítású határidőnaplóba – ezt a nagy méretű kereskedelmi hajónaplót egy sajtbeszállítótól kaptam ajándékba, és megőriztem költözésről költözésre.” Nem akármilyen impulzusokat ad a Lánytörténetnek ez a piros napló, melyben több szöveghelyen találkozunk a feminizmus alapművének számító, A második nem című, korszakos jelentőségű mű filozófiai eszmefuttatásaival, kortörténeti- és genderkérdéseivel. A sokrétű naplóbejegyzések között utalást találunk – saját betegségéről tudósítva – az akkoriban diagnosztizált táplálkozási zavarokra, azok pszichés okaira.
Annie Ernaux elbeszéléstechnikája meglehetősen hatásos, hosszasan lebegteti a kérdést, miféle terheket hordozhat az ’58-as lány, milyen tábori élményeket, mondatokat és epizódokat cipelhet magával, amelyek évtizedek múltával is dolgoznak benne, aszalják lelkét. ,,Olyan vagy, mint egy kivénhedt kurva” – vágta hozzá egyik gyermekfelügyelő társa a táborban (a hivatkozott mondat az Években is visszaköszön), máskor a szobájában található tükörre írta valaki piros fogkrémmel: ,,Éljenek a kurvák”. A narrátor ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Annie-t ezek a mondatok nem bántották különösebben. ,,Az 58-as lány nem sértődik meg, az az érzésem, hogy még mulat is a dolgon, mint aki már hozzászokott az efféle csúfondáros támadásokhoz.” Meglehet, mégsem képes közösséget vállalni az elbeszélő ’58-as önmagával, igyekszik elhatárolódni cselekedeteitől, miközben rezignáltan konstatálja: ,,Ez az 1958-as lány, aki képes ötven év távlatából felbukkanni és belső összeomlást előidézni, rejtve, megingathatatlanul jelen van hát bennem”. A szöveg felfejtése közben egyre egyértelműbbé válik, hogy voltaképpen mi is a belső összeomlás okozója: ,,a vágyaim miatt érzett szégyen”. Egészen egyedi – a mélylélektant is integráló – szövegvilág bontakozik ki ebből az önelemző attitűdből, amely az első szerelem hatásai után kutatva, egyszerre tematizálja a vágy megélése feletti határtalan boldogságot, ugyanakkor a vágy okozta állandósuló sóvárgásból eredő szégyen megélését. Kiválóan világít itt rá a szerző a komplementaritásra, arra a jelenségre, miszerint élményeinkben javarészt egymással ellentétes, mégis egymást kiegészítő érzelmeket élünk meg. Különös jelentéstartalommal gazdagodik a Lánytörténet azáltal, hogy egy múltbeli traumát old fel az irodalom nyelvén, annak elérése érdekében, hogy a személyiségfejlődés bekövetkezzen. ,,Ráébredek, mi az eddig leírtak célja: hogy elhárítsák azt, ami – akár egy rossz álomban – visszatart, akadályoz a haladásban.” Az emlékboncolást bemutató szöveghelyek szétfeszülnek a diszkomfort-érzettől, elemi erővel árad belőlük az elhagyott kamaszlány megaláztatottsága. ,,Aztán elmegy a Másik, már nem tetszel neki, nem érdekled többé… Ilyenkor könnyű préda vagy másoknak, bekerítenek, belevetik magukat az ürességedbe, semmit sem tagadsz meg tőlük, alig érzed őket. Várod az urat, hogy kegyet gyakoroljon és legalább egyszer megérintsen.” Szép ívben és egyre határozottabban bontakozik ki a szövegből a tény, miszerint Annie Duchesne, úgy a szeretett fiú, mint a tábor életében, nemkívánatos személy. Minderre eleinte csak a főszereplő belső monológjaiból következtethetünk, ezt az opciót egyfajta sejtetésként lebegteti előttünk a szerző, majd a társaival zajló interakciók, végül egy hivatalos levél teszi egyértelművé mindezt. ,,Attól, hogy az ember megérti a szégyen okait, maga az érzés még nem múlik el.”
