(Ágh István: Rekviem)

„Ha nem lenne halál, művészet sem lenne” – írta naplójába Kosztolányi a „terroristák” – a kommün Lenin-fiúi – kivégzésének megtekintése után. „A dolog politikai oldala nemigen érdekelt. Csak a halál érdekelt, amellyel naponta foglalkozom” – szögezte le néhány sorral korábban. Harmincas évei elején járt: a halál mások halálaként, és általában, filozófiai értelemben érdekelte: megrendítette a tény, hogy van halál. Mozart szinte pontosan annyi idős volt, mint az idézett sorok lejegyzésekor Kosztolányi, amikor utolsó nagy műveként a Requiemet írta – saját halála sötétségig mélyülő árnyékában.
Nem lehetünk szemérmesek, és nem is hazudhatunk. Van egy életkor, ami után rendre szembe kell nézni az elmúlással. Azonban, ha a saját halálunk gondolatát esetleg sikerül is elhajtani, a másokét nem. Ebből az irányból a 85 éves Ágh István kétszeresen érintett: testi nyavalyákkal küszködve, barátai elvesztésétől sújtva érte a legsúlyosabb támadás – élete társának elvesztése, hogy még véletlenül se menthesse ki magát a hallállal való szembenézés kényszere alól.
Igaz, ő ezt sohasem akarta, nem is akarhatta: az ’56-os Kossuth téri mészárlás túlélésének élménye, amikor haldoklók és halottak közül mintegy másodszor is megszületett, megtanította arra, hogy minden halandónak egy az útja. Saját sorsát illetően ezért nem is nézhet másként az elkerülhetetlenre, mint az alázat titkos fölényével. Amit azonban porrá zúz a társ elvesztése, a lélek amputációja.
A katolikus temetéseken a sírnál azért imádkozunk, aki az elhunytat elsőként követi majd. Okkal gondolhatjuk hát, hogy ha halottért is, de minden rekviem az élőknek szól: figyelmeztetve őket mindannyiunk útjára. Ágh István Rekviemje is ilyen kötet: személyes számvetésként is mindannyiunkról és mindnyájunknak szól. Ez minden másnál fontosabb, pedig versekről lévén szó, beszélhetnénk poétikáról, költői képekről, nyelvről, zenéről. Sok újat azonban nem tudnánk mondani: Ágh ismert és megbecsült hangján szól ezúttal is, a klasszikus modernség formáit használja – ahogyan jóformán minden eddigi kötetében. Ez a nyelv tudatosan, sőt, szinte tüntetően visszafogott, a beszélt nyelv megtisztított, megemelt változata, a költő látásmódja és gondolatisága adja eredetiségét. Ágh puritán költőisége nem jelenti azt, hogy ne használna képeket, metaforákat, a költői műalkotás szokott és elvárt eszközeit, ahogyan szokta: visszafogott természetességgel. „Az ég rostája csillagot szitál, / levélhullásban süllyed le a nap, / sejtek valami nagy tragédiát, ahogy a lomb az ágról leszakad” – olvashatjuk (Alkonyat).
Az újítások nélküli poétika az élettel való számvetés új, összetett élményegyüttesét, az érzelmek csendes fodrozódását és mélyáramlatát fogja össze. Talán mondani se kell: ez is eddigi költészetének folytatása, mert az Ágh-verseket mindig a saját élettények poétizálása jellemezte – igazolván azt a tételt, hogy költő igazán nem attól lesz valaki, hogy verseket ír, hanem attól, hogy költőien látja a világot. Ágh versei ezért mindig is olvashatók voltak élete nem krónikaként írt naplójaként, ahogyan egy festő rögzíti vázlatfüzetébe a körülötte kavargó világ képi villanásait.
