Imre László

Egy Kádár-korszakbeli vezető kultúrpolitikus „szóhoz juttatása”

(Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból – riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről)

A szerző (vélhetően) újabb nemzedékek számára keres magyarázatot az 1970-80-as évek kultúrpolitikájának mikéntjére, holott (talán) inkább azok érdeklődésére számíthat, akik ennek maguk is részese voltak. (E sorok írója példának okáért kritikusként, egyetemi oktatóként, folyóirat szerkesztőként). Ez utóbbiak számára ugyan igazi meglepetést nem okoz Szerdahelyi „vallomás”-a, inkább csak családi hátterének („budai úri fiú”), költői indulásának kevéssé ismert részleteivel. Általában a bukottnak ítélt korszakokról nemigen van jó szava a közvetlen utókornak, ahogy például a Trianont megelőző évtizedekről is kevés megbecsüléssel beszéltek a ’20-’30-as években, s majd csak jóval később jutott szóhoz a tárgyilagos, az értékekre is figyelmet fordító kommentálás.

Lajta Erika példás kíváncsisággal (és objektivitással) vallja, hogy a rendszerváltozás veszteseinek a sorsa érdekli, sajátos logikát fedezve fel Szerdahelyi pályájában: „őt kivetette a rendszer mint költőt, aztán rá alig néhány évvel befogadta mint esztétát, mint nagyhatalmú pártcenzort… Báránynak nem kellett. Terelőkutyának viszont igen.” Szerzőnket nem annyira a költő-esztéta-pártcenzor hármassága érdekli. Meglepően keveset faggatja hősét valamikori kombattáns írásairól. Inkább a személyiség, a családdal kapcsolatos anekdoták, Szerdahelyi házasságai kötik le figyelmét.

Többletjellemzője a kötetnek, hogy olykor Lajta Erika (a kérdező) érdekesebb, mint a „főhős”. Még aki személyes ismeretségben nem is állott Szerdahelyivel (mint e sorok írója), annak számára sem okozhatott sok fejtörést ennek a „vehemens” (egyébként igen művelt, jól képzett) kultúrpolitikai vezetőnek sem a személyisége, sem a nézetei. (Hogy miképpen dohog, miképpen beszél lebecsülően az elmúlt három-négy évtized elméleti és szépirodalmi „eredmény”-eiről, azt meg éppen nem volt nehéz megsejteni.) Mi, akik „tevékeny módon” éltük át a ’70-’80-as éveket, akár sok jót is szóba hozhatnánk az Aczél György-féle irányításról, hiszen egyre többet lehetett elmondani, megírni, s akik kisgyermekként (de szüleink, tanáraink révén mégiscsak) tudtunk sok kegyetlenségről (a sztálinista korszakból és az ’56-ot követő megtorlás idejéből is), feltétlenül toleránsabb, egyre többet megengedő légkörben tudtunk írni, szerkeszteni, tanítani.

Véletlen vagy nem, de Lajta Erika az egyik legradikálisabb, „legharapósabb” kultúrpolitikust választotta, akinek határozott (hogy ne mondjuk: „agresszív”) akciói felől nézve könnyen megjósolhatók 21. századi állásfoglalásai. Maga a (nálunk nem túl sűrűn szóhoz jutó) műfaj, a riportregény is tökéletesen működik, hiszen a szókimondó s az elfogultságot is vállaló riportalany egyáltalán nem fél kimondani olyan marxista következtetéseket, amilyeneket ma már kevesen vállalnak. Egy kicsit a nyugat-európai baloldal véleményformálásához vethető Szerdahelyi pozíciója, ami azért sajátos, mert egy angol vagy egy francia baloldali gondolkodó vélekedhetik úgy, hogy ők még várnak valamit a marxizmustól, viszont akik tömeggyilkos és kudarcba fulladó megvalósulásának voltak tanúi, azok kevesebb illúzióval gondolhatják, hogy szerencsésebb helyzetben, környezetben akár egyfajta pozitív megvalósulás lehetősége is remélhető. Nyilván nem egyedül Lukács György gondolta úgy (élete vége felé), hogy máskor és máshol, mások kezén akár nagyszerű, de legalábbis tartós eredmények is remélhetők mindattól, ami „szovjet” változatban hihetetlen szenvedéseket okozott, rengeteg szellemi és anyagi értéket pusztított.

Külön érdekesség, hogy Szerdahelyi megközelítésére valóban a riportregény műfaja az alkalmas, hiszen dinamikus egyénisége vitázó párbeszédekben nyilatkozhat meg igazán. Bár (a szintén szóra bírt) Szilágyi Ákos szerint Szerdahelyi „kihullott a rostán”, nem tud mást tenni, csak „átkozódó prófétaként vicsorog a világra”. Ezzel nem vitázik Lajta Erika sem, akinek a számára Szerdahelyi igazából emberként érdekes, ezért is nem idézi, nem elemzi írásait. Nagy kérdés, persze, hogy jogosult-e egy ennyire a kultúrpolitika exponensének számító figurát inkább csak „alkat”-ként fogni meg, aki „mindenkinek nekiugrik”, s nem titkolja ellenszenvét az 1989 utáni, „a nagytőke jármába befogott, nyugatbérenc” kormányok iránt. Igaz, ekkori megfogalmazása szerint lenézte a Kádár-rendszer hatalmi elitjét is, azokat, akik a marxizmus-leninizmust csak a szólamok nívóján ismerték. Persze azért több gesztusa is utal bizonyos fokú szemléletváltására, hogy például élete legvégén adta ki kötetben ifjúkori verseit, amelyeket (ez is a kontrollvesztés tünete) nagyszerű műveknek minősít. Hozzátehetjük, bizonyos torz, vagy legalább is diszharmonikus lelki pozíciója több ízben hangot kap, például: „Világéletemben gyűlöltem az apámat.”

