Igaz – ahogyan Jerzy Snopek írta –, hogy „Petőfi az ember képzeletére hat”. Folyton élő, a látvány belsejébe vonzó képek költője, a végtelenre nyíló, ugyanakkor az akkori történelmi időhöz, a keletkezés konkrét pillanatához szorosan kötődő képek költője. Van bennük egy töredéknyi a költői látásmódban ábrázolt életből és az örökkévalóság leheletéből. Bennük az elmúlás és az állandóság. Ő maga, Petőfi Sándor ennek teljesen tudatában volt, a költészetet úgy értelmezte, mint valami szent, vallásos, egyúttal egyszerű, a hétköznapi ember méreteire szabott létezőt.

Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad…

Csak egyetlen feltétele volt annak, hogy költészetével közvetlen kapcsolatba kerüljön valaki – teljesen bele kellett merülni, el kellett fogadni a vers dallamát és ritmusát. Feltétlenül bízni kellett a költészetben, és hagyni, hogy magával ragadja a vers.
Petőfi Sándor 1849. július 31-én esett el a dicsőség mezején, Józef Bem oldalán harcolva a segesvári csatában, szimbolikus módon megerősítve saját halálával a szabadságot és függetlenséget védő magyarok ezreinek tragikus sorsát. Még csupán 27 éves volt halála pillanatában, a valódi alkotó életnek csak a küszöbén állt. Ennek ellenére képes volt nemcsak látni, de érett emberként el is fogadni sorsa egészét. Teljes valójával elfogadta a születés és halál tapasztalatát, amely leginkább meghatározza az élet és a világ realitását. Elfogadta és kitöltötte mint ember, költő és katona.
Petőfi megidézése nem véletlen. Forrása az a terjedelmes Petőfi-válogatás, amely Jerzy Snopek új fordításában jelent meg. A kötet címe: Lant és kard (Lutnia i miecz), hasonlóan, mint egyik verséé, amely a következő, lényegre törő versszakkal kezdődik:
 

Felhős az ég hazámon,
Aligha nem lesz vész;
Csak hadd legyen, nem bánom,
Lelkem reája kész.
 

Petőfi olyan kihívásról beszél, amelyre mindenkinek – akarja, vagy sem – válaszolnia kell különleges történelmi események pillanatában. Egyike ez azoknak az örök kérdéseknek, amelyek meghatározzák az ember kapcsolatát hazájával, a hellyel és a térrel, és amelyet szíve és lelkiismerete legmélyén kell megoldania. Ennek az egyszerű eszközökkel ábrázolt történelmi tehernek elsősorban a költő sorsa szempontjából van jelentősége. A kihívás elfogadása ugyanis az önmagához fűződő viszony pontosítása. Ennek alapja kétségtelenül az érettség. Petőfi tudatosan választott: nem a szó és a tett között, hanem a kettőt összekapcsolva és teljesen egyesítve: „Lelkem reája kész”. Ennek a döntésnek a jelentése – az etikai dimenzión túl – egzisztenciális, sőt, tágabb értelemben axiológiai jelentést is hordoz. Ezeken a szinteken alakult a költő alapállása. Petőfi rövid élete nagy és kis viharok közepette, a külső körülményekből fakadó nehézségek és akadályok legyőzése mellett saját gyöngeségei leküzdésének is példája. Nem volt könnyű élete. Egyszerű szlovák–magyar családból származott, gyerekkorától kezdve nehéz munkákat végzett. Tisztában volt szülei erőfeszítéseivel és lemondásaival, mely áldozatokat azért hozták, hogy gyerekeiknek jobb társadalmi helyzetet teremtsenek, taníttathassák őket. Sosem feledkezett meg ezekről az évekről. Az az időszak vissza-visszatért, metafizikai méreteket öltött, összekapcsolódott a jelen idővel úgy, ahogyan a jövendölés a beteljesüléssel.
 

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.”

Ezeknek a szeretetet sugárzó lírai frázisoknak a világossága, egyszerűsége és spontaneitása valósághűen határozza meg Petőfi gyerekkorához és családjához fűződő kötődését. Ez a kötődés mély volt, valódi érzésre épült, egyúttal a szülői aggódás és gondoskodás konkrét tapasztalatából táplálkozott. Petőfi fiatalon indult a nagyvilágba, elhagyta az alacsony kis házat, nevét Petrovicsról Petőfire változtatta, de mindezt az otthon szeretetének ereje révén tehette hittel, bátorsággal. Egész további – rövid és intenzív – élete során megőrizte az otthoni fényt és reményt. Ezért is hitte Petőfi, hogy a szeretet, igazság és költészet halhatatlan:
 

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.”

