„Optimisták vagy pesszimisták csak belátható távlatokban lehetünk. Az ember a maga beláthatatlanságával mindkét fogalmat meghaladja.” 
(Pilinszky János:Látogatóban. Lengyel Péter interjúja, 1969.) 

„Nem újabb és újabb gondolatok 
kellenek, hanem új szeretet.” 
(Herbert Madinger: Szüntelenül imádkozzatok! Ford.: Kerényi Dénes) 

„Az ugyanis a kortárs magyar irodalom felületes ismerője számára is feltűnhet, hogy a legjelentősebb posztromantikus (»posztmodern«) művek döntő többsége szekularizált teológiai (zsidókeresztény) beszédaktusként értelmezi magát.” 
(Sipos Balázs: Laudáció Szabó Marcell Hazai Attila Irodalmi Díjához)

1 

Halmosi Sándor költészete a kezdetektől egy kísérletező formanyelv esztétikai ethoszát állította a mitikus-spirituális létigazságok keresésének szolgálatába. Ez a missziós eltökéltség 2020–2022 között megjelent három kötetében rendkívül kiérlelt és letisztult verskultúrát eredményezett, a szerzői szándék által „apokrif trilógiaként” jegyzett munkák akárha a hamvasi világkritika belátásait fordítanák le egy hiányzó Pilinszky-pályaszakasz nyelvére. Keresztény – de Kelet felől is inspirált – motivika hálózza be, és misztikus – de a tényszerűségekkel is számot vető – látásmód élteti e szövegvilágokat.

2 

A Napszálkák (2020) bibliás tónusa a szavak (a nyelv és a költészet) lehetőségeit mérlegeli, a hallgatás övezeteit világítva be. A versek beszélője a Kali-juga alanya: a „sötét kor”-ról olykor drasztikus-brutális képek és szóképek (pl. „Karóba húzott csend” [Vagy, aki vagyok]), olykor pedig a meghittség szólamai („Láttál sírni. / Láttalak napestig fújni a lélekről a port.” [Egy molekula]) vallanak. Ezek kegyelmi ellenpontjának láthatjuk a művelődéstörténeti értékvalóságok (pl. Csontváry) jelenlétét, az aforisztikus rátalálások vigaszát („Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet.” [Kali-juga-tangó]; „Az életed legyen az ima, / és ne az ima az életed.” [Görög dráma I]), mindenekelőtt pedig a szeretetközpontú ontológiai alapállást: „a szeretet nem kér, de van” (Vagy, aki vagyok); „Tudod, hogy csak a munka / és a szeretet ment meg.” (Justie); „A szeretet nem opponálható” (Karantén). 
Az Azt hiszem Pilinszkyje fogalmaz úgy: „…olykor elfog a / szeretet tériszonya és / kicsinyes aggodalma…” Ez a versnyelvi magatartás ölt új alakot abban a versben, mely az „elfog a félelem és az ölelésvágy” kijelentéshez már az Ilyenkor mindig időhatározóját rendeli, ám a perspektíva, melyet ajánl, a kegyelem és a szentség övezetét, a „lélektisztás” benső valóságát tárja föl:

ILYENKOR MINDIG 

elfog a félelem és az ölelésvágy. 
Pedig a kegyelmen túl is lélektisztás van.
Elesni ott a legszebb. És a legnehezebb. 
A rothadás ezt nem érinti. A szentet, 
aki itt és most te vagy, nem.