Így van ez most is, a napi események reflexióiból kirajzolódik a költő köznapi világa is: megjelenik benne a koronavírus, az ablakon betóduló, rajzó rovarféleségek és a klímaváltozás miatt elmaradt tél. De mindezek észrevételébe beépül egy valahai valóság emlékeinek galaxisa: olykor mintha Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének emlékezéstechnikája vagy az elveszett szerelmet sirató Huszonhatodik év kísértene. Utóbbi egyik emblematikus darabjára szinte közvetlenül utal Valami sejtés című verse: „mégis marad valami mentség, / valami megfejthetetlen sejtés, / egy fénysugár az öröklétből, / ahogy a semmin át előtör”: szinte kedvünk támad hozzátenni: „valami, ami már nem is valami”…
Tárgyi értelemben az emlékezés verseinek két pólusa (a versek születésének pillanatnyi valósága és az adott pillanat, a gondolati jelen idő) összeépül – és a veszteségérzés kerül előtérbe. Így jelennek meg az elveszett barátok, szerelmek – utóbbiak képe nem csak a túlélők mindenkori önvádját idézi fel. Minderre nem vigasz az örökkévalóság távlata – de elhessenti a kétségbeesést.
Hogy mit jelent ez, azt jól példázza a Napba néző című vers. A cím Egry József egyik fő művét idézhetné – arra a festőre utalva, akinek alakját, művészetét Ágh korábban versben idézte meg. Ezúttal szó sincs Egryről: a vers ihletője Ágh szemműtéte, ami után újból kivilágosodik a világ, teljessé válik a fény élménye: „a teremtéshez sohasem / voltam ilyen közel” – mondja. De mi áll a Szentírásban az ég és a föld megteremtése után? „Az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság.” Így formálódik egy (az orvosok számára) rutinműtét világteremtő erővé – szinte észrevehetetlenül. Éppen ez Ágh költői csele: úgy tenni, mintha csak a hétköznapok világáról mormogna valamit – miközben mitikus koordináták rendszerében gondolkodik.
Ami ezúttal különösen fontos: rendre olyan motívumok jelennek meg verseiben, amelyeknek eredeti szakralitása elhalványult, de a kereszténység alaprétegéből a kultúránkba épültek. Ilyen a kötet címét adó Rekviem, és versek sora: Átváltozás, Rovar-apokalipszis, Evangélium, Csonka imádság, Házi oltár, Evangélium, Mint egy Madonna, Keresztút. Nem is lehet másként: mert a halál nemcsak (ahogy Kosztolányi is vallotta) a művészetek születésének döntő ténye, hanem mindenfajta hit, vallás, filozófia első mozdítója. És mert kultúránk (akár tetszik, akár nem) a kereszténységre épül, magától értetődik, hogy a halálról mint gyakorlati és metafizikai tényről a kereszténység nyelvén lehet a legkönnyebben érvényesen beszélni. Ezt nemcsak verscímek, hanem a versek szövetébe épült kifejezések, szavak, motívumok igazolják: „gyermek-éden”, „angyal jött vissza”, „agg próféták”, „megtöltik a termet a szeráfok”, „plébános a parókián”, „elhamvadván a tisztítótűzön”, „csak az ember maradt Isten fiából”. Amihez hozzá kell fűznöm egy nem igazán irodalmi természetű, véletlen találkozás emlékét: az egykor Iszkázon is szolgálatot teljesítő devecseri plébánostól hallottam, hogy két költő fiának édesanyja a katolikus vallás normái szerint is nagyon mély és szép hittel élő asszony volt. Talán nem túlzás azt gondolni, hogy a vallástól eltávolodott gyermekeiben az ő hite él tovább.
Nem megtérésről van szó, ettől még nem lett Ágh Istvánból „katolikus költő”, de az elmúlás gondolatának, közelségének, a végtelennel való találkozás reményének vagy fenyegetésének, a földi léten túli ismeretlen jövővel való számvetés gondolatának érzelmi ütéseit nem mondhatja el a keresztény hitvilág fogalomtára nélkül – és ez azt is Isten közelébe viszi, aki azt hiszi, hogy távol került tőle. Ágh István számára ez a – nem mérhető – távolság eleve viszonylagos. Külön tanulmányt érdemelne a hittel, Istennel való viszonya – rejtve mindig ott van benne, hogy katolikusnak született, és akként nevelkedett. Ezért születhetett meg a Csonka imádság című verse: „talán vétkem, az ingatag hit / szégyene sem ront rajtam annyit, / hogy ki ne mondjam, ami úgy bánt, / Istenem, add vissza Juditkát!”
