Nem minden költőnek van olyan szerencséje, hogy megünnepeljék emlékét születésének és halálának évfordulóján. Nem azért, mert nem tisztelik, sőt még azért sem, mert elfelejtették volna, vagy nem tartanák már fontosnak az életművét. Hanem egyszerűen azért, mert más írótársának is kerek évfordulója van abban az évben, akinek az életműve akkor valamilyen okból „érdekesebbnek” és jobban felhasznál­hatónak látszik az ország kulturális életében. Szegény Csokonai Vitéz Mihály sem tehet róla, hogy ötven évvel korábban született, mint az őt nagyon tisztelő Petőfi, arról már nem is szól­va, hogy még Madách Imrének és a Hymnus születésének is idén van a 200. évfordulója. Kü­lönben is nagyon nehéz olyan költőkről megem­lékezni, akiknek életében semmilyen különö­sebben „érdekes” esemény nem található, azon túl, hogy verseik gyönyörűek. Ezek közé tartozik a 18–19. század fordulójának minden bi­zonnyal legkiválóbb magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály is, aki 250 évvel ezelőtt, 1773. no­vember 17­-én született Debrecenben.

Miközben a szűkebb irodalomtörténész szakma számára Csokonai költői fejlődése, szerelmi lírája és érett felvilágosodott költé­szete közismert, addig még az irodalom iránt érdeklődő olvasók sem sokkal többet tudnak az iskolában elhangzottaknál vagy a tanköny­vi szövegeknél. Főképpen azt nem könnyű meg­érteni, hogy miért csak halála után jelentek meg művei, és miért nem ő volt a kor ünnepelt költője, hanem az általa is nagyra tartott Himfy, azaz Kisfaludy Sándor, aki születésének tavaly volt a 250. évfordulója.

Mivel Csokonai életművével a múlt évszázad második felében a legkiválóbb magyar iro­dalomtörténészek foglalkoztak, így Horváth János, Julow Viktor, Szauder József, Szilágyi Ferenc, Bíró Ferenc, és őket követve Borbély Szilárd, Debreczeni Attila, Fried István, Szilá­gyi Márton és mások, valamint műveinek kri­tikai kiadása is megtörtént, ezért igazán nem sok újat lehet mondani róla, azon túl, hogy ma is érdemes olvasni verseit.

Ezért most nem Csokonai költői életművé­nek a felvilágosodás elterjesztésében betöltött szerepéről kívánok beszélni, hanem csak arról, hogy miért alakult ki az úgynevezett „Árkádia­ pör” a költő halála után a Debreceni „pipacéh” és a széphalmi mester, Kazinczy Ferenc között   Csokonai sírfelirata körül. Talán máig tanítják a középiskolában, hogy amikor a költő korai halála után felmerült, hogy Debrecenben sír­emléket fognak állítani számára, Kazinczy Fe­renc azt javasolta a Hazai Tudósításokban meg­ jelent cikkében, hogy a nagy alkotó neve alá az Árkádiában éltem én is felirat kerüljön. Debrecen város írástudói, akik életében nem kényeztették el a költőt, úgy érezték, hogy amikor Kazinczy ezt a Guercino és Poussin festményein szereplő Et in Arcadia ego sírfeliratot javasolta, nemcsak arra gondolt Vergilius, Goethe és Schiller művei nyomán, hogy Árkádia a költők hazája, hanem arra akart célzást tenni, hogy Csokonait életé­ben a „debreceni marhalegelő” légköre fojtogatta.

Kazinczy ugyan bizonyára erre is gondolhatott, mert ő is olvasta Barthélemy antik Görögor­szágról írt munkáját, amely szerint a görög Ár­kádia a szamarak és tehenek legelője volt, ahol csak bogáncs és gaz termett1. De javaslatának az is oka volt, hogy Kazinczy közvetlenül ismerte és tudta, hogy Csokonai fiatal kollégista ko­rában a kor leghíresebb olasz költőtársulása, az Árkádia Akadémia költőinek műveiből készített mintegy száz fordítást, köztük a bécsi csá­szári költő, Pietro Metastasio két melodrámáját és számos cantátáját. Azaz, a Debrecennek szó­ ló bántás mellett ebben a feliratban az is benne rejlett, hogy Kazinczy nagyon jól tudta: a fiatal Csokonai az olasz Árkádia költőinek fordítása közben formálta ki saját költői hangját, ame­lyen később megszólaltatta a francia felvilágo­sodás eszmevilágát.2

A 19. század végétől kezdve – Imre Sándor Az olasz költészet hatása a magyarra (1879) ta­nulmányát követve – több irodalomtörténész foglalkozott az olasz költészet Faludi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor köl­tői nyelve kiformálásában betöltött szerepével. A magyar italianisztika jelentős képviselői, Kol­tay-­Kastner Jenő és Szauder József igen pontos filológiai vizsgálatnak vetették alá Csokonai olasz fordításait3 és annak hatását életműve első korszakának sajátos zeneiségére és költői nyelvére.

Ahogyan korábban Császár Ferenc és társai védelmezték az „epigonizmus” vádjától Balassi, Faludi, Csokonai és Kisfaludy Sándor költészetét, úgy az ötvenes években több ifjú irodalomtörténész szállt szembe az összeha­sonlító irodalomtörténészekkel, akik, amiképp Vargha Balázs írta 1953­ban: „Csokonai verse­inek egész gondolatkészletét, formakincsét »fel­trancsírozták« és »szétajándékozták« – erősebb vagy gyengébb megegyezések alapján – a külön­böző olasz, német és francia íróknak, költők­nek.”4 De az olasz és európai irodalom Csoko­naira gyakorolt hatását nem az egyetemekről eltávolított irodalomtörténészek találták ki. A költő maga írta le Az ember, a poézis első tárgya című versében, hogy az antik költők után az olasz költészet hatására formálta ki saját költői hangját:

Víg borzadással jártam el a görög 
Szépségek és a római nagy világ 
Pompás maradványit; s ezeknek
Sírja felett az olasz negédes

Kertjébe szedtem drága narancsokat! 
A franc mezőket láttam; az Álbion 
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.

Ebben a versében a 28 éves Csokonai világosan megfogalmazta, hogy költői pályája kezdetén „az olasz negédes kertjében” szedett „drága narancsokat”. Ez a „negédes kert” pedig a 18. szá­zadi olasz költők világa volt, akik egy költői társulás, az 1690­-ben Krisztina királynő római udvarában alapított Árkádia Akadémia ünnepi rendezvényein és kiadványaik sorában harcot hirdettek az olasz barokk költészet túlzásai el­len, és vissza akartak térni Petrarca és az olasz reneszánsz líra elegáns és érthető költői nyel­véhez.

Metastasio, Savioli, Lemene és a többi árká­dikus olasz költő verseinek magyarra ültetésé­vel pedig Csokonainak is sikerült (a Rómában az Árkádia költőjévé választott Faludi Ferenc­hez hasonlóan) megszabadulnia a magyar köl­tészet iskolás és provinciális hagyományaitól. Elegendő hangosan olvasni Bessenyei György vagy más kortárs magyar költők páros rímű ti­zenkettesekben írt műveit, és azok mellett Fa­ludi Ferenc, Csokonai és Kisfaludy Sándor olasz költők hatása alatt írt dalait, hogy belássuk, mit jelentett a korszak három legjelentősebb költő­je számára az olasz árkádikus-­rokokó5 költészet felszabadító hatása egy új, friss, zenélő költői nyelv kiformálásában. Horváth János szerint Faludi és a fiatal Csokonai énekeinek egy része kölcsönzött tartalmú, sőt, sok esetben formai­lag is idegen dallam­-mintát követnek. Az idegen ízt azonban feledtetni tudták verseik nyel­vének és ritmusának tiszta, népi magyarságával. A kortársaik szemében eredetinek és gyökeresen magyarnak tűntek. Ugyanakkor szerinte is Csokonai számít a „legolaszosabb színezetű lírikusunknak.”6 Kisfaludy Sándor 1801-­ben megjelent első Himfy­-kötete, a Kesergő szerelem és Csokonai 1806­-ban kiadott Lilla dalok című kötete honosították meg (Balassi szerelmes ver­seinek felfedezése előtt hét évtizeddel) a ma­gyar költészetben az igazi szerelmi dalköltészetet, mely majd Petőfi szerelmi költészetében talál méltó folytatásra.

Egyértelmű, hogy Csokonai és Kisfaludy Sándor is az olasz költők hatása alatt formálták ki saját költői hangjukat. Csokonai, mielőtt sa­ját versei írásába kezdett, csaknem száz olasz verset fordított le anyanyelvére, Kisfaludy Sán­dor első Himfy-­kötetének kéziratában pedig a 227 műből 77 vers fölött olasz költők, elsősor­ban Petrarca-­idézetek szerepelnek mottóként olasz nyelven.7 Hogy ez a motiváló költői világ az Árkádia volt, azt a két magyar költő is büsz­kén vallotta, hiszen nem véletlen, hogy a Kis­faludy Kesergő szerelem című kötetének 1801-­es címlapján lévő metszeten a szerelmes Himfy egy jellegzetesen árkádiai tájban hever. Csoko­nai pedig a szerelmi csalódásából és az igazta­lan világ elől a magánosságba, a természetbe menekül, ahol a nimfák élnek, akik csak a böl­csek és költők közeledésére mutatkoznak meg:

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el 
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, 
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; 
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó, 
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében 
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében 
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak 
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő, 
Ha erre bőlcs s poéta jő. …

Ezt a versét a költő természetesen már nem Me­tastasio, hanem Rousseau és a francia felvilá­gosodás filozófusainak hatására írta, de többé már nem azon a nehézkes, régimódi nyelven, mint Bessenyei és társai, hanem egy igen fino­man kidolgozott stílusban, amelyből nemcsak az érzéseiben megcsúfolt ember lázadása szólal meg, hanem azé a költőé is, aki a társadalmi igazságtalanságok elleni lázadását a líra esz­közeivel tudja kifejezni. Ennek alapján írhatta Szauder József, hogy Rousseau szervesen beépült Csokonai árkádikus rokokó költészetébe.8 Csokonai ugyanazzal a módszerrel írta fel­világosodott nagy verseit, mint az olasz felvilágosodás ünnepelt milánói költője, Giuseppe Parini, aki csengő­bongó nyelven emelte fel sza­vát a milánói nemesek erkölcstelen és léha éle­te ellen az Egy nap című elbeszélő költeményé­ben és 1758–1765 között a felvilágosodás szellemében írt ódáiban is, amelyekben szor­galmazza Milánó városa életének megreformá­lását – olyan témákban is, mint a szennyvizek higiénikus elszállítása, a himlő elleni oltás kö­telezővé tétele, vagy az énekesnek kiszemelt kisgyerekek kasztrálásának betiltása.9 Ne gon­dolja senki, hogy a francia könyveket olvasó Csokonai nem tudta helyesen leírni Rousseau nevét, vagy jól kiejteni a francia–svájci határon fekvő városka nevét. 

Igazi költő volt, és örömöt lelt az „egyszögében – Ermenonvillében” rímpár­ban. Ezt a játékosságot láthatta az általa fordí­tott kortárs olasz költők műveiben is. Eustachio Manfredi bolognai költő egyik versében példá­ul azon méltatlankodik, hogy miként teszi tönkre a szép olasz költői nyelvet az Alpokon túli tudósoknak sokszor a versekben is idézett neve, és itt ő is csúfondárosan eltorzítja a rím kedvéért a híres angol filozófus nevének kiejtését („bokke­lokke”): „Dunque perché su l’italiane bocche / suonano solque i nomial pestriedirti / Kepler, Augen, Newton, Leibnitz e Locche.”10

Amikor Csokonai Konstancinápoly című munkáját és más felvilágosodott költeményeit, valamint az utolsó évek nagy filozófiai verseit olvassuk, akkor nemcsak a versek gondolati gazdagsága ragad meg minket, hanem a költői nyelv eleganciája is. Szinte érezzük, hogy a köl­tőnek, akárcsak József Attila kései, a Nagyon fáj kötet verseinek esetében, vigasztalást, „örömet” jelent, hogy fájdalmát milyen mély költőiséggel képes megszólaltatni. Lilla (és a lány kezével együtt járó hozomány) elvesztése bizonyára fájhatott a fiatal költőnek, de A Reményhez olvasása közben már nemcsak a csalódást érez­zük, hanem a költő büszke öntudatát is, hogy érzéseit milyen nagy lírai erővel, zeneiséggel és képi gazdagsággal tudja megjeleníteni, hason­lóan ahhoz, ahogyan Mozart is tette csodálatos műveiben. Elég most csak az utolsó versszakot idézni, melyet kisiskolás korunkban énekelget­tünk: „Hagyj el, óh Reménység! / Hagyj el en­gemet; / Mert ez a keménység / Úgyis eltemet. / Érzem: e kétségbe / Volt erőm elhágy, / Fáradt lelkem égbe, / Testem főldbe vágy. / Nékem már a rét hímetlen, / A mező kisűlt, / A zengő liget kietlen, / A nap éjre dűlt. – / Bájoló lágy trillák! / Tarka képzetek! / Kedv! Remények! Lillák! – / Isten véletek!”

Ezt a könnyed játékosságot Csokonai költői tehetségén túl az 1790–1796 közötti olasz for­dításainak is köszönheti. S a játékosságon túl: egy kései versében, a Dr. Főldiről egy töredékben Csokonai szinte József Attila­i gondolatokat és képet fogalmaz meg – a már említett József Attila Reménytelenül című verse előtt százötven évvel: „»Látod­-e, mely kicsiny itt a főld félrésze vizekkel / Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos, / S mint félérésű citrom hintálva tulajdon / Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.«” Ő is érezte, hogy nemcsak a Föld, ha­nem a létünk is a „nagy semminek ágán” függ, ahogy költő utóda írta később: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.”

Csokonai költészete nem létezne az olasz költészet hatása nélkül, mint ahogyan Petőfi, Ady vagy József Attila költészete sem Csokonai nélkül. Olvassuk verseit, olvassák szívesen – ír­ták a régi kódex­másolók is a lap aljára –, olvassák, mert igen szép.

1. Jean Jacques Barthélemy: Voyage du jeune Anacharsis en Grèce vers le milieu du quatrième siècle avant l’ère vulgaire. Paris, 1782. Vö.: Pál József, Az Árkádia-pör. In.: A neoklasszicizmus poétikája. Akadémiai Kiadó, 1988. 159–169.; Az Árkádia pör ikonológiai vonatkozásairól. Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4. 498–507.

2. Csokonai 1792-­től haláláig levelezésben állt Kazin­czyval, aki olasz kötetekkel és tanácsokkal látta el a fiatal költőt. 1792. augusztus 26­-án írt levelében kijavítja fiatal barátja neki küldött olasz fordításait.

3. Koltay-­Kastner Jenő: Csokonai lírája és az olasz költők. Irodalomtörténeti Közlemények, 1922. 39–52; Szauder József: Az éj és a csillagok. Tanulmányok Csokonairól. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

4.  Vargha Balázs: A „zöld kódex.” Csokonai költői fejlődésének első szakaszáról. Irodalomtörténeti Közlemé­nyek, 1953. 1. 111–162., 128.

5.  Szauder József 1967-­ben az Akadémiai Kiadó olasz–magyar kapcsolatokról szóló kötetében a Csokonai­ tanulmánynak azt a címet adta: Csokonai olaszos rokokó költészete (Il rococò all’italiana di Csokonai). In.: Italia ed Ungheria. Dieci secoli di rapporti letterari. Bu­dapest, Akadémiai Kiadó, Budapest, szerk.: Horányi M. és Klaniczay T., 1967. 227–238.). Magyar nyelvre lefordítva olvasható Szauder József Magyar irodalom – olasz irodalom című, általam szerkesztett kötetében (Argumentum Kiadó, Budapest, 2013. 78–88.).

6. Horváth János: Csokonai. Budapest, 1936. 9. Vö.: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 23–34., 56–59., 69–72., 74–83., 86–88.

7. Sárközy Péter: Az utolsó magyar petrarkista. Kisfaludy Sándor (Itália és Petrarca hatása Kisfaludy Sándor szerelmi költészetére). Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2022.

8. Szauder József: Csokonai és Metastasio. In.: Uő.: Magyar irodalom–olasz irodalom. i.m. 75.

9. Giuseppe Parini: Il giorno (Mattina, Mezzogiorno, Vespro e sera). Milano, 1763–1767. La salubriutà dell’aria, Il vaiolo, L’innesto del vaiuolo La musica – l’evirazione. in G. Parini, Le Odi; Lásd: P. Sárközy: Giuseppe Parini felvilágosodott költészete. In.: Uő.: Petrarcától Ossziánig. Az olasz költészetelmélet megújulása a XVIII. Században. Akadémiai Kiadó, Buda­pest, 1988. 87–100.; Madarász Imre: Az olasz irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1992. (azóta több új kiadásban).

10. „miért kell hallgatni az olasz szájakból a nyaka­ tekert külföldi neveket”. Eustachio Manfredi: Rime. Bologna, 1760. 14. Lásd: Sárközy Péter: Az olasz XVIII. századi művelődés szerepe a magyar felvilágosodás kiformálódásában. In.: Folytonosság vagy fordulat. A felvilágosodás kutatásának időszerű feladatai. Szerk.: Debreczeni Attila, Debrecen, 1996. 180–201.,190.

     

     

    Az írás lapunk 2023. augusztusi számában jelent meg.