3 

Szikár, konstatáló-leíró mondatok, nominális stílus, infinitívuszok és katalóguspoétika jellemzi a Neretva (2020) poézisét. E nyelvi-poétikai térben a legjellemzőbb retorikai gesztus a hiányzó te megszólítása; úgy érezni: egy hiátusokra tisztult élet néz szembe kallódó-veszteglő esélyeivel („Semmi biztatót nem mondhatok.” [Biztató]); ámbátor sosem a teljes csüggetegség közérzetével. Ettől tájélmények és szakrális sugalmak is megóvják. Valamint a viszonylatos létezés adománya („Mégis, minden / odafordulás egy ősrobbanás.” [Obsculta]), a kimondás hivatásrendi ambíciója („Mindent lefordítani arra az egy szóra.” [Semmi]), az alázati magatartás eltökéltsége („Visszamenni a cellába. / Felgémberedni.” [Mint a kövidinka]). A szégyen, a botrány és a gyalázat antropológiai sarokpontjai mindenesetre illúziótlan biztonsággal jelzik a matériába zárt világosság sorsirányait: „Egész testeket takarunk légörvénybe.” (Dráma); „A szörnyűségnek mindig két vége van, / és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre, / Istenre. És hiába keverjük bele / az angyalokat.” (Alatta); „Íme a test, nyilvánosház. / Íme a lélek, szabad préda.” (Nem ejtünk foglyokat). 
A főnévi igeneves beszédmodor egyszerre képes magába ölelni a tehetetlenség és kiszolgáltatottság, valamint az alázat és elszánás mentális hajlamait. Metapoétikus mozzanat („Végigmondani minden / mondatot.”) bátorítja itt nemcsak az olvasót, de a verset magát is:

MÍG EL NEM NEHEZÜL 

Kimerészkedni az almafa alá, és beleállni 
a gravitációba. Vízszintes mezőket 
létrehozni és fenntartani. Számolni 
a végtelennel. Lengetni a súlyokat. 
Megengedni. Végigmondani minden
mondatot. Kivárni. Amikor kitágult,
visszamerészkedni. És sírni, míg el 
nem nehezül.

Hogy a „trilógia” szellemtani mélyáramaiból egyszerre olvashatunk ki elbukás-, beavatás- és megváltástörténetet, a zárótétel tisztaságának: a Katharok (2022) távlatnyitó, teljességteremtő erejének köszönhető. (A három kiadvány egységes arculatáért Fábián István grafikai, tipográfiai, tervezői tudását-tudatosságát illeti meglehetős dicséret.) 

4 

A gnosztikus, platonista és manicheus eredetű „eretnekség” eszmeirányait a 12–14. században a franciaországi kathar közösségek dolgozták ki és képviselték talán a legkövetkezetesebben. (Az idézőjel indokolt: a korabeli – és több vonásában máig konzervált – egyházi nézőpontot és szóhasználatot kapkodás volna egy harmadik évezred eleji irodalomkritikában gondolat nélkül átvennünk.) 
Míg a tisztaság, megtisztulás képzetkörével a katharok neve metafizikai vetületben érintkezik, a kötet címe a katarzis etimológiáját is fölidézi, azaz a művészeti élmény szavatolta lelki újjászületésre utal. Az irányzat boszniai, bogumil eredete a Neretva kötetcímre is visszamenőleges figyelmet irányít (ahogy erre a szerző emlékeztetett egy magánbeszélgetésben); emellett metapoétikus olvasat is megnyitható: amint a középkori „eretnekek”, úgy ez a 21. századi költő/költészet is kánoni rendeken kívül egzisztál. Az egyházi dogmák és az irodalmi rendszerek perifériája mindenesetre egyaránt és azonmód centrummá olvasható – ha koncentrációs igyekezettel hajolunk szavak, igék, logoszok fölé. 