Függetlenül a vallástól: az elmúlásnak nemcsak melankóliája, hanem metafizikája is beépül a kötet verseibe. A hosszú életnek az az ára, hogy kedvezményezettje egyre inkább magára marad: „Nem ülhetnek már az asztal körül, / s ha számolom szaporodó hiányuk, nélkülük már a nyári kert is űr, / nem hallatszik fülemig a madárdal, / ilyen csönd lesz, ha majd megáll a föld?” – mondja és kérdezi. El is sorolja veszteségeit, azoknak a nevét, akiket már nem köszönthet névnapjukon – de a névsort egy élővel kezdi. Elsiratja a másként barát Pilinszkyt, ami nem is annyira emlékezés, mint klasszikus tisztelgő, hommage-vers: „Szemed lehunyod, tenyered / gödrébe rejted orcád, / ujjaid gyertyák, tíz hideg / gyöngyházból pislogó láng, / és fölhangzik az orgona, Bach János áradása, / rákezd az angyalok kara, / a szentek körülállnak.”
A múlt megidézésékor a legégetőbb fájdalmat jelentő veszteségleltár önmagában is mérlegkészítés, de a visszatekintés érzelmi mérlegében nemcsak a hajdan volt szerelmek, hanem az ellenük elkövetett bűnök is megjelennek: „Eszembe jutnak, s szégyenkezve bánom / vétkeimet védtelen nőkkel szemben, / nem azt bántottam vissza, aki ártott, / vakon mentem az ártatlanok ellen” – aminek oka csak utólag lesz világos: „azt gondoltam, aki szeret az boldog, / hiszen nem látszik kiszolgáltatottnak, / számukra tét, ami nekem kaland volt…” (Elmaradt megbocsátás).
Az elmúlásban így van ott a halhatatlanság: a magára maradó számára az elköltözöttek nem vesztek el, benne élnek tovább hiányukkal is (ahogyan majd ő is másokban). Ettől azonban nincsenek úgy jelen, hogy ne fájjon eltávozásuk, megidézve gyermeki félelmeket: „mint mikor ott hagytak / szüleim a házban, / házunk akácosra / néző szobájában, / ami ott ijesztett, / itt lep meg, és bárhol, / mindig egy kisgyermek / riad föl álmából” (Mindig egy kisgyermek). 
A gyerekkori emlékek nemcsak ilyen sejtelmesek, időnként szeszélyesen idéz meg képeket-pillanatokat az emlékezet (Krumpliszedők). De így bukkanhatnak elő újabb emlékek is egy kórházi pillanatból (Japánakác, Fikusz); és összetalálkozhat friss tapasztalás és emlék – hogy aztán költői bölcselet váljék belőle: ezért üzenheti az iszkázi szülőház kútja: „bár vizét senki sem fogyasztja, / mély tükrét vaslap zárja vakra, // talán azért él ilyen sokáig, / mert benne a múlt jelenné válik…” (Évek ölelése).
A múlt megidézése, jelenné változtatása a veszteségek idején múlhatatlanul fontos lesz: így hozhatók vissza nélkülözhetetlen pillanatok, így élhető meg az a vigasz, hogy csak annak lehetnek súlyos veszteségei, akinek volt miből veszítenie. Ezért formálódhat újra a hiány öntőformájában az elvesztett társ, akár Madonnaként (Mint egy Madonna). Az értékőrzés ilyen formája Ágh gondolatiságában nem új lelemény: aki képes volt meghallani kidöntött fái suttogását, az képes legyőzni a konvencionális időt. Akkor is, ha ehhez éppen az ilyen utazásokban is résztvevő társát veszítette el. A fájdalom szép kimondása menekülés lehet, de a veszteség nem lesz semmivé. Feldolgozása (ahogy ma mondják) nem azt jelenti, hogy kihűl a veszteségtudat. Mert mindaz, ami van, csak körülírása, kerete annak, ami (már) nincs: „Úgy figyelek az éjszakába / ablakomból, a parkkal szemben, / mint aki üres színházban / vár egy izgalmas jelenetre, // fölsejlenek az éjbe torkollt / nappalok rejtett kulisszái, /végigvonul a vastag zubbony, / ahol a kutyás szokott járni, // a gesztenyék sötét bozontja / díszlete annak, ami nincsen…” (Szemben az éjszakával).