A hatszázesztendős nemesi múltra visszatekintő Szerdahelyi család kikezdhetetlen önértékelése sajátosan igazodik az egészen fiatal korától vállalt marxista meggyőződéséhez. Ehhez a „szilárdság”-hoz képest időnként a magánéletéről, szerelmeiről, házasságairól mondottak hatnak visszatetszően. Mintha azt a benyomást kívánnák kelteni, hogy olyan „nagy ember”-ről van szó, akinek ilyesfajta „életrészletei” is érdekesnek vehetők. Valójában azonban nem sokat tesznek hozzá a portréhoz (adott esetben épp elvesznek belőle), megkérdőjelezik, sőt, – durván szólva – nem mutatkoznak sem érdekesnek, sem fontosnak. Hozzátehetjük, hogy zavaróan hatnak az interjút adó, immár idős Szerdahelyi azon megnyilatkozásai is, amelyek, ha nem is a pózoló, de „mesterkélt” önkép részeinek mutatkoznak. Egy „gyűlölnek, tehát vagyok” irodalmias önszemléletre gondolhatni ezúttal, amelynek őszintesége akár kétségbe is vonható. Szavahihetőségét továbbiakban is gyöngítik bizonyos megnyilatkozásai – például Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet mondvacsinált géniusznak minősíti. Ezek több évtizedes működésének szakmai komolyan vételét teszik kockára.

Az 1970-80-as évek már tanári, szerkesztői és más szerepet vállaló nemzedéke számára roppant érdekes Lajta Erika könyve, amennyiben kétségesnek mutatja az „üzenet” érvényességét. Vannak például Szerdahelyinek tetszetős, de (talán) nehezen bizonyítható állításai: „…a kommunista elit döntötte meg a saját egyeduralmát, csak hogy kapitalistává lehessen.” Rövid ismertetésünk végéhez közeledve, hadd emlékeztessünk Szerdahelyinek már a rendszerváltás után megjelent könyvére (A sosem létezett szocializmus), amely szerint „…a létező szocializmusnak azért kellett elbuknia, mert a félművelt, dilettáns káderarisztokrácia háttérbe szorította az értelmiségi elitet, s ebből adódóan szellemében egyre behozhatatlanabbul leszakadtunk a Nyugattól.” Szerdahelyi felfogása ezen a ponton is közel kerül a nyugati marxisták diagnózisához, akik szerint, mivel egy félfeudális, ázsiai tunyaságú birodalomban elrontották, az még nem sokat mond a kommunizmus igazi megvalósíthatóságáról. E tézissel szemben legfeljebb annyi hozható fel, hogy meg nem valósult változatokkal érvelni lehet tetszetős, sőt akár meggyőző, ám aligha van összhangban egy minden másnál racionálisabbnak vallott gondolkodásmóddal.

E rövid, figyelemfelhívó ismertetés szerzője számára talán leginkább vonzó értéke e riportregénynek, hogy Lajta Erika milyen elfogulatlan pozícióból beszélteti hősét. Az ő szuverén értékkezelése, a Kádár-korszakról jót és rosszat egyaránt szóhoz juttató őszintesége valóban megnyeri az olvasót. Spontán természetességgel ad hangot egy kíváncsi és elfogulatlan álláspontnak. Köztudott, hogy a „gyilkos”, sok esetben mérhetetlenül kártékony sztálinista (rákosista) periódus után a ’60-’70-es években milyen ellentmondásosnak volt mondható a hivatalos kultúrpolitika, amely Németh Lászlót és a „posztmodern”-t is „szóhoz juttatta”, a „másként gondolkodók” radikális üldözésével is felhagyva. Hogy aztán Lajta Erika miért éppen a késői Kádár-kor egyik leginkább „agresszív”, legkevésbé szeretett ideológiai exponensét szólaltatta meg, arra egyenes választ nem kapunk. (Nem is várható el tőle.) Mintha nem is az érdekelné, amit Szerdahelyi írt, mondott, amint intézkedett, hanem egy személyiség „titka”. Arról viszont eléggé messze vezetően elgondolkodhatunk: miképpen történhetett az, hogy az 1850-es évek, a legszigorúbb politikai környezet több vitathatatlan remekírót (Arany, Kemény, Madách, Jókai, Gyulai) és remekművet juttatott szóhoz, mint a „felszabaduló” korszak (1867 után). A 20. század második felében is – már-már megmosolyogtató módon – ismétlődik meg ez: 1989 után, az irodalom „felszabadulása”, a mindent kimondhatóság semmiféle színvonal-emelkedéshez nem vezetett el. Ez azonban semmiképpen nem jelentheti azt, hogy Szerdahelyi (és eszmetársai) azzal büszkélkedhetnének, hogy lám, minő virágkor volt a magyar irodalmi fejlődésben a ’70-’80-as évek. Ez éppoly visszatetsző lenne, mintha az 1850-es évek, a Bach-rendszer elnyomó, gyakran börtönnel rendszabályozó „urai” azt hitették volna el (utólag) magukról, hogy a magyar kultúra minő virágzóan termékeny korszaka köszönhető az ő (bár folyamatosan enyhülő, de mégiscsak) „önkényuralmi” rendszerüknek.