Petőfi korán az írás felé fordult – sikerrel. Még húszéves sem volt, amikor 1842 májusában megjelent első, Ivás közben című verse, a személyesen Vörömarty által szerkesztett, jelentős Atheneaeum lapjain. A versből nemcsak az anakreóni, dionüszoszi és ifjonti nemtörődömséggel, gondtalansággal teli vidám bordal szelleme sugárzik, de – mintegy kontrapontként jelzett tónus – kihallani belőle az élet feláldozásának romantikus vállalását is. Az élet és a halál – jelentette ki már ekkor a költő – oly közel állnak egymáshoz. Később gyakran visszatért ehhez a motívumhoz, úgy élve, mintha szüntelenül közeledne a véghez, és mintha mindig megválasztva lépne a fény és sötétség közé.
Az új Petőfi-fordításokat tartalmazó kötet különféle gondolatszálak és témák rendszereként született. Az alapvető, költői rész az 1843–1848-as Felhők című ciklus verseiből, valamint az utolsó, a harc látomásait tartalmazó versekből áll. A teljes költői részt Az apostol című, terjedelmes elbeszélő költemény zárja.
A romantika kedvezett a nyugtalan költőknek. Petőfi vitathatatlanul közéjük tartozott. Szokatlan érzékenységgel és képzelettel előzte meg az őt körülvevő kort. Többet látott és hallott kortársainál, de képes volt köztük is élni, velük lépést tartani, közösségben élve át a 19. század húszas éveinek elején született nemzedék sorsát.
Petőfi versei különlegesek. Felépítésük meghökkentő egyszerűsége, a verselés szabályossága, a ritmikusság és a strukturális átláthatóság sok titkot, élményt rejt. Ezek a versek robbannak, megváltoztatják a világ perspektíváját, a tapasztalatok új tereit jelölik ki:
 

Azt gondoljátok: a költés szekér,
Mely ballag széles országútakon?
Sas a költés; hol nem járt senki sem,
Ő arra indul fennen, szabadon.
 

Ilyen erőteljes célzással kezdődik Az utánzókhoz című vers. Az igazi alkotás lényege – ahogy fogalmaz –, hogy mindent el kell hajítani, és teljességgel a szavaknak kell átadni magunkat. A költészetben – mint a valós életben – nincs helye kompromisszumoknak. Petőfi erősen hitt saját művészi erejében. A költészet kiszakította, kivezette őt a mindennapok határain túlra. A költészetért kész volt mindenre, kész valóban elmenni oda, „ahol senki sem járt”. Az akkor még fiatal költő választásainak skálája a falusi úton zötyögő szekér látványa és a kozmikus repülés víziója között húzódik. Ez a két pont világosan mutatja, mekkora feszültségek irányították a képzeletét, s egymástól mily távol eső területeken tudott jelen lenni. Ám ez a két horizont valójában csak látszólag esik távol egymástól. Petőfi remekül kapcsolta össze ezeket a perspektívákat, gazdagítva saját képzeletét. Ő ugyanis emellett konzekvens realista, ugyanakkor nagy ábrándozó is volt. Ismerte a szegényes szobákat, a hitvány házakat, a sötét városi zugokat és a széles, nagy országutakat. Hiszen Petőfi sosem állt meg egy helyen, nem pihent. Állandóan úton volt, életének minden pillanata konkrét célhoz kötődött, mindig jelen időben tevékenykedett. Abban élt, ami itt és most volt, mintha tudta volna, hogy a jövő időből nem jut neki túl sok. Nehéz, sürgető, a természetes ritmust romboló, könyörtelen időkben élt:
 

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

A veszély és az elmagányosodás érzésére utaló kiáltás ebben az esetben nemcsak hagyományos forma és költői koncepció, ez a hang valóságos helyzetből következett, személyes artikuláció volt. Petőfi versei nehezen hamisítható érzelmi megbízhatóságot hordoznak, áthatóan
valóságosak. Petőfi úgy írt, ahogyan valóban érzett az események sodrába kerülve, és a történelem drámai áramlata által elragadva. Ez a vers tragikus panaszként hangzik, amely megsokszorozódik – mintegy közös panaszként – az ismétlések által. Hallani benne annak a nemzedéknek a hangját, amely „Vízakna s Déva közt” ontotta vérét. Kortársai Petőfiben önmagukat hallották, képeiben saját sorsuk tükörképét látták, egyúttal versei hatására pontosabban megértették a valóság logikáját.
Jerzy Snopek a Petőfi-versek fordítását szokatlanul erőteljes, magával ragadó és szellemes lengyel nyelven készítette el. Az eredetit és a fordítást összekötő érzelmi és stilisztika identitás következtében úgy érezzük, mintha lengyel nyelven újjászületett Petőfink lenne, expresszív erejével, tisztán, világosan és kifejezően hangzó Petőfink. Snopek a verseket közvetlen, személyes átéléssel olvassa és fordítja, pontosan érezve a hangsúlyokat, a ritmust és a hanglejtést. A fordító lépésről lépésre halad a költővel. Fontos fordításokról van szó, amelyek a költő dikcióját előhívják a hangok archívumából, holmi poros raktárból, a múltból. Bátran állíthatjuk, hogy a Lant és kard Petőfije kortársunk, a mi időnk költője, élő poéta, aki nemcsak stílusával, de érzékenységével és a világ megértésének képességével is közel áll hozzánk. Hiszen verseiben oly határozottan jelennek meg a határértékek: a halál, a veszteség, az elhagyás, a felejtés kérdései. Verseinek történelmi kontextusa egyáltalán nem korlátozza azok értelmezhetőségét, jelentését. A világ, amellyel a versek hőse találkozik, kiégett, barátságtalan, idegen, fájdalmas, embertelen. A jelzőket még hosszan lehetne sorolni, itt azonban elsősorban az élmények és a tapasztalatok milyenségéről van szó. Ezek pedig minket is érintenek, talán még tágabb körben és fájdalmasabb mértékben, mint Petőfit és kortársait akkor. Petőfi tehát széles látókörű költő, aki a valóság számos horizontját fogja át. Bátran lép az értékek mezejére, elválasztja az igazságot a hamisságtól, a hűséget az árulástól, a bátorságot a gyávaságtól. Ennek fényében erőteljesen koncentrál a konkrét emberre, a személyre, aki ben testvért, cimborát lát, és olyan valakit, aki az emberiség hosszú láncolatát alkotja:
 