5 

Mint Borbély Szilárd pszeudobarokk poétikája vagy Takács Zsuzsa allegorizáló versnarratívái, Halmosi Sándor művészete is testről és lélekről tud a legtöbbet. (Enyedi Ildikó szép filmjének címe e helyt új érvényét találja, amennyiben a katharok – és a Katharok – dualitáselvű teológiájához társítjuk.) Test és lélek Halmosi versvilágában külön-külön is fájdalmaknak kitett létezők, de egymáshoz való viszonyukat sem édenkerti harmónia jellemzi: „A testek között elbeszélési módok. / A túlzsúfolt térben szügyig közönyben / a lélek.” (Test van alul); „Jeltelen sírok vagyunk, / jelölt testekben.” (Érintés híján); „A léleknek, mint tudjuk, textúrája van. / A testnek, szegénynek, csak ez az egy lelke.” (Nincs itt semmi látnivaló); „A lélek soványságáról beszélek” (A lélek soványságáról). 
A többségükben rövid szabadverseket, ezt az esszéisztikusan prózai megszólalásformát lapról lapra lírai asszociációk és poétikus szentenciák emelik költészetté. Hol ars poeticává fejlő okfejtés alakjában: „A legdrágább, ami / ingyen van. Az a metafora. És költészet, / ha nyolc napon túl sem gyógyul.” (Nyolc napon túl); hol nyugati angelológiába oltva a keleti léttörvényeket: „Mert a távot mindig le kell evezni. / Ha ez a dharma törvénye, akkor ez a metaforája is. / A sötétben megnő a viselet. / És mindennap leroskad bennünk egy angyal.” (Hateha).
„Emberszabású kövek” (Amikor minden mosoly) és „mindenmentes lelkek” (Érintés híján) világa ez, a létezés itt mint két stáció közt megrekedt hiábavalóság rajzolódik elénk: „Tűz van, mi nem terjed, / eső, mi nem olt. A bőr alatt a szögesdrótok / holnap is feszülnek.” (Azok a standardok) – s a vágyak is mintegy megelégszenek a magasba emelt kudarccal: „Bűnöket cipelni a világítótoronyba.” (Bűnöket cipelni). A veszteglő időből kitörni alkalmasint csak az irgalom irracionális (más szóval transzcendens) útjain, egy mindennapi misztika hitével-hitében lehet: „A negyvennapos / böjtbe iktassunk be egy páratlan napot.” (A kútmérgezők lázadása); „Minden állat lehajol, / ha iszik. Minden súly fölött lék van” (Megragadni a lényegét); „Egy sejt is sejtelem” (Minden vesszőben). 
A többes szám első személy szólamrendje sem egyént oltalmazó közösségre mutat vissza, inkább az idegenekre tagolódott emberiség grammatikai státuszát jelöli: „…tesszük, amit teszünk. / A kevés jót, a sok gyalázatot. / Néha tudjuk is, hogy mit cselekszünk.” (Könnyező Madonna arccal); „Az ő kenyerét esszük mind.” (Legendahántás); „…mint amikor még / emberek voltunk. Az én vétkem az én / vétkem is. Mindennapi kenyerünkön / a nemespenész” (Fények között a bűn). 
A kenyér szakrális toposza átvezetheti figyelmünket a talán legérdemibb versbéli dimenzióba. A mind sűrűbb, mind sürgetőbb egyetemes krízisállapot ugyanis egyre nyomatékosabban hív elő a beszélőből krisztusi reminiszcenciákat – és krisztiánus reménységeket. A személyes kapcsolatokat is a kereszt elevensége szenteli bizalmassá: „Látom / az összes láthatatlan keresztet, ha rád gondolok.” (A hegylakónak); az időbeliség nyűgét is a megközelíthető közelség segít elviselni: „Minden távolság bennünk van. / Minden közelség tebenned. […] Minden / emberi testben eltöltött idő beavatás” (1KOR 13). És talán nemcsak napi Jézusainkat jelenti be az egyik hatsoros, de a mindenkori képmás azonosságra képes voltát is tudatosítja:

MINDENNAP 

Mindennap leszáll a keresztről. 
Megkapálja a szőlőt, felmossa a körletet. 
Közben híreket hallgat és jó zenét. 
Megmosakszik, hogy újra le lehessen 
köpni. Megnézi mindennap a kiállítást. 
Elmegy melletted. Utánad fordul. Elsiet.