Az emlékidézés visszahozhatja, ami elveszett, de ennek nagy ára van: a tragikus pillanatok is visszatérhetnek, nemcsak a boldogság, hanem a fájdalom is újraélhető. Felbukkannak olyan emlékképek, amelyeket jobb lett volna elfelejteni, mint a kórházi látogatások, pillanatok rettenete (A lélek vergődése). Lélekszorító állapot ez is: annyi reményt kínál a megnyugváshoz, amennyit el is vesz. Ebben a vergődésben ott a kényszer: a szeretet már nem lehet csupán érzés, egyre inkább gondolat. Ami már-már árulás, de bevallhatatlan: az élet nem teória, nem dolgozhat fogalmakkal – a szeretet mint gondolat egészen más, mint érzés.
A rekviem azonban nemcsak másvalakiért szól, hanem azért-azokért, akik részt vesznek rajta. Ágh Rekviemje is ilyen: minden élők búcsúja minden elmúltaktól. Nem csak azokért szól, akik már nincsenek jelen. Szól az elmúlásról, a majdani elmúltakról is. Így történelmi mérlegkészítés felé is mutathat, annak a világnak a búcsúztatója is lehet, aminek ő is tanúja volt. Amikor tehát a maga emlékeit idézi, amikor személyes múltjától búcsúzik, egy korszakot is elgyászol. „Világháborúval jöttem, / világjárvánnyal megyek, / ez a rám szabott keret, / hol éveim letöltöttem, // a megszálló katonák / lába alatt lopakodtam, / s a mennydörgő bombázórajt / anyaölben féltem át…” – írja a kötetnek is címét kölcsönző versben, a Rekviemben. Élményköltészet? Gondolatiság? Ugyanaz, ahogyan az egyén és közösség sorsa is elválaszthatatlan, akár légitámadást, akár sortüzet kell elszenvedni: „átkos idő történelme / írta meg a történetem, / ami megesett velem, / a nemzet is azt szenvedte, // így lettem valamikor / édes hazám kárvallottja…” (Rekviem). 
Kísért a múlt? Vagy kivédhetetlenül mindig jelen van, ahogyan a huszonévesen elszenvedett sebesülés is végigkíséri. Ágh István életben maradt az ötvenhatos forradalom véres csütörtökén, ezzel meghatározta a sorsát: „rám előbb még célozni sem kellett, minden golyó talált a zsúfolt téren” – mondja, hogy aztán ismét megjelenjen a költészetében az oly sokszor felbukkanó gondolat a másodszor is megkapott életről. Ez azonban nem változtat azon, hogy az élet véges – csak tudatosabbá teszi magát a létezést, és természetesebbé a végesség tudatát: azt, hogy a sebesülését követően – a vers születéséig – megélt hatvanhat év is csak haladék, ami lassanként lejár. 
Kétharmad évszázad: Ágh teljes felnőtt élete.