Új árnyalatokkal és elbeszélői perspektívával gazdagodik a szöveg, amikor az ’58-as lányt felveszik a roueni tanítóképző főiskolára. Láthatjuk a folyamatot, amint személyisége formálódik, látóköre kiszélesedik, mentalitását meghatározzák, de legalábbis árnyalják a kor gondolkodói, els sorban a kortárs írók és filozófusok. ,,Úgy gondoljuk, hogy a nőnek választania kell transzcendenciája kinyilvánítása és tárggyá való elidegenítése között” – idézi egyre több szöveghelyen Beauvoir-t, amivel egyrészt saját gondolkodásmódját pozícionálja, másrészt megragadja az akkori feminista közhangulatot. Sajátos hangfekvést kelt, ahogyan a vendégszövegekre reflektál, párbeszédbe lép velük. Töprengésre érdemes, hogy miközben az átjárhatóságot keresi gyermekkori és jelenlegi énje között, javarészt teljesen elhatárolódik az ’58-as lány cselekedeteitől, bár a történet előrehaladtával arra is találunk példát, hogy büszkeséggel gondol vissza rá. ,,Olyan érzés fog el, mintha dicsőíteném ezt az 1958-as énemet… úgy viselkedtem a férfiakkal, mint Bardot, akár a balfogásaimra gondolok, akár arra, milyen magától értetődően meséltem el az egyiknek, hogy flörtöltem a másikkal. Ezt az énképemet fojtottam el legjobban. Mintha büszke volnék erre a rettenthetetlen énemre – holott a későbbiek során folyton attól féltem, hogy megint átveszi fölötbelevetik magukat az ürességedbe, semmit sem tagadsz meg tőlük, alig érzed őket. Várod az urat, hogy kegyet gyakoroljon és legalább egyszer megérintsen.” Szép ívben és egyre határozottabban bontakozik ki a szövegből a tény, miszerint Annie Duchesne, úgy a szeretett fiú, mint a tábor életében, nemkívánatos személy. Minderre eleinte csak a főszereplő belső monológjaiból következtethetünk, ezt az opciót egyfajta sejtetésként lebegteti előttünk a szerző, majd a társaival zajló interakciók, végül egy hivatalos levél teszi egyértelművé mindezt. ,,Attól, hogy az ember megérti a szégyen okait, maga az érzés még nem múlik el.” Új árnyalatokkal és elbeszélői perspektívával gazdagodik a szöveg, amikor az ’58-as lányt felveszik a roueni tanítóképző főiskolára. Láthatjuk a folyamatot, amint személyisége formálódik, látóköre kiszélesedik, mentalitását meghatározzák, de legalábbis árnyalják a kor gondolkodói, elsősorban a kortárs írók és filozófusok. ,,Úgy gondoljuk, hogy a nőnek választania kell transzcendenciája kinyilvánítása és tárggyá való elidegenítése között” – idézi egyre több szöveghelyen Beauvoir-t, amivel egyrészt saját gondolkodásmódját pozícionálja, másrészt megragadja az akkori feminista közhangulatot. Sajátos hangfekvést kelt, ahogyan a vendégszövegekre reflektál, párbeszédbe lép velük. Töprengésre érdemes, hogy közben az átjárhatóságot keresi gyermekkori és jelenlegi énje között, javarészt teljesen elhatárolódik az ’58-as lány cselekedeteitől, bár a történet előrehaladtával arra is találunk példát, hogy büszkeséggel gondol vissza rá. ,,Olyan érzés fog el, mintha dicsőíteném ezt az 1958-as énemet… úgy viselkedtem a férfiakkal, mint Bardot, akár a balfogásaimra gondolok, akár arra, milyen magától értetődően meséltem el az egyiknek, hogy flörtöltem a másikkal. Ezt az énképemet fojtottam el legjobban. Mintha büszke volnék erre a rettenthetetlen énemre – holott a későbbiek során folyton attól féltem, hogy megint átveszi fölöttem az uralmat.” Ez az ambivalens viszonyulás kétféleképpen is értelmezhető: tekinthetjük egyrészt önellentmondásnak, másrészt tetten érhetjük benne a társadalmi normák és morális értékek változásához való viszony alakulását. Hasonló szemléletbeli változásról tudósít a Lánytörténet egyik legkatartikusabb, elfojtással teli jelenete. Annie édesanyja, gyanítva, hogy lánya viselkedése erkölcsileg megkérdőjelezhető volt a táborban, az ott töltött időszakról írott naplóbejegyzését – azoknak a fiúknak a listájával, akikkel lánya szexuális kapcsolatot folytatott – egyszerűen tűzbe dobta. ,,Az igazságon nem fogtak a lángok” – összegzi a lány, aki ,,büszke arra, hogy vágyat ébreszt, és a mennyiségben csábereje bizonyítékát látja. Gőggel tölti el a gyűjteménye.” Ez a jelenet, különösen a ,,kicsapongási listához” való viszonyulás akkor nyer valódi értelmet, amikor retrospektív módon, több évtized távlatából szemléli azt az elbeszélő. ,,Az énregényem történelmi csapdája: ezt a listát, amely sokáig »kicsapongásaim« lenyomata volt – ma már maga a szó is történelem –, 2015-ben majdhogynem rövidnek látom, vagy legalábbis semmi botrányosat nem látok benne.” Ezen a ponton válik egyértelművé, hogy az elbeszélő az ’58-as lánnyal kapcsolatosan megnyilvánuló szégyenérzetét nem a kamaszlány szexuális tévelygései okozzák, mint inkább az az alárendelt, megalázott szerep, amelybe szerelme után sóvárogva kényszerült.