„Nem vagyunk tiszták” – mondja a mottószerűen a kötet élére helyezett, cím nélküli háromsoros. (A kurzív szedés Babitsig visszamutató kompozíciós fogás.) Innen olvasva a szövegek a jelen „katharjainak” beszédét tolmácsolják; avagy legalábbis egy hasonló igényű szellemi igyekvés jelölőjeként veszik kölcsön az irányzat nevét. A ciklusok (Puszta kézzel, Katharok, Fények között a bűn, Ha lenne még időnk) vonta íven túl találjuk a záróverset, mely e fölütésre reflektál keretezően, egyúttal a teljes trilógia szándéknyilatkozatát is összefoglalja:  

TISZTUL 

Kiköpött és emberhalászokká tett minket 
a végső idő, száraz csutkán lifegő szemekkel 
keresünk fogást magunkon, de a lélek 
nem kér belőlünk, amíg kapar, s amíg 
kaparják. Sem ülni, sem feküdni nem 
tudunk már. Mindenhol szúr és szorít. 
Mocskos a szent, dolgozik. 
Foltos a lélek. Tisztul.

Az apokalipszises jelenetezés („végső idő”), a jézusi utalás („emberhalászok”), lény és lélek kettéválasztása („a lélek / nem kér belőlünk”) a szenvedtető átmenetiség zónájában („Sem ülni, sem feküdni…”) jelöli ki a beszélő(k) helyét. Ezért is hat akkora erővel, ahogy a megsűrűsödő zárlat a lakonikus megrendülés alkalmát nyújtja – mocskosság és szentség, folt és tisztaság feszültségében fényesítve ki eljövendő időtlenségek ígéretét: „Mocskos a szent, dolgozik. / Foltos a lélek. Tisztul.” Akár az olvasó, aki jóllehet foltos lélekkel silabizálja a sorokat, közben – akarja vagy sem, mégiscsak – tisztul. Mert érte is dolgozik a szent. 

6 

A „trilógia” előtti pályaszakaszt az Ibrahim című válogatáskötet (2011) foglalja össze, s a Lao-ce szenvedélye (2018) írja tovább. E versek fokról fokra bontják ki Halmosi kánonokon kívüli ambícióját: úgy szólítani poétikai életre hajdan óta eleven korszakok és földrészekre szétszórt kultúrák útmutatásait, hogy az ne művészeti anakronizmus, ne is egzotikumkereső szövegjáték legyen, de érvényes és inspiráló fölmutatása minden tradíciók hagyatékának. Szerelemről és apaságról értekeznek, nyelvre és művésziségre reflektálnak, Istenbe és az üdvösségbe feledkeznek e versszólamok. Higgadt, tőmondatos retorika hajol közel test és lélek elemi kérdésköréhez; az ítéleti komorságot lágyabb (úgyszólván pilinszkys) tónusok oldják; a metafizikai rábukkanásokat jószerével egy eszkatológiához rendelt esztétika formázza elő. 
Bátran személyes, de nem naivan alanyi ez a lírai hang: mintha univerzális versalany beszélne, mégpedig ó- és középkori, keleti és nyugati miliőt egyszerre sugározva. A test szentsége az érzékiségben is fölmutattatik; a hosszabb, epikus természetű verseket epigrammatikusszentenciózus kisszerkezetek ellentpontozzák; konfessziós hangulat és egyetemes filozofikum egymást egyensúlyba segíti. 
Az Ibrahim lapjain a Szeretőkódex című tágasabb kompozíció, akárha a Halmosi-szöveguniverzum gondolati centrumait terelné egy cím alá: „Ha szép és értelmes dolgokat / csinálsz, talán megmenekülsz. / Ha hiányzol a helyedről, lefolyik a fény. / Ha jelen vagy, megnő az élet.” – „Azt hisszük, hogy elsírtuk már minden / könnyünket és eljátszottunk minden hitelt, / de azt mondom én, hogy ahol szerelem van, / ott nincs keménység, és ahol keménység van, / ott nincs szeretet és nincs élet. Ott nincs tánc, / nincs csend és nincs zene sem.” – „Minden ember teljes lélekkel születik, / aztán mindenki eladja.” – „A beszéd folytonossága jó csendet teremt. / A jó csend visszahozza az álmot, az álom / a belső látást, a belső látás a mítoszokat, / a mítoszok az ideát, az idea a derűt / és a tapintatot. És ami kemény volt, / puha lesz, mint kút káváján a moha.” – „Amit tartasz, az megvan. / Amit elengedsz, az meglesz. // Amit elejtesz, eltörik.” – „Nem lehet jól vagy rosszul szeretni. / Csak szeretni lehet.” 
Hasonlóképpen a Razglednicák sorozat számozott elemeiből is szinte breviárium volna összeállítható – ha nem filigrán füveskönyv képzetét keltené maga a mű is: „Nevezik mértéknek, aranymetszésnek is. / Én azt mondom hullámzás, örök lüktetés, rend. / Ha nem lesznek, megszólítanak.” (23) – „Ugyanazt mondja a szufi / És ugyanazt a brahman.” (24) – „Ugyanazt mondod, mint a szufi és a brahman.” (37) – „Bárhova lépsz, belül vagy a világ auráján.” (25) 
Míg e sorok a világban mindenütt jelen lévő – és a jelenlét névre alkalmasint egyedül érdemes – teljesség megtapasztalásáról adnak hírt, másutt az időből az örökbe vezető ajtók, jelek dicsérete fogalmazódik meg: „Te is elmúlsz, én is elmúlok. De ha egyszer / beléptél egy ajtón, már nem éltél hiába” (Razglednicák, 38) – „a jelet nem lehet levakarni” (Milyen érdekes). 
E munkából is kidajkálható vers, mely a teljes kötetszándék eredőiről vall. Az alábbi hétsoros a dél toposzával az aranykori teljességeket idézi meg; a „normalitás” fogalmi köréből Hamvas „normális ember”-eszménye felé igazítja a verstudatot; a tenger(part) és a mecsetek képével a külső-belső végtelenség szakralitását jeleníti meg – de legfőbb eszméleti vívmánya a „mélyebb értelem” föltalálása abban a ráismerésben, hogy szavak és szenvedélyek játéka az ember („csak a beszéd bolyong bennünk és a szerelem”) – míg játék, és nem ember:

DÉL VAN 

Dél van, a normalitás csúcsa, a tengerparton 
beláttam az izzó városokba, jártam tereit, 
mecseteit, a szűk fehér sikátorokban napestig 
bóklásztam, kerestem valami mélyebb értelmet 
és összefüggést, míg rá nem jöttem, hogy csak 
a beszéd bolyong bennünk és a szerelem, 
hiába minden

7 

Mit tesz mindehhez hozzá a Lao-ce szenvedélye? Egy újabb nyelvi mindenséget (vö.: „El se kezdődött, és mégis folyton tart.” [Remegés I]). Immár az esendőségek iránti megbocsátó bizalom jegyében: „Eget szül a görbe fény is.” (Kicsi Buddha) – sőt földi és égi távlatok viszonyát a felcserélhetőség békéjéig szemlélve: „És nézik a madarak. / És nézik az angyalok. / Néha helyet cserélnek.” (JA JA-díjas költő verset ír, a tengernek háttal) 
A természeti tájék színeváltozása is az irányban mutat, hogy a kettő és az egy csak betűikben különböznek; amint az is csak a nyelv előzékenységének tudható be, hogy – egyelőre legalábbis – két különböző névmást használunk a te és az én kimondására: 

AZT AZ EGYET 

És ki fog száradni egyszer ez a szép, zöld völgy. 
Minden vörös lesz benne, és hideg ezüst, 
és barna és szürke. És akkor mindenkit 
szólítani fognak, név szerint. 
Te két kedves nevet mondasz. 
Én azt az egy szót. 