Egy ember élete… Ennek megfelelően felfedezés, kaland, sok öröm, sok fájdalom – a mérlege az, hogy élet volt, folyamatos jelenvalóság és reflexió. Költőként élve költői reflexió, ahogyan esett már róla szó – az egyéni és a közös sorsra: egyik sem volt könnyű, ma sem az. Ágh nem költői megszólalásaiban máig gyakran hangot ad csalódottságának: jobb kort, jobb történelmet remélt. A legutóbbi évtizedek, a közbeszédben rendszerváltásnak nevezett fordulat utáni időszak generációjának mást jelent, mint a mai középgenerációnak és a fiatalabbaknak:
van összehasonlítási alapja. Ez csak részben objektív, nem is kell, hogy az legyen. A diktatúra kora felemás emlék: ő is úgy élt, hogy csak tárgyi értelemben vett részt benne. Ahogyan a legtöbb, tágabb értelemben vett nemzedéktársa úgy volt a része, hogy nem lett a részese. Ezt nem csak ötvenhatos sebesülése okozta: amit addig tapasztalt, lehetetlenné tette, hogy közösséget vállaljon a szép férfikornak nevezett életszakasz társadalmi-hatalmi rendszerével. Annyiban viszont ő is ehhez kötődött, hogy ezzel szemben hitt egy olyan világban, amelyet szabad, etikus, jóakaratú polgárok rendeznek be. Hogy ennek mennyi tényleges esélye volt (van, lesz) a világban, az szinte mindegy: a remény, hogy ez lehetséges, a maga dimenziójában valóságos volt. Ebben kellett csalódnia, és ez a társadalmi élmény éppolyan meghatározója kötete keserű hangnemének, mint a sok emberi, személyes veszteség: „az öregkor és a világ / kórsága bennem összeáll” – írja (Micsoda év!). Ahogyan erről már esett szó, a mindennapi életéből vett motívumok versbe foglalása költészetének egyik fontos vonulata: e kötetéből sem marad ki (noha semmiképp sem meghatározó). Fájdalom az is, hogy a remények, a jobb jövőbe vetett hit helyére a csalódás kerül: hogy megváltozott ugyan a világ, sikerült megszabadulni egy sor, az ember kiteljesedésének útjába állított akadálytól, de a világ nem jobb lett, csak másként rossz… És már nincs meg az a remény, amely az egykori világ elviselésében segített. Akkor, évtizedeken át úgy lehetett megszállókról, gyilkosokról, besúgókról, hatalmasokról és az ő kegyüket leső törtetőkről gondolkodni, hogy miattuk nincs oly sok minden, aminek lennie kellene. De miután megváltozott a világ, fény derült a szuverén módon is megvalósuló vétkekre: „a forma majdnem ugyanaz, / amíg becsapnak a szavak, / abból fakad a hatalom, / amiből gyűlik a vagyon, // az egymás ellen felkelő / gyűlölet országosra nő, / s ameddig egyensúlyban áll / a jó s a rossz, korhadva fáj…” (Ezért áldoztam véremet?). A csalódás nem is elsősorban társadalmi jellegű, hanem egzisztenciális: Ághnak nem a változás fáj, hanem az ember: „elkóborolt ruszki hadfi, / jár autóval sonkát lopni? / inflációs hun briganti, / vagy már nem is tudni, hogy ki? // azt álmodtam, visszajöttek, / akik ébren el se mentek, / csak civilre szelídített / külsejükben különböznek” (Történelem).
 

A kötet ciklusai Ágh költészetének szerteágazó voltát bizonyítják, így lesz a Rekviem az életmű tematikai keresztmetszete: szerelem, barátok, a napi élet elemi tényei, az elmúlás fájdalmában is fölfénylő életigenlés, a történelem, a társadalom emberi dimenziója és annyi más, ahogyan kötetei hosszú sorában. A ciklusok, az egyes versek egysége nem jelenti, hogy zártak lennének: a végtelen legkisebb darabja sem járható körül, így a költői világábrázolás és -magyarázat sem juthat el sohasem céljához, de kijelölheti irányát, hiszen a jó vers maga is a végtelenből érkezik. Ágh István mostani kötete már nem erről szól, hanem arról, amiről mindenki élete (ha többnyire nem is tud róla): a végtelenbe készül. Gazdag útravalóval, nyugtalan megbékéléssel.

Az írás lapunk 2023. októberi számában jelent meg.