Megrendítő a regény utolsó felütése, különösképpen a beszélő érzelmi állapotát tükröző belső monológok, amikor a tábor helyszínéhez való visszatérést interpretálja a szerző. A főszereplő huszonkét évesen, négy évvel a tábor után – egy barátnőjével történő nyaralás útvonalát úgy tervezi meg, hogy útba ejtsék Orne megyét – ismét megpillanthatja a tábornak helyet adó épületet. Lázas hevületű, megdöbbentő erejű belső monológ árulkodik a bűntudatáról: ,,Azért mentem vissza, hogy megmutassam, mennyire más vagyok, mint az 58-as lány és új énemet kinyilvánítva […] felmérjem a kettő közötti távolságot. Hogy én mondjam el a XVII. századi épület szürke falainak, […] a tetőtéri szobám kis ablakainak, hogy már semmi közöm az 58-as lányhoz.” Szinte kiszakad ez szöveg a profán térből, hogy azt elhagyva szent szférákig emelkedjen, és egyfajta gyónási cselekedetté minősüljön, az elbeszélőnek megnyugvást hozva, szégyenérzetét feloldva. 
A Lánytörténet önreflexív szövegei sajátos hangfekvéssel törnek fel a női lélek legmélyebb rétegeiből, miközben szépen tudósítanak a személyiségfejlődésről, identitásunk dinamikus voltáról. Különösen figyelemre méltó emlékezéstechnikája, amely az elbeszélő személyes emlékeit nemcsak mélyről veszi elő, de azt rendszerbe foglalva interpretálja. Mindez azt is feltételezi, hogy a regény Lőrinszky Ildikó fordításában hasonló élményt nyújt a magyar nyelvű olvasóknak, mint az eredeti, forrásnyelvi szöveg a francia közönségnek.
Különös erő árad a Lánytörténetből, aminek oka, egyrészt, hogy a szerző önmaga felszabadításának történetét szövegezte meg, másrészt az – a látszólagos paradoxon –, hogy Annie Ernaux egyfolytában bizonytalan írói szerepben tünteti fel magát. ,,Most az az érzésem, hogy mindezt másképp is meg lehetett volna írni, például kizárólag a csupasz tényekre szorítkozva. Vagy a részletekből kiindulva” – írja befejezésül, a regény utolsó oldalán. Annie Ernaux letisztult, kíméletlenül őszinte világa a kutatás mohó vágyából, a megismerés igényéből, a rácsodálkozás képességéből és sajátos narratív eljárásokból épül. A szöveg felfejtése közben alázattal szemléljük emlékboncolásának kegyetlen őszinteségét, amellyel önazonosság-dilemmáiról tudósít, és a következetességet, melynek segítségével egyéni és kollektív emlékek nyomába ered, hogy végül az Annie Ernaux-i nyelvhasználat bátorságával (lány)történetté formálja az ,,anyagot”. Mert ,,nem az a fontos, ami történik, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami történik”.

Az írás lapunk 2024. júliusi számában jelent meg.