8 

A Napszálkák–Neretva–Katharok hármas óta a költőnek egyetlen könyve épült föl. A Tantra és hőszivattyú (2023) poétikai kultúrájának – újra és még hathatósabban – legalább annyi köze van a bölcselethez és a misztikához, mint az irodalomhoz. Adományra hökken ezúttal is, aki költészetet vár. 
A könyv alaktana és szellemvilága a költő életművének meghatározó jegyeit sűríti magába: változatos formakészlet, missziós eltökéltség, hamvasi világkritika és krisztiánus létbizalom fogódzik össze, hogy a bűnök közé árvult embert teremtménnyé szólongassa. A szerző lírai trilógiája (Napszálkák, Neretva, Katharok) felől olvasva egyszerre összegzés és továbblépés ez a versanyag, elsőrendűen pedig „emlékezés a bennünk élő aranykorra”, egy hovatovább koldusi figyelem nyelvén. („Táncoltam veled. Amíg pörögtem, önmagaddal / voltál határos.” [Bektasi] – „És tényleg mesélni fogsz? És lesz miről / hallgatni azon a szépes hajnalon?” [Honvágy]) 
Pilinszky fedő bűnről írt, Halmosi felfedő bűnöket listáz („Minden Pilátusnak dolga van magával. / Minden Júdásnak veled.” [Razglednicák, 68]). Hol szabadverses áramlással, hol szentenciás eréllyel. Kérdései kényelmetlenek („ki az, ki az ételosztóknál / maga helyett is ételnek áll?”), ráeszmélései engesztelők („Sírás előtt a védtelen táj”), ajánlatai radikálisak („Újraalapítani mindent”). Következtetései („Elég egy rossz mozdulat. / Egy jó szó.” – „Az vagy, ami megérint.”), miközben a lövészárkok akusztikáját is ismerik, papírra kéredzkedő csöndekkel egyívásúak: „Aztán mégiscsak öszszeborulunk”. 
„A beszéd miatt megfeledkezünk a lélegzésről” – mondja Paul Valéry (Somlyó György fordításában). „Ne sóhajtozzunk tehát, hanem énekeljünk” – biztat C. H. Spurgeon. Halmosi Sándor verseinek páratlan erénye, hogy levegőt fújnak a tüdőnkbe akkor is, ha légszomjról énekelnek. 
A Tantra és hőszivattyú: kiűzetés az apokalipszisből. 
Nyitányát idézem ide; oly jellegadó a kötetkezdő vers intenciója, mely a történelmi vég alakzatához az eszkatologikus kezdet csodáját mágnesezi – kronosz és kairosz köztes téridejében alapítva ártatlanabb szöveghazát: 

KEZDETBEN 

Kezdetben nagy zűrzavar lett úrrá 
az embereken. És a zűrzavar, egyetlen 
szempillantás alatt tisztánlátóvá tette 
az ingadozókat is. A történelemnek 
akkor, ott, ténylegesen vége lett. 
Aminek nem lett vége, rezeg. 
Azóta is. 

9 

Egy nem régi interjúban (https://www.kortarsonline.hu/aktual/zavada-peter.html) Závada Péter a klasszikus, a populáris és az avantgárd művészeti törekvések és kulturális övezetek természetes egyidejűségéről beszélt igen rokonszenvesen és meggyőzően. E három jeltani valóság közül Halmosi lírája egyértelműen a tradíciók értékvilágához kapcsolódik – kereső-kísérletező korszerűséggel. A népszerű vagy kommersz kultúra szemléleti-alaktani elemeivel csak annyiban érintkezik, amennyiben a létet feledő eszméleti hanyatlás civilizációs tüneteit veszi számba, s a megváltott világban megváltatlan módon élő ember sorskérdéseit fogja-forgatja nagyobb fények terébe. („Az Aranykorban élünk, / de nem veszünk róla tudomást” – fogalmazott a Napszálkákban a Mítosz és valóság című vers.) 

10 

„Mert az igazon győz a rossz / a rosszon győz a rosszabb / mivégre mégis ellene / mondani a gonosznak” – kérdezi Albigens című versében Székely Magda. „Mikor a jóra semmi jel / jel nélkül is indulni kell / az egyre sürgetőbb sötétben” – feleli válasz helyett. A Halmosi-líra akárha ehhez az imperatívuszhoz igazodnék egész figyelmi rendjével, teljes poétikai tudásával, minden szellemi készültségével. 
Jelentős, de jószerével recepció nélküli művészeti vállalkozás ez. Az olvasónak csak annyi a dolga: ajánljon bizalmat Halmosi Sándor költészetének. A többit elvégzi a nyelv, az idő és/ vagy a kegyelem.