Illyés Gyula: Különc

A drámaíró Illyést rendre megelőzi a költő, az esszéíró, nemcsak az irodalmi közvélekedésben, hanem a szakirodalomban is. A leginkább kiegyensúlyozott monográfia szerzője, Tamás Attila is legtöbbször fanyalog.[1] S nemcsak az „új fogalmú hazafiság” jegyében íródott, a korabeli politika által üdvösnek tartott forradalmi romantikát visszhangzó, a nemzeti történelem egy-egy fontos korszakát értelmező darabok esetében. Ezek a maguk korában üdvözült, ám gyengébb művek (Ozorai példa, 1952; Fáklyaláng, 1952; Dózsa György, 1956) egy nemes szándék szülöttei,[2] amiről így vall Illyés 1963-ban: „Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem a drámasorozatban ábrázolni az új fogalmú hazafiság nagy magyar példáit. A jelen bemutatása előtt, mintegy annak bevezetőjeképp e példák évei: 1514, 1849, 1945 és egy sorsfordító pont a múlt század második feléből.”[3] Ez a „sorsfordító pont” 1867 (illetve az azt megelőző időszak), amely a modern kori Magyarország gazdasági, kulturális fejlődését leginkább meghatározta. Ezt a korszakváltó időpontot, s még inkább előzményeit ábrázolja a Különc, Illyés egyik legizgal­masabb darabja. Nem a legösszetettebb, s nem is a dramaturgiailag leginkább kiérlelt, de emberségről, tisztességről, becsületről, morálról – azaz az ember nembeli lényegéről – legőszintébben beszélő műről van szó.

Az életműben a hatvanas évek eleje a drámai műveké. Pontosabban szólva az allegorizáló példázatoké, paraboláké, történelmi daraboké. A besúgók is jelezték, hogy Illyés gyakran látogatja Horváth Zoltánt 1959-ben, akivel ugyan az 1945-öt követő években meglehetősen rossz viszonyban volt.[4] Horváth azonban 1959-ben végleg hátat fordított a politikának, a tudo­má­nyos, történeti kutatást tűzte ki célul, s Teleki Lászlóval[5] foglalkozott. A kutatás eredménye a kandidátusi értekezés, majd egy kétkötetes könyv lett.[6] Horváth kutatásai iránt Illyés érdeklődését Teleki László alakja keltette fel, s majd Teleki drámája, a Kegyencz.[7] A mű egy öt­­felvonásos dráma a római császárság felbomló időszakának (Kr.u. 5. század) erkölcsi kataklizmáiról, miközben a hunok, a vandálok ostromolják Rómát. Történelmileg valós alakokat formáz meg, középpontjában a két főszereplő (Caesar és Maxim) erkölcsi és hatalmi harca áll. Teleki a darabjának mondandóját így összegzi a mű bevezetőjében: „Ha a jelen föstvény sem a virágzó, sem a hanyatló római világ felöli fogalmakkal meg nem egyez, arra kérem olvasóimat, legyenek, mielőtt kárhoztató ítéletet mondanának ki, tekintettel arra, hogy a történet, melyt munkámnak alapjául vettem föl, oly korszakbeli, melyben keresztyénség, római s barbár szokások egybevegyültiből egészen külön társasági rendszer s jellem született, melyt sem egészen rómainak, sem egészen keresztyénnek nem mondhatni.”[8] Illyés politikai parabolát írt ebből. Teleki művét úgy átdolgozta, hogy annak csak a bevezető részéből maradt valami. Illyés Kegyence nem a római kori zsarnokságról, hanem saját koráról szól, amint azt pontosan érzékelte Aczél György, amikor azt mondta, hogy ez a mű nem egy mondatban, hanem három felvonásban szól a zsarnokságról. A Kegyenc 1962-ben jelent meg az Új Írásban.[9] 1963-ban pedig napvilágot látott a Különc,[10] amely a szerzőről, Teleki Lászlóról szól. Pontosabban egy emberi sorsról, egy magatartásmódról. Konkrét történelmi korba helyezve, de kellően absztrahálva, hogy Illyés korának történelmi valóságáról is beszéljen: 1956-ról, s az utána következő évek konszolidációjáról. De arról is szól – igaz, végletes formában – hogyan lehet tisztességesnek maradni egy értékeit elvesztő, tisztességtelen korban.

Aczél György 1963. október 9-i feljegyzése a Különcöt veszélyesebbnek tartotta, mint a Kegyencet: „Politikai szempontból legproblematikusabbnak a »Különc« c. drámát tartom. Nem tartom véletlennek, hogy míg a »Kegyenc«-nek volt kritikai fogadtatása, […] addig a »Különc«-öt a kritika elkerülte, nem tudott vele mit kezdeni, mivel egy sor olyan, irodalmi berkekben ismert kulcsproblémát takar, amit a mi kritikusaink, kommunista kritikusaink nem mertek felvetni vagy nem akartak. […] A példák tömegével lehetne bizonyítani, hogy a hatalom, jellem, cselekvés problémának kifejezetten aktuális tendenciája van a drámában. Teleki elbukva is győz, ha nem is talált rá és nem találhatott rá a népre még – írja az előszóban Illyés. […] Illyés azt a konfliktust vitte színpadra – és azt úgy gondolom ő se tagadja – ami közte és a szocialista hatalom közt támadt ’56 kapcsán, de itt már nem a személyi kultusz ütközik össze, legfeljebb a személyi kultusz következményei miatt voltak és vannak konfliktusai. […] olyan utalások vannak itt, ami hosszú ideig tartó hallgatására és megszólalásának körülményeire értendők, amik legalábbis egy szűkebb (vagy tágabb?) irodalmi körben ismertek”.[11] A kultúrpolitikus „javaslata”, hogy a Különcöt mutassák be utol­jára, s hogy „őszintén” beszéljenek Illyéssel, valamint, hogy „kellő fogadtatásban részesüljön” 
a kritika részéről.

Aczél a Különc bemutatójával, annak visszhangjával, a közösség rezonanciájával kapcsolatban írja: „…A Különc csengésének értelmét a közösség számára elsősorban az dönti el, hogyan látja a közvélemény Illyés és a rendszer kapcsolatát. Ha a bemutató előtt a közvélemény ennek félreérthetetlen pozitív alakulását látja, tehát a pozitív kapcsolat fényeinek a birtokában ül be a nézőérre, egészen más a darab csengése a fülében, mintha tisztázatlannak tudja ezt a kapcsolatot. De ez már a politika keretébe tartozik, s nem az irodalomkritika gondja.”[12]

Az irodalomkritika persze eleget tett a „kérésnek”. Király István Aczélnak írott levelében irodalomtörténészi érveléssel pontosan meg­fogalmazza a darab mondandóját, s ezért tartja problematikusnak a Különc bemutatóját. A darabban nyilvánvalók a politikai áthallások (1848 és 1956 forradalma, valamint az 1849 és az 1956 utáni megtorlás között), s ezt – ahogy Király mondja – az „ellenforradalmi ideológia” kihasználja. De más áthallásra is figyelmeztet. Hogy az „ellenforradalmi tartalmat” nemcsak a „szektás gyanakvás” olvassa bele a műbe, hanem az olvasók, a nézők „egy jelentős része”: „Mert önámítás lenne megfeledkezni arról, az ellenforradalom megítélésében az ország közvéleménye még távolról sem egységes. Sokan vannak még, akik nem a lezajlott eszmények objektív jelentését látják, hanem csak azt értik: az ő szándékuk tiszta és becsületes volt, s a saját szándékuk őszintén érzett becsületessége elfedi előlük ’56 tényleges tartalmait: érzelmileg kötődnek hozzá. S nem lehet elfeledni azt sem, hogy sokan nem tudják elfogadni itt még pl. Nagy Imréék kivégzését.”[13] Király arra is figyelmeztetett, hogy a darab ugyan nem allegória, de Illyés „politikai különállása” könnyen megteremti az áthallás lehetőségét. Teleki hősiességét és a vele szemben álló „törpe lelkek”, „machiavellista hatalom” erkölcsi konfliktusának Király ezt az értelmezési lehetőségét veti fel: „A nemzet ügyét látó igazi szenvedély áll szemben az emberi kicsinyességgel, a nemzeti sorsot a történelem szintjén élő ember kerül tragikus végzetesen magányba, csak a mai napban, s nem nemzetben gondolkodó emberek között.”[14] Érdekes a Király által javasolt stratégia, hogy ne mutassák be a darabot, mert a „kritika nem tehetne mást, minthogy mellébe­széljen, megkerülje a tényleges problémákat, s ne vitázzon Illyéssel. […] Nem válhat nyílt vitakérdéssé: ki értelmezi helyesebben a nemzeti felelősséget. Illyés, a »Különc«, avagy a kommunisták. Ezért nem érezném szerencsés tettnek a dráma bemutatását, hálátlan lenne a po­zí­ciónk.”[15]

Király – aki ebben az időben már közelebb került Illyéshez – nem (közismert) opportunizmusával javasolta a darab betiltását, s a kritika visszafogását. Aczél ugyanis nem fogadta meg ekkor közeli tanácsadója javaslatát, s a Különcről is (amint a Kegyencről is) íratott Tóth Dezsővel. Ez az írás a politikai mérsékletet képviseli, s – rafinált politikai manírral – egyben a politika megértő értelmezését hivatott deklarálni. Tóth Dezső ezúttal jobban megfogadta az aczéli instrukciót (mint a Kegyenc esetében). Abban igaza van, amit a két darab közös témájáról mond: „Ha a Kegyenc a következetes megalkuvó – a Különc a végzetesen következetes meg nem alkuvó tragédiája”.[16] Kiindulópontja egyértelmű: katartikus tragédiát „csak válaszutak és sorsfordulók korában lehet életre hívni, Teleki utolsó heteinek politikai történelme volt ilyen érvényű”. Az irodalomtörténész-politikus Teleki magatartásának, gesztusainak, szavainak politikai érvényét vonja kétségbe, mondván, hogy azoknak „48–49-ben lett volna társadalmi töltésük”. Következtetése nem is igen lehet más: „A formális, a konkrét körülményektől elvonatkoztatott következetesség mögött mindig megalkuvás is bujkál. Teleki csak az eszmét vállalta, de amivel a maga kora történelmének embere lehetett volna: az eszme megvalósításához szükséges taktikát jellemével már nem tartotta összeegyeztethetőnek. Útja tragédiába vezet, de ez nem jelenti egyben a mozgósítható nemzeti erők tragédiáját is, sem egy objektív történelmi lehetőség elbukását, hanem csupán egy sajátos, valóban »különc« karakterét.”[17] S a darab mondandójának politikai hitelét azzal érvényteleníti, hogy a szerelmi szálat tartja a mű igazi művészi értékének. A szerelmi történet, mint az ember kiteljesülésének spirituális és érzéki tartománya valóban fontos a darabban, de nincs olyan dramaturgiai szerepe, mint a Kegyencben.

A Különcöt jobban fedi az a kötetcím, amit Illyés adott a két drámáját megjelenítő köny­vének: Másokért egyedül. A darab Teleki László életének két fontos korszakáról szól: a szabadságharcot követő emigrációról, de lényege­sebben 1861-ről, a kiegyezés előtti politikai harcokról. Noha a darabban fontos szerep jut a történelmi politikának, a mű nem politikai parabola, még csak nem is parabola. Illyés a történelmi dráma dramaturgiai keretébe és filozófiailag intencionált szerkezetébe illeszti Teleki László történetét, tragédiáját.

A dráma középpontjában álló Teleki László történelmi személyiség, mint csaknem az összes többi szereplő. A kisebb jelentőségű szerelmi szál is egy valódi kapcsolat rekonstrukciója, s nemcsak Orczy Istvánné Lipthay Ágota[18] személye, személyes története, hanem a darabban, történetben fontos szerephez jutó szerelmi légyott, a drezdai találkozás is történeti ada­to­kon alapul. Teleki kivételes történelmi személyiség volt.[19] Diplomáciai munkájának sikeressége, eredményessége a darabban is megjelenik, amikor a szerző főhősével mesélteti el életútja néhány fontosabb diplomáciai állomását. Illyést azonban valószínűleg nem ezért érdekelte Teleki személye és sorsa. Hanem nézetei miatt, s különösen 1861-es politikai állásfoglalását érezte aktuálisnak és hozzá is közelállónak.

Teleki beszédeiből rekonsturálható politikájának néhány olyan pontja, amelyek megfoghatták Illyést, hisz a közelmúltat s a jelent értelmező aktualitással is bírtak. 1849 májusában jelent meg franciául röpirata: Oroszországnak Magyarország elleni inervenciójáról.[20] Teleki – kitekintve az orosz történelemre, politikai kultúrára – kijelenti: „Orosz elv szerint minden, ami nem absolutizmus, forradalom”. Az orosz birodalmi érdekeket így interpretálja: „…Oroszországnak úgynevezett szent küldetése nem egyéb, mint vesztes háború a civilizáció ellen”.[21] Illetve: „A czár azt mondja, hogy az orosz nép becsületét, és határai sérthetetlenségét akarja megvédeni. De ha Lengyelország még fennállana, vajon Oroszország Magyarországgal volna most határos? Nem Oroszország közeledett felénk? És ha Ausztria meggyengítve, Német­ország lenyűgözve lészen, hol lesznek akkor Oroszország határai? És ti azt hiszitek, hogy Oroszország diadalmentében megáll? Nem! Erre Oroszország felel. Elkerülhetetlen írtó háború van kilátásban a két ellenséges elv kö­zött.”[22] (Teleki itt az „absolutizmus” és a forradalom ellentétére utalt.)

Teleki másik gondolata, országgyűlési beszédeiben is kifejtett nézete a nemzetiségi poli­tikát érinti. A már idézett írásában úgy szól a nemzetiségek helyzetének rendezéséről, mint ami meghatározó lesz a közeljövő világpolitikájában. Egy helyütt így ír: „A nemzetiségek kérdése sem nem háborítja, sem nem csöndesíti az emberiséget; az a mi [sic!] most mozgásba hozza, azon nagy kérdés, mely tudni akarja, hogy vajon a nemzetiségeket az orosz despotizmus vas láncza fűzendi össze, vagy pedig oda jutnak-e, hogy szabadalmaik és jogaik teljes birtokában, egymás közt államszövetséget kötnek, mely kölcsönös érdekeik tiszteletén alapulna, megmentvén ily módon a világot egy új szent szövetség iszonyától, a népek testvériségének tágas és magasztos elve által.”[23]

Teleki László nézeteinek összefoglalója az a töredékes kézirat, amelyet öngyilkossága után asztalán találtak, s amely azt a beszédét rögzítette, amelyet a következő nap el akart mondani az országgyűlésben. Itt is szó van a követendő nemzetiségipolitikáról, a megadandó „teljes jogegyenlőségről”, és mindannak biztosításáról, ami a „közös haza integritását nem veszé­lyez­teti”.[24] A tervezett beszéd egy kiélezett történelmi pillanatban íródik: a Habsburg-hatalommal való megegyezés vagy a további ellenállás történelmi alternatívájának dilemmájában. A kérdés dimenzióit sokoldalúan járja körül a szöveg, kitekintve az európai politikai helyzetre, a „Magyar hon” különleges szerepére is az európai status quo megőrzésében.[25] A követendő politika mérlegelésében a realitás talaján állva próbálja az elveket védeni: „Hogy hazánk ügye 48 óta nagy változáson ment át, az szembeszökő. Küzdött, vesztett, de küzdelem, veszteség előtt és után, valamint hazánk is erőben és európai jelentőségben nőttön nőtt és gyara­podott.”[26] Ugyanakkor figyelmeztet a szenvedésekre („…a rajtunk el követett tömérdek törvényszegés és méltánytalanság él bennünk, hogy dicsőítjük vértanúinkat”), a jogtipró törvényekre, a „lefolyt 13 gyászos év” következ­ményeire. S nem hisz a hatalom reformtörekvésének (Ferencz József 1861. februári pátens ren­deletének): „…csak azt vonjuk ki következtetésül, hogy szilárdul megmaradva a jogalapon, erőnket fönntartsuk, amennyiben lehet növeljük, mert jogaink békés kivívására is, azon ellenséges akarattal szemben, mely bécsi kormány részéről naponta nyilvánul, csupán erőnk érzetében kellend reménylenünk. Képzeljük csak az ellenkezőt, hogy mi gyöngék volnánk! Ők pedig erősek!!”[27]

Illyés a dráma könyvváltozatában bemutatja Telekit, a történelmi személyiséget. S az is kiderül ebből a vázlatból, hogy mi lehetett vonzó Illyésnek Teleki nézeteiből: „Máig nem fejeződött be közös belenyugvással 48 pöre. Szép volt a kard-ki-kard, sőt talán elkerülhetetlen, de ha mégis, ha az előrelátók is szerepet kapnak… // A pörnek Kossuthnál is súlyosabb baloldali koronatanúja Teleki. Ő épp ezért szélső forradalmár, mert félelmesen előre lát. Oly messzire, ameddig még 67-ben sem hatoltak el a szemek. […] Nemzedékünk utó-okossága: ha a magyar szabadságharc vezetői 48 nyarán látják s intézik úgy a nemzetiségek s az alsóbb néposztályok ügyét, mint 49 nyarán, a tavaszi hadjárat meghozza a fontosabb győzelmet is, a politikait. // Teleki László mindezt már 48 nyarán úgy látta, ahogy a legjobbak is csak 
a századfordulón.”[28]

Teleki tragédiája nemcsak azért katartikus, mert mély tanulságokat rejt. Illyés meglehetős nyíltsággal fejti ki értelmezését. Teleki összeomlása és öngyilkossága nem a Ferencz Józsefnek adott becsületszó miatt következett be (mint Kossuth magyarázza),[29] hanem mert egyedül maradt a „49-es tiszta eszmékkel”. 
A kezdődő gazdasági fellendülés, iparosodás egyéni haszna reményében a közös cél ködbe vész. „Haza? Hangzik, egyre hangzik, egyre sűrűbben. Egyre kongóbban.”[30] Teleki különccé válik, fantasztává, ahogy a darabban a lehetséges forradalomról vizionál. S különc abban is, hogy eszméivel, sorsával egyedül maradva beálljon a kiegyezők, a megalkuvók sorába. A darab lényegét Illyés összefoglalja a bevezetőben, pontos áthallást biztosítva a jelenkorra – és jelen korára: „Teleki egyedül marad. Képessége akkora, hogy a forradalmat meg tudná indítani. De előtte is világos, hogy így a forradalom kudarcba fúlna, vagy kalandorok eszköze lenne. Így is, úgy is vérfürdő; épp a jóhiszeműek újabb százezres pusztulása. // Ezt nem vállalta. De azt sem, hogy életútját megváltoztassa.”[31]

Illyés azt mondja a Különcről, hogy az „társadalmi dráma”, mert „Egy ember úgy birkózik a társadalom erőivel, hogy jó működésre akarja bírni őket”.[32] Kétségkívül, a darab fő kérdése az egyén és társadalom kontextusában jelenik meg: mit tehet az ember a közösségi célokért, s hol a határa ennek a céltudatosságnak. A műben az „ember” Teleki László kap főszerepet, akit régi, titkos (és kicsit homályosra rajzolt), de környezetében mindenki által tudott szerelmi-szeretői kapcsolat fűz egy elesett hős özvegyéhez. Ez az emberszerűség az, ami a dráma főhősét megmenti attól, hogy testetlen példázattá váljon. A darab értékvilágában nincs igazából szerepe a szerelmi szálnak – nem erről szól a mű –, de fontos abból a szempontból, hogy a hős emberi esendőségét érzékelteti, hétköznapiságát, hogy minden ember ki van szolgáltatva érzelmeinek, érzékeinek, s nem csak kora hatalmi konstrukcióinak. A Különcnek ez a vonulata azt is szolgálja, hogy kivonja a darab értelmezhetőségét a történelmi magányos hős romanticizmusából.

Teleki és Orczyné kapcsolata ugyan formálisnak látszik, az arisztokrata etikett szerintinek, ám többször is eltérül ettől a darab, a modernitás mai világába helyezi a kapcsolatot. Ugyan az asszony keresztneve nem hangzik el, de e beszélgetésekben hol a magázódó, hol a tegeződő formula érvényesül. Ez utóbbi az intimebb jelenetekben. Igazán emberi, ahogy a férfi a városba, a nyilvánosságba készülvén körüludvarolja az öltözködését okkal késleltető asszonyát. A férfivágyakat rejti az udvarló vallomás. Ezekre áttételesen utal az asszony is, ahogy – mint a szerzői instrukció mondja – „üdvözült mosollyal, behunyt szemmel karját a férfi karjába fűzi”: „Beh jó magával csak így sétálni is. Beh jó, hogy ilyen fiatalosan tudunk még örülni egymásnak. Hogy még így játszani tudunk. Hogy ilyennek talállak újra! Rettegéssel jövök mindig ezekre a, jó, ha háromévenkénti, találkozásokra. Milyen leszel? Hátha megváltozol. Hogy meg sem ismerlek. Régen levágattad a bajuszod? Ki beszélt rá?”[33]

A szöveg néha ki is lép ezekből a rejtjelezésekből, amikor például az asszony a közös emlékidézésében azt mondja, hogy Brüsszelből igen kellemes emlékei vannak. Mire a férfi válasza: „Köszönöm. A városról mi emléke van?” Vagy amikor Orczyné kedvesét kímélni akarja, mert „rászolgált a pihenésre”. S erre válaszolja Teleki: „Szabad ezt kétértelműen felfognom?” Ezek a – többnyire játékos – szerelmi intimitásokra vonatkozó párbeszédek nemcsak a darab mondandójának pátoszát csökkentik, hanem az akkori – és aktuális – befogadónak is üzennek: a történet rólunk szól, akár mindannyiunkról. Annál is inkább, mert a magánszféra itt nem a történelmi drámák sémái szerint működik, nem különül el a magánlét és a társadalmi lét világa. Azzal együtt is, hogy a darabban az utóbbi dominál.

Illyés drámája történelmi alakról, történelmi eseményekről szól, a történelem azonban nem háttérdíszlet, amelyben mozognak a szereplők, hanem többnyire valós. Ugyanakkor igaz, amit Gyáni Gábor mond történelem és fikcionalitás kapcsolatáról, hogy a fikcionált történelmi mű nem a történeti valóság objektív megközelítése, hanem „az élet konkrét működésében és konkrét fenomenjaiban való megragadása”.[34] Illyés darabjában is vannak olyan események, amelyek történelmi valóságához, megtörténtségéhez nem fér kétség, ám a történelmi valóság a tapasztalat absztrakciós interpretációjára szolgál.

Történeti tény, hogy Teleki álruhában, parókában, hamis útlevéllel érkezett Drezdába, hogy ott asszonyával találkozzon, hisz három éve nem látták már egymást. Teleki elfogatása, kiadatása Ausztriának úgyszintén valós esemény, amint a darab egyik kulcsjelenete is: Ferenc József és Teleki találkozása 1860. december 31-én. A fikcionalitás ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a történet elszakadjon attól a valóságtól, hogy a császár a birodalom aktuális politikai helyzetéből kiindulva válasszon „humánus” módszert a magyar ellenzék legveszélyesebb képviselőjének semlegesítésére. Illyés ezt a jelenetet másra, a hatalom és erkölcs értelmezésére használja. Teleki tehetségét, fedhetetlenségét, tisztességét maga a császár mutatja be, a szabadságharc eltiprója. A feszült diskurzus a megvesztegetés szelíd formája, amikor a hatalom le akarja beszélni ellenségét a további ellenállásról, hogy Magyarország népeinek „polgári nyugalmát semmi se zavarja”. „Ön a hírhedt magyar dacoskodás feje! Ön nélkül már mind, aki számít, rálépett volna az egyetlen lehetséges és helyes útra! Végül a Tiszák, a Podmaniczkyak, az ön leglelkesebb – leggőzösebb eszmetársai! Minden arisztokrácia egy család, de egyik sem annyira, mint a magyar. S ebben már csak ön az idegen test. Az ön érdeke is, hogy elszakadjon azoknak a… nevüket sem akarom kimondani… befolyásától, akikkel már csak rangjára és őseire való tekintettel sem lett volna szabad – összeszövetkeznie!” Ez az alku beilleszthető a mindenkori hatalom és annak ellenzéke általános politikai rendjébe, de nyilvánvalóan – még ha a császár évelése fedte is Teleki korának, a diskurzus aktuális jelenének történelmi valóságát – a megbékélésről mondottak a darab aktuálpolitikai konnotációjában értelmeződnek. S van ennek a hatalmi diskurzusnak még egy eleme, ami túlmutat az aktuálpolitikán. Teleki politikájának motivációjaként beszél arról, hogy a Habsburg-ház menthetetlen. S érvelésében – amely felvázolja a császárnak a Habsburgok felemelkedését is – a dinasztia politikai vakságát ostorozza, amellyel a „végzet rendelte partnerére támadt”, s egy sajátos fogalommal operál: a Habsburgok által elkövetett „bűnnel”. S ebből vezeti le a birodalom összeomlását: „Európa jobbjainak mai véleménye szerint Ausztria és a Habsburg-ház azoktól a csapásoktól fog menthetetlenül összeomlani, amelyeket a legutóbbi időkben Magyarországra és Olaszországra mért.” A vita egyoldalú – s ez kétségkívül a darab dramaturgiai gyengesége –, Teleki érvel, a császárnak nincsenek valódi válaszai. Arra sem felel, amikor a vitaellenfele arról beszél, hogy a Monarchia megmenthető, felvirágoztatható, erre azonban a „jelen vezetőit képtelennek” tartja. Amikor pedig a császár kamarása – aki már korábban is utalt a Herder-jóslatra – felveti Magyarország pusztulását, Teleki így válaszol: „Alig fél éve, hogy – alig mérföldre innen – Széchenyi István – A császár felé. – a »legnagyobb magyar« agyonlőtte magát. Nem tudjuk, nem azzal a figyelmeztetéssel-e: föladat az is, hogy tisztán tegyük magunkat a sírba. És – ha az a sorsa – akár egész népünket is makulátlanul, emelt fővel vezessük le a történelem színteréről.” Ez a diskurzus nem egyszerűen a hatalom és a vele szembenállók éles vitája, hisz a végső érv a „birodalom”, s benne Magyarország pusztulása. S a szembenálló felek közül, aki meg tudná menteni a „birodalmat”, a „republikánus”, a radikális forradalmár Teleki. Király István idézett véleménye nem ok nélkül figyelmeztetett az áthallásra, Nagy Imre sorsának, politikai szerepének, kivégzésének konnotációjára.

A történelmi dráma nagy konfliktusokra fókuszál. A megalkuvásra biztató császár és az életét is kockára tevő, ellenálló Teleki konfliktusa ilyen, s erre a jelenetre vetül igazán a fény, s itt fogalmazódik meg a darab fő mondanivalója. A jelenetzáró önértelmezés („Odaadtam a becsületemet. […] Hogy megtegyem, amit a becsület kíván”) előremutat a darab végére, a „megoldásra”. Azonban fontos szerepe van még egy konfliktusnak.

Teleki elfogadta a szabadon bocsátásáért a császár feltételeit, hogy ideiglenesen visszavonul a politikától. Az udvar ezt a kényszert mint megalkuvást terjeszti a nemzetközi sajtóban s a magyar közvéleményben is. Persze akár gondolhatunk Illyés történetére, az (átpolitizált) irodalomba való visszatérésére (1960), az Ország-Világnak adott olykor félreérthető nyi­­latkozatára,[35] amely rásütötte a kiegyezés stigmáját. Lényegesebb azonban az ábrázolt hatalom azon aspektusa, amely az ellenfeleinek erkölcsi lejáratásában nem ismer mértéket. A darab érzékelteti ezt, a szóbeszéd erkölcsi ellehetetlenítő hatását, s utal arra is, hogy Teleki hogyan próbálta tisztázni magát az emigráció előtt, a Jósika Miklóshoz írott önértelmező levélben.[36] Azaz tehát ebben a vonatkozásban egy többértelmű diskurzus – a hatalom médiája, a megtévesztett közvélemény szóbeszéde és a magánember magánlevele – alkotnak egy diszkurzív teret, érzékeltetve nemcsak a hírek igaz­ságának kételyét, hanem az ember kiszolgáltatottságát is. Illyés szövege is jelzi, hogy hogyan demoralizálódik a közvélemény, és hogyan veszti el moralitásának igazságát – bármennyire is igaz – az ember. Teleki öngyilkosságához az a beszélgetés járult hozzá döntő módon, amit a fiatal Tisza Kálmánnal folytatott. (A darabban az utolsó jelenetben Karlowitzzel, a magyarokat gyűlölő, köpönyegforgató császári kamarással beszélget, a Teleki halálát tisztázni akaró vizsgálat szerint azonban az utolsó látogatója Tisza volt, akivel még órákig vitázott.)[37] Az új politikus, pragmatikusan gondolkodó nemzedék – amelynek 1848 forradalma már csak legenda, jelentését vesztő hivatkozás – szembesíti Telekit azzal a jelennel, amit a második rész nyitó jeleneteiben a mártír miniszterelnök, Batthyhány Lajos özvegye is forszíroz: a mezőgazdaság modernizációja, az iparosodás, a vasútépítés jótéteményei a fejlődést szolgálnák. Amelyek persze nemcsak az új időkhöz, hanem az új kurzushoz is kapcsolódnak. Ez az apró jelenet, s annak erős érzelmi utalása a hétköznapi valóság megalkuvásaira, előremutat Tiszáék történelmi pragmatizmusára. Teleki elvi következetessége (a meg nem alkuvás, az eszme őrzése) az új nemzedék szemében nemcsak szánalmas, hanem veszélyes és fölösleges.

Illyés finomít a történelmi dráma bipoláris értékszemléletén. Tiszáék nem árulók, csak az új kor normáihoz igazodnak, saját életüket előtérbe helyezve tartják a múltat korszerűtlennek. Jól érzékelhető ez Tiszának 1848 emblémáiról, Petőfiről és Kossuthról mondott szavaiban: „A jurátusok, a mesterlegények, igaz, eleget bújják Petőfi francia kedvenceit, hogy egy-két torlaszt összeeszkábáljanak. A kültelki fabódék népe betódul itt is a belvárosba; boltajtót feszegetni, palotakaput döngetni. Két napig; háromig. Minél tovább, annál véresebb lesz a visszaütés.” A fiatal nemzedékkel a hősökről folytatott vitában Teleki szavai patetikusak, ahogy 1849 történéseit idézi, Tiszáé tárgyilagosak, ironikusak. Ez a nyelvi különbözőség jelentéshordozó szerepet kap. Bármennyire is megmozgatják a befogadó érzelmeit Telekinek a nemzeti ellenállást idéző szavai, a jelen nyelvét Tisza beszéli, a maga hétköznapiságával. A jelenkor tanulságát Tiszának egy ironikus kijelentése tolmácsolja, amit Kossuthról mond: „Készpénznek veszi, ami álom. S arra – váltókat ad ki: mások aláírásával.”

A Különc egy kevés szereplős kamaradráma a becsületről, a tisztaságról, tisztességről. Ezek az értékek csak egy alakban, a főhősben testesülnek meg. Orczyné kivételével a többi szereplő bűnös, gazember (mint a hatalom félelmetesen gátlástalan kiszolgálói, Karlowitz vagy Greneville, de idetartozik a császárt szolgáló magyar Vay is), vagy megalkuvó (Tisza, Podmaniczky). A történelmi dráma logikája szerint egy ilyen drámai helyzetben a főhős bukása elkerülhetetlen. A Különc különce csak különc maradhat.

A Különc csak 1972-ben jutott el a színpadra. (A némaságra ítélt Illyés-darabok bemutatásában jeleskedő Veszprémi Színházban láthatta előszőr a közönség.[38] Teleki szerepét a pályája zenitjén levő különc, Latinovits Zoltán játszotta.) Noha Illyés és Aczél személyes kapcsolata a ’60-as évek második felében dimenziót váltott, a politika tovább gyanakodott a darab hatására, politikai aktualizációira. Így aztán Budapesten csak 1977-ben mutatták be a darabot a Nemzeti Színházban.[39] Illyés 75. születésnapjához időzítve, Sinkovits Imre főszereplésével. 1977-ben persze a többségi társadalom már messze volt 1956 eszmeiségétől, értékrendje, kultúrája más volt. S a kor drámairodalma is más volt (Beckett, Ionesco, Örkény, Gombro­wicz, s az új magyar drámaíró nemzedék). Illyés drámájának helyenként emelkedett archaikus nyelvezete, főhősének tragikus különcsége egy régebbi világ ethoszát és kultúráját képviselte. Amelynek időből való kiesettségét Karlowitz mérhetetlenül cinikusan pragmatista gondolkodása így interpretálja: „Az utókor? Mi lenne az utókor? Ilyen utódok között.”

A Különc a dramaturgiai aránytalanságaival[40] is örökéletű mű. Amikor már érvényüket vesztik a politikatörténeti áthallások, a darab felerősíti azokat az „áthallásokat”, amelyek az etikát, erkölcsöt nem félredobó emberben megszólalnak. Illyés erre a drámai magaslatra már csak egyszer jutott el: a Tisztákkal.

[1]       Tamás Attila: Illyés Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. Testvérek (1972): „…mintha ezúttal nagyobb részük lett volna a téma újrafeldolgozásában a jellegzetesen szakmai igényeknek, mint a lábát korának társadalmában megvető, abban helyét fölmérő közösségi embernek.” (278.); Orfeusz a felvilágban (1975): „A melodramatikusság paródiáját adná itt az író, ez képviselné a vígjátéki elemet?” (283.); Bölcsek a fán (1972): „esztétikai minősége […] nehezen határozható meg” (284.).

[2]       Vasy Géza megértő ezekkel a művekkel is, mert mint mondja, Illyés „…»történelmi leckét« is akart adni olvasóinak és nézőinek, elsősorban egy ideát és egy annak megfelelő eszményképet akart bemutatni egy olyan korszakban, amikor a valóságban az idea legtorzabb ellentéte uralkodott.” V.G.: Fáklyafüst vagy fáklyaláng. In: „Haza a magasban”. Illyés Gyuláról, Nap Kiadó, Budapest, 2010. 97–112.; 107. Görömbei András is pozitívabb képet alkot: A drámaíró Illyés Gyula, Alföld, 1985. 9. 43–63.

[3]       Illyés Gyula: Különc. Új Írás, 1963. 2. 188–213., 191.

[4]       Horváth Zoltán Illyést (is) támadó cikke: Az írástudók felelőssége. Szocializmus, 1945. aug. 63. Életéről: Széchenyi Ágnes: Magyar abszurd a baloldalon. HorváthZoltán (1900–1967). In.: Pályaképek. Corvina, 2016. 158–184.

[5]       Teleki László (1811–1861) politikus, a szabadságharc diplomatája, aki a nyugat-európai kapcsolatokat építette – elsősorban Franciaországgal, ahonnan Kossuthék támogatást reméltek. A szabadságharc bukása után külföldre menekülve az emigráció 
– majd Kossuthtal kibékülve – a magyar ellenzék külpolitikáját irányította. A Kiegyezésen dolgozó magyar politikában a Határozati Párt vezetője, aki szemben állt a Deák vezette Felirati Párttal. 1861. május 8-án öngyilkos lett. Életéről: Horváth Zoltán: Teleki László I–II. 1964; Debreczeni-Droppán Béla (szerk.): „Tántoríthatatlan elvhűség, sziklaszilárd jellem, lovagias becsület”. Teleki László gróf küzdelmes élete és rejtélyes halála. Magyar Nemzeti Múzeum, 2017.

[6]       A kandidátus értekezést 1962-ben védte meg Horváth Zoltán.

[7]       Teleki drámáját 1841-ben mutatták be, különösebb siker nélkül. Lásd: Sirató Ildikó: A„különc” gróf Kegyence a színpadon. In.: „Tántoríthatatlan elvhűség, sziklaszilárd jellem, lovagias becsület”. 215–227.

[8]       Teleki művei: Teleki László válogatott munkái. 1–2. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Kemény G. Gábor, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1961. 447; 342. (Magyar Századok) A hivatkozott idézet: https://mek.oszk.hu/05900/05908/05908.htm

[9]       Illyés Gyula: A kegyenc (a szerző bevezetőjével). Új Írás, 1962. 7. 710–749., kötetben: Másokért egyedül. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1963. Először Párizsban mutatták be (1965), majd 1968-ban a Madách Színházban.

[10]      Illyés Gyula: Különc. Új Írás, 1963. 2. 188–213.; 3, 304–322.

[11]      Aczél György aláíratlan feljegyzése, de a szöveg utasításaiból egyértelmű, hogy a kultúrpolitikus a szerző. MTA AGYH M6068/8. 2.

[12]      Uo.

[13]      Király István géppel írott, javított és aláírt levele Aczél Györgynek. Kortás fejlécű levélpapírra, 1963. október 10. dátummal. MTA AGYH MSZ 6068/12. 1.

[14]      MSZ 6068/12. 2.

[15]      Uo.

[16]      Tóth Dezső (1925–1985) ekkor még az MTA Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott, 1964-től viszont az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályán, Aczél munkatársaként. Irodalomtörténészként a maga korában újszerű Vörösmarty-monográfiája (1957) a legjelentősebb munkája. T.D.: Illyés Gyula:Másokért egyedül, Kortárs, 1963. 9. 1416–1421.; 1420.

[17]      Uo.

[18]      Orczy Istvánné Lipthay Ágota (1818–1902) férje halála óta (1848) titkos szerelmi kapcsolatban állt Teleki Lászlóval.

[19]      Lásd a róla szóló megemlékezések. In.: Teleki László (vál., bev., jegyzetek: Csorba László), Új Mandátum, 1998. Kossuth (noha politikai kapcsolatuk sohasem volt felhőtlen) így írt róla: „Öngyilkossága megrendítő, de világra kiáltó bizonyságot tett rendíthetetlen elvhűsége felől”. I. m. 237.

[20]      Teleki László, 139–142.

[21]      I. m., 140.

[22]      I. m., 141.

[23]      I. m., 141–142.

[24]      Teleki László: beszéd-töredék In.: Telek László, i. m. 202.

[25]      „Mert egyrészt, minden panslavisticus tendencia ellen megvédi Európát. Mint ez önmagában értetik. Szintúgy másrészt, garantiája Európának a germanisatio ellen. Garantiája annak, hogy a német szövetség nem fog a mostani határon messze túlterjeszkedni, nem alakul át egy 40 millió lélek helyett 70 millió lelket számláló roppant birodalommá.” 
I. m. 196.

[26]      I. m. 195.

[27]      I. m. 201.

[28]      Illyés Gyula: Különc. In.: Másokért egyedül. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963. 387.

[29]      Kossuth Lajos. In.: Teleki László. 240.

[30]      Illyés Gyula. I. m. 390.

[31]      I. m. 390–391.

[32]      I. m. 391.

[33]      A darab szövegét a továbbiakban az Illyés Gyula: Drámák I–II., Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1969. kiadásból idézzük. II. kötet: Különc: 381–511.

[34]      Gyáni Gábor: Mimézis és reprezentáció. In.: Tény és fikció. Tudomány és művészet a nemzetépítés bűvkö­rében a 19. századi Magyarországon. (Szerk.: Lajtai Mátyás és Varga Bálint), MTA BTK Történelemtudományi Intézet, 2015. 11–25., 13.

[35]      „Nem állok szemben a rendszerrel, s nemcsak azért mert ez hazánk törvényeivel való szembenállást is jelentené. Magyarországot a kommunista párt vezeti a szocializmus felé. Szocialista vagyok – ezt műveim bizonyítják. Mióta tollat vettem a kezembe, gondom s törekvésem, hogy közösségi – népet szolgáló – irodalom munkása legyek. Ilyen műveket teremteni nem henye feladat. Minden célom, hogy legközelebbi közösségünknek, a magyar népnek emelkedését segítsem, szoros egyetértésben s együttműködésben kommunista íróbarátaimmal, akikkel különben soha nem volt, s ma sincs semmi félreértésem. Mint annyiónknak, nekem is a munkásmozgalom volt jellemformáló felső iskolám.” Gyöngyösi Nándor: Beszélgetés Illyés Gyulával. Ország-Világ, 1960. március 9. 7.

[36]      „Én semmi olyat nem mondtam, mely elveimmel ellentétbe hozhatna. Ha azelőtt vörös republikánus lettem volna, szintúgy lehetnék az most is. […] Soha olyan szót, mintha már most azt hinném, hogy a császár hazám javát akarja, vagy eszközli, nem mondhattam és soha azt, hogy hű alattvalója vagyok vagy leszek ezentúl.” Teleki László levele Jósika Miklóshoz elfogatásáról és kiszabadulásáról (1861. január 28.) Teleki László, I.m. 82. Báró Jósika Miklós (1794–1865) író, politikus. Eben az időben a brüsszeli emigráció vezetője.

[37]      Csorba László, i. m. 34.

[38]      Veszprémi Színház, 1972. február 11. Pethes György rendezése.

[39]      Tarján Tamás: A Különc a Nemzeti Színházban. Színház, 1977. 12. 4–8.

[40]      Siklós Olga: Megkésett dolgozat a Különcről. Színház, 1977. 11. 19–23., 21–22.

A tanulmány lapunk 2024. januári számában jelent meg.