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?…
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
 

Mennyire hasonlóak ezek a kérdések azokhoz, amelyeket Cyprian Kamil Norwid is feltett verseiben! Mindkét költőnél fellelhető ugyanaz a – mély és meghatározó – tónus az emberre vonatkozó reflexiókban. Bár mindketten saját, megismételhetetlen módjukon teszik ezt. A testvériséggel, közösséggel és szolidaritással kapcsolatos gondolat Petőfi költészetének erkölcsi- filozófiai és végeredményben történelemfilozófiai rangot is kölcsönöz, valamint meghatározza annak fejlődési célját. Az, hogy ki az ember, és milyen küldetést kell életében teljesítenie külső, politikai-társadalmi méretekben csakúgy, mint belső, emberi egzisztenciális téren, Petőfi Sándor verseiben alapvető kérdés. Költészetében a kezdetektől megjelenik, forrása pedig a szerző szellemi és intellektuális alakulásából, valamint – bár paradox módon hangzik – büszkeségéből és alázatából fakad. Hiszen nemcsak erőteljes temperamentum jellemezte, de a pillanat hangulatának megragadásához szükséges kiemelkedő képesség is. Dinamikusan élt és írt, hitt abban, hogy a világ jobbá válhat. Észrevette a jóság horizonton felemelkedő fényét:
 

Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.

„Új nap”: az új, szeretetre és jóságra épített világ képe, ugyanakkor előképe a várva várt jövőnek. Egyelőre azonban sötétség borítja a világot.
A Lant és kardban megtalálható Az apostol című, terjedelmes elbeszélő költemény is, amely a mindennapi, a fényességtől távol eső tapasztalathoz közeli valóságról szól. Ez az elbeszélés epizódokból és áthatóan valóságos, a nappalok és éjszakák rendjét idéző képekből épül fel. A mű elbeszélés és vízió, az élet és halál, a jó és a rossz bemutatása. S az egészet valóságos, valódi, fölösleges díszektől mentes keret fogja közre. Az apostol tehát élő dráma, amelyet magában hord minden ember, még ha nincs is ennek feltétlenül tudatában.
Petőfi költészete annak a világnak a hangja, amelyre az új, a régi rend romjain emelt világ milliói vártak. A lázadó ember romantikus energiája azonban költészetében valamilyen furcsa harmónia alapján összekapcsolódik az érzékenységgel, a fogékonysággal és a valódi életbe még éppen csak belépő ifjú finomságával. Ez paradoxon. Ám a nagy tehetségek azért különlegesek, mert bátran áttörik az ellentétek határait. Petőfi is ezt tette életében és költészetében következetesen és folytonosan.
A Jerzy Snopek által összeállított kötet nem csupán fordításokat tartalmazó könyv, mert egyúttal kiegészíti azokat a fordító alakjának rajzával, aki a lengyel alkotók, műfordítók és kutatók tudatában élő vagy hiányzó magyar költőt teszi hozzáférhetővé. Ez a diakronikus rendben megfogalmazott, Az apostol szerzőjének verseire, fogadtatására vonatkozó reflexió alighanem az első ilyen típusú mélyenszántó bemutatása azoknak az irodalmi és történelmi kapcsolatoknak, amelyekben a költő mellett emlékezni kell a lengyel tábornokra, Józef Bemre is.
 

(Az írás a Wyspa folyóirat 2022. 2. számában jelent meg.)
Szenyán Erzsébet fordítása