A huszadik századi magyar költészetben különösen megsokasodtak a köszöntő és az emlékidéző, tisztelgő versek. Úgy sejtem, ez a tendencia főként a Trianon-tragédia után vált szinte szokássá. Nem politikai okok miatt, hanem a költők szellemi testvériségének fontosságát tudatosítandó.
Petőfi és Arany költőbarátsága természetesen a legfontosabb példakép volt a 19. század derekától. Levélváltásuk, egymáshoz írt verseik bizonyítják: a nemzeti sorsproblémák kikerülhetetlenek még a legszemélyesebb közlésben is. A nemzedékek láncolatában előrehaladva az in memoriam- és hommage-versekből több ezer oldalas gyűjteményt lehetne összeállítani. Ebben a dolgozatban csak egyetlen személyt és baráti körét emelem ki. Kormos Istvánt, aki éppen száz éve született, s 1923. október 28-tól 1977. október 6-ig élt.
Kormos István Testvérek című profán triptichonjának címzettjei: Nagy László, Juhász Ferenc és Hantai Simon könnyen felismerhetőek. A vers születéséről és a Kormos-életműben való elhelyezéséről az 1971-es Szegény Yorick kötet évszáma tudósít. Kormosnak 1947 tavaszán jelent meg első verseskönyve, a Dülöngélünk. 1949-ben hallgatásra ítélte magát, inkább csak verses meséket írt. Ezek komoly sikereket arattak, de verseskötete csak 1971-ben jelent meg. Ebben olvasható a Testvérek 1951-es dátummal. Tudható az is, hogy maga a költő látta el évszámokkal régi verseit, ám ezeket az olvasó kénytelen többé-kevésbé fiktíveknek tekinteni, ugyanis az alkotásnak akár több változata is születhetett. Vagyis a véglegesített szöveg különböző idősíkokat, életrajzi elemeket is eggyé vonhatott össze.
A versbeszéd jelen ideje szinte földtörténeti múltat idéz:
 

„Fázó fiúk ne fázzatok,
ez új jégkorszak kezdete”

„gólyalábon ugráljatok,
hó-Himalája, zsuppsz bele!”

Egy újabb jégkorszak rémisztő lenne, de a harmadik sorban már megjelenik a játékos elem is, hiszen a magasodó hegyeket gólyalábakon aligha lehetne átlépni, a Himalája és a hóhegyek azonosítása is költői túlzás. A megszólítást követően azonban az is kiderül, hogy még nincs igazi tél, inkább csak talajmenti éjszakai fagy:

„Lacika, hunyoríts oda:
hártyásodik a pocsolya.”

Ki is lehet a megszólított? Az „Iszkázi Rimbaud” pontosítás már egyértelműsít, hiszen csakis Nagy László lehet a megszólított. Az időbeli játék a költőbarát portréjának megrajzolásában is meghatározó. Kormos elképzeli barátjának megöregedését: ide-oda cikázik elképzelt életútjának kalandjain. Hullámzik a képzelet, mert életrajzi hitelességű elemek keverednek a fantáziával. A 19. század utolsó évtizedei idézik ide a kamasz-zseni Rimbaud-t, majd Tahitit és Paul Gaugin festő művészi forradalmát, amely sok szempontból már a huszadik századhoz vezetett. Az elképzelt életút azt sugallja: a Tahitimítosz, az örök nyár és a békés, a természeti népekkel rokonítható életforma lehetne a jégkorszak ellenszere.
A Juhász Ferencet bemutató kisportréban már kevesebb a költői különlegesség. Itt a H.S. monogram igényel magyarázatot. Hantai Simonról (1922–2008, Párizs) van szó, az ugyancsak biai származású festőről. Juhász még középiskolás volt, amikor a festőnövendék barátja
segítette szellemi érlelődését.
Hantai a főiskola elvégzése után még 1948-ban francia ösztöndíjat kapott, de azt a Rákosirendszer megszüntette, ő maga azonban a párizsi emigráció mellett döntött, s idővel ott vált világhírű művésszé. Juhász hat évvel volt fiatalabb festőművész barátjánál, s mindössze húszéves koráig lehettek tartós kapcsolatban, de barátságuk és szellemi kötődésük át tudta hidalni a korabeli politikai zártságot. 1957 és 1965 között se Nagy Lászlónak, se Juhász Ferencnek nem jelenhetett meg új kötete, ezután viszont Juhász köteteiben többször szerepelnek illusztrációként Hantai művei.
Miként Nagy László, Juhász Ferenc is messzi tájakat jár be a képzeletbeli életúton. Egy kán fiaként táltoslovon jut el Izland „tengerfenék-zöld” völgyeire, ahol az általa ácsolt faház ablakából Biára láthat, de e világvégi utazás során a szemlélődő költő még mesebeli alakokat, „vízből-kelő moha-királyokat” is megleshet. A két rész-portré, a két életút által ellenpontozott tél-élethelyzet léthelyzetté válik. Ezt erősítik a földrajzi nevek is: Iszkáz, Ramanboran, Tahiti, Yukon, Tirol, Normandia, Flandria, Xigoria, Izland, Bia, az indulástól a megérkezésig.
A vers kezdőpontján Kormos mintegy felfedezésként közli barátaival az új jégkorszak kezdetét. A versszövegen túllépve megemlíthetjük, hogy Kormos az 1948-ban berendezkedő Rákosi-rendszer tragikusságát szinte azonnal felismerte: a felszabadulást a totálissá váló diktatúra követte. Két legközelebbinek gondolt barátja viszont – érezve ugyan ijesztő töréseket – úgy gondolta, hogy mindez átmeneti. Kormos István emlékezetében élesen megőrződött egy Múzeum körúti, Gólyavár melletti erélyes vitatájuk. Haraggal váltak el, s talán egy évig nem is találkoztak egymással. Nagy László 1949 őszétől 1951 nyaráig – némi szünettel – közel két esztendőt töltött Bulgáriában. Nem lehetett hiteles képe a hazai helyzetről. Juhász Ferencet is magával ragadta az országépítés szépségének illúziója, azonban 1951-ben már megtapasztalhatta a Rákosi-kor törvénytelenségeit, diktatúráját. Az itthon élő és 1951-ben már Kossuth-díjat kapó Juhász és a Bulgáriából hazatérő Nagy László egy időben szembesülhettek azzal a valósággal, amelynek lényegi vonásait Kormos István már 1949–1950 táján felismerhette, s így komoly szerepe lehetett abban is, hogy tudatosítsa bennük is az „új jégkorszak” tragikusságát. Kormos a megbékélés versét – a Testvérek címűt – már 1951-ben megírta, de ez csak 1971-ben a Szegény Yorick kötetben jelent meg, barátai is csak ebből a kötetből ismerhették meg.
Igazolható, hogy a versbeli éghajlatnak, jégkorszaknak nemcsak időjárással kapcsolatos jelentése lehet. Bár főleg a Nagy Lászlóra utaló szövegrész – az édenkertre utaló Tahiti – s részben még – paradox módon – „a tengerfenékzöld” Izland is a korabeli Magyarországon átéltnél emberszabásúbb életlehetőségeket kínál, ám a versben felmutatott képi világ alapjelentése – ha sejtelmes-szimbolikus módon is – a verszáró kormosi vallomásban válik a történelmi jelennel azonosíthatóvá:

„Engem az új jégkorszak itt talál,
soványan, szíjasan, honomban hontalan,
forgok, diszkoszvető, diszkoszom elröpítem,
de nem hagyom magam.”

Sorsmetaforává vált a jégkorszak: a Rákosi-korban menekülnie kellett annak, aki emberi módon szeretett volna létezni, vagy vállalnia kellett a hazában is hontalan életét. 
A költők barátságáról tanúskodik, hogy bár Juhász Ferenc nem ismerhette meg Kormos 1951-re dátumozott – vagy visszadátumozott – versét, viszont vers-portrét alkotott Kormos Istvánról, s ez a Fekete páva, amely 1955-ben jelent meg az Új Hang 3–4. számában. A vers szerkezete hármas szövésű: a megszólítottról – Pistáról – először mintha csak fénykép készülne, majd ez kiegészül interjúelemekkel, végül a versíró művész emlékelemeivel. A vers-portré indítása olyan, mintha egy kubizmust és konstruktivizmust vegyítő művész szoborszerű arcvonásait láthatnánk:

„Szögletek, horpadások, pontok, vonalak
egyensúlya ez a fej. Csiszolt,
eres és egy-tömbbe maradt.
Az alsó szemhéjat övezi bánatos, mély
bádogból-kalapált teknő-karéj.”

A felidézett fájdalmas emlék mintha a népdal hangján szólalna meg: „Más öleli Kormos Pista babáját”. Kormos, az árvaságban felnőtt ember, még árvább lett, mert társtalanná vált. A fekete páva-motívum a társkeresés és társtalanná válás gyötrelmeit is kifejezi. A beszélgetőket körülvevő téli világ ridegsége azonban már általánosabb érvényű kitaszítottságot erősít fel:

„Emlékszel-e Pista, a múltkoriban
elmondtam, hogy elvesztem magam,
ha nincsen jogom arra, ami van.”

Ez a kép bizony a „jégkorszakot” idézi fel, az általuk megélt diktatúrát, melyet Juhász már egy évvel korábban (1954-ben) A tékozló ország nagyszabású eposzában Dózsa György tragikus történelmi sorsával állított párhuzamba. 
A páva a művelődéstörténetben az egyik legősibb szimbólumként szerepel, igen sokrétű fogalomkörben. Életjelkép: a halhatatlanság, az örök élet, az újjászületés szemléletes képe, amelyben a fényesen és tarkán csillogó tollak még a boldogságra is utalhatnak. Egyébként a költészetnek is kifejezője. Mondhatjuk, minden nagy szimbólum igazi költői megnyilvánulás: vagyis a több ezer éves, kövekben, emlékezetben megőrzött szimbólumok a költészet kezdeteivel is azonosíthatóak.
Az adott versben a páva címbe is kiemelt feketesége valami hangsúlyozottan természetellenes jelenséget fejez ki: a világ működési rendjének radikális felbolydulását, összezavarodását, amelyben az ember nem képes racionálisan tájékozódni, cselekedni. A sírás, zokogás, az „ősremegés”, a bűnök bűnei még az Isten-képzetet is kérdésessé tehetik: „Talán az isten őt gondolta ki, / hogy fölmentse a bűn alól magát”. Az elhamvasztó tűz mégis az újjászületés látomását ígérheti: „Ha porba ér: nő ott a Főnix-madár, fehér virág”.
A Fekete páva tehát nem egy népdal-változat hatásos tovább építése, hanem emberiség-költemény, amely a magyarság 1955 körüli sorsát örökítette meg – méghozzá 2023-ban is elgondolkoztató hatással –, a pusztulás-mítosz legyőzhetőségének meggyőződésével.
Az ötvenes években Nagy László nem írt Kormos Istvánnal kapcsolatos verset, csak húsz évvel később. Azonban 1952–53-ban verseinek többsége lényegében ugyanazzal foglalkozik, mint Juhász és Kormos versei.
Nagy László versei 1952-ben már az elkeserítően rossz gazdasági-társadalmi helyzet igazi arcát mutatják fel. Ilyen az Aszály: „Dal hamis húron pendülni ne merjen”, „Dérütött rétre megjött a férfi, / nem tud már sírni, soha békélni”. S első hosszúverse 1953-ban, a Gyöngyszoknya a természeti erők tragikusságával állítja szembe az ember örök küzdelmét a megmaradásért.
A fiatal Nagy László költészetében a derű, a játékosság természetesnek mutatkozott, majd 1951 táján változott hangja komorabbá. Játékosságot olykor inkább csak verstani, nyelvi, stilisztikai vonatkozásban figyelhetünk meg. A legutolsó kötet Vidám üzenetek ciklusa (1973–1977) már megnevezésével is felhívja a figyelmet a költői személyiség keménységet és komorságot feloldó szólamaira. Így fogalmazott egy önértelmező vallomásban Nagy László: „én soha nem voltam olyan magától értetődően derűs alkat, mint ahogy szeretnék elhitetni velem. […] Manapság már jó ideje, nagyon fontos dolgokat akarok elmondani. És fontos dolgok sohasem kapcsolatosak a derűvel valahogy.” A ciklus elkészülte és zömmel az Élet és Irodalomban való megjelenése után még ezt is hozzátette: „Kezem alól ez a sorozat, ha meglepő is, nem természetem ellenére jött létre. Hajlandóságom és óhajom gyümölcse. Gondolom, hogy a közelmúltban írt verseimre általában jellemző a játékosság is, […] elég idős vagyok, s még elég erős, megengedhetem magamnak, hogy olykor föltoljam a sisakrostélyt, mosolyogjak egy jót, szórakoztató fintort vágjak akár” (Adok nektek aranyvesszőt. 1979. 8.).
A ciklus indító verse a Bárányos dedikáció. A szöveg az Élet és Irodalom 1975. december 25-i, azaz karácsonyi számában – kifejezetten ünnepi alkalommal – jelent meg. Ezt erősíti a címben a bárány-motívum hangsúlyozása is. A dedikáció címzettjei viszonylag könnyen beazonosíthatóak, elsősorban az ifjúkori jóbarát, Kormos István; vele együtt az ő harmadik, a költő számára megnyugtató biztonságot hozó felesége, Péter Márta művészettörténész és gyermekük, Kormos Luca. A címzett tehát a Kormos család. Az első rész a háromszemélyes családot mutatja be, jókedvű, vidám köszöntés. A folytatás viszont Nagy László önarcképe, önportréja.
Nagy László jellemző és kedves életrajzi adatokkal jeleníti meg a Kormos család tagjait. Mint a középkori lovagi szertartások ismerője, először a „nyár-delelő / deli nő”-t, a harmincas évek közepén járó, csinos Mártát szólítja meg, majd a „gyöngy baba-kislány”-t, Lucát, aki már négyéves korában feljegyezhető a hölgyek szívbeli listájára. Talán nekik is köszönhető, hogy Kormos Pista két évtizedes hallgatás után magára talált, és „verset virágzik”. Egy kis aggodalom is színezi a derűs képet: a cigarettázás (a „Goloáz hamu”) rombolja a költő egészségét. Nem közismert, de életrajzi tény, hogy a költőnek a végzetes 1977. október 6-i infarktusa előtt már volt egy lábon kihordott infarktusa. De a rossz előérzet nem uralja a szituációt, sokkal inkább a játékos kedvű családapa jelenik itt meg, aki „Hármótok jó ügyelője… / Gondviselője”. Így kap szinte glóriát az 53 éves költő.
A címzettek megjelenítése után átvált Nagy László önnön arcképe rajzára. Mivel lehetne legjobban tárgyiasítani személyét? Éppen egy „fancsali könyv”-vel. Ez a kötet nem más, mint Nagy László 1975-ben megjelent Versek és fordítások négykötetes gyűjteménye. „Fancsali” a kötet, mert az életmű összetettségét hangsúlyozza, azt a polifóniát, amelyben az igenek és a nemek együtt tárják fel a teljesebb költői igazságot. Ez a könyv külsőleg „ékes, fényes”, „De bévül, a mélyben ború: / hamu-párnán / térdel az én Feketém,” […] ”a Fekete Bárány, / a kényesen vers-fodorú”. Ezt a Fekete bárányt azonban nem lehet egyértelműen azonosítani a halállal, hisz legelője a „Szép-kerek pázsit / mint sapka, mint glória / fönn a fején, / de konyult sugarú / de fogyóka akár a remény, / hacukája a gyapja, de fázik, / de a kárminos pálcika-zászlót / ölelő: szuszog árván”, s az olvasó nyitott szívkapuján otthonra talál.
Nagy László naplója, a Krónika-töredék (1994) 1975 februárjától rögzített naplójegyzeteket. Az 1975. augusztus 28-i bejegyzés különösen érdekes a vers keletkezése szempontjából. A Bárányos dedikáció-t szinte a Kormos és körei című versen való munkálkodás hívta életre. Nagy László szavaival: „Jó nap. Van egy bohókás versem, könyvbe írtam a Kormos családnak. Ezt vettem elő péntek este, hátha lesz belőle valami. Maradt a régi formában, de kinőtt belőle egy új. A gondolatot délelőtt kezdtem verssé csinálni” (284.). Augusztus 31.: „Gépelem a Dedikációt, nehéz, mert függőleges tengelyre szimmetrikusan jönnek ma sorok. A fekete báránynak már a megmentett pázsitból fűkoszorú van a fején, hamu-párnán térdel, ölel kárminos pálcika- zászlót. Úgy érzem, ez se kész egészen. Kicsit hosszú a vers, ezért minden porcikája legyen jó. Jó kapcsolások, visszacsatolások. Most igazán termőre fordultam. Sajnos más ügyek elszakítanak az írástól” (285.). Még az október 9–10-i bejegyzések is a vers javításáról adnak hírt. Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy október 9-én a Kormos és körei megjelent, barátja örömmel fogadta. Végül a december 23-i naplójegyzet már a bevégzett munka örömét rögzíti: „…Erki jött meg, hozott újságot, az első oldalon: Bárányos dedikációm – amit Kormoséknak írtam még szeptemberben. Volt erőm megtartani karácsonyig. Hála, mert a címbe csak most került a »Bárányos«. Így szebb. És így a jó: hangsúlyozza, előre jelzi a Fekete bárányt, ami a vers közepén még csak „Feketém” (340.).
Nagy László két Kormos-verse nagyjából egy időben, egy inspiráció hatására készülhetett el, s bizonyos mértékig át is fedik egymást a szövegelemek. A Kormos és körei – alcíme: Vidám hódolat a költőnek – tobzódik a játékosságban. Nagy László megpróbálja magára ölteni költőbarátjának sokarcú személyiségét. Kormos később szegény Yoricknak, azaz a király bohócának nevezte magát. A Rákosi-korban, az ötvenes évek egészében elviselhetőbb volt az élet a clown szemléletével, s baráti társaságban szórakoztató is volt a játékosság, a gúny, az öngúny. A fiatal Kormos élvezte a társaságot, sokáig képtelen volt konformizálódni a megszokott életrendhez, s csak negyvenedik évéhez közeledve érezte át a hagyományok számára is szükséges voltát.
A Vidám hódolat tényleg vidám, mindazonáltal egyszerre mutatja meg a létezés színét és fonákját. A versszöveget indító tükör-motívum hol összefogja, hol pedig szétválasztja az angyali és az ördögi vonásokat. A kártyázásban Kormos sem nevezhető ártatlannak:

                  „odasüss,
     ami égi sipista varázsa,
   szeme csillan, lapja seper,
     a partiba veszt: Lucifer.”

Kormos szenvedélyes, javíthatatlan kártyás, sipista, de nem hamiskártyás, mint e szó másféle jelentésköre. Egy több mint egy évtizeddel régebbi történet rávilágít a költőt fogva tartó szenvedélyre. Még a Rab Zsuzsával kötött házassága idején esett meg: Rab Zsuzsa figyelmeztette a költőt, hogy időben érjen haza, mert színházba fognak menni. Kormos kora hajnalban meg is érkezett, mikorra az asszony álomba sírta magát bánatában. Kormos pedig az ágyára borított egy halom pénzt, amit a kártyán nyert. Balgán azt hitte, így megvigasztalja az asszonyt. De ő felháborodottan szórta le a bankókat, mondván, ő munkával szokott pénzt keresni. Mielőtt még valaki pálcát törne a költő felett, az alkotásban már akkor is rendkívül igényes volt, tudott gyorsan és jól dolgozni, csak a rendszeresség hiányzott belőle. 
A versbeli történetben a szenvedély erejét a hinta-, körhinta-motívum érzékelteti, de oldottabb, játékosabb, tavaszünnepi hangulatot
árasztanak a képek:
„Ma a hinta a szám,
a forgó, a pergő, a sergő,
           ide mind szaporán,
           ide ingyen felültök!
S felülnek: a cérna-csicsergő
  csillag, a nagy bika-szikla,
    a felleg, a májusi bikla
          a rém is
          meg én is,
    a múlt ezer év is,
        a cipók, a sebek,
    a nyűvek a gyöngyseregek,
    a lakzi, a fátum, a számum,
    a hajnal, a kék oceánum.
            S történhet akármi,
    már nem lehet kiszállni,…”

A versbeli forgatagot az anapesztus zeneisége is felerősíti. Nagy László 1976. augusztus 28-i naplóbejegyzésében olvassuk: „A ritmus: anapesztus. Tán kissé magyarítva. Elég furcsa, hogy ilyen későn is hozzá merek nyúlni, a szabadvers, a prózavers világában. Bánja a fene! Jól
jött a Kormos tündérségéhez” (284.). 1976 táján tehát Kormos személyiségére a tündérség a jellemző Nagy László szerint. Valóban, ő az, aki
a hinta körforgásából ki tud szállni: 

„megúnva a lázat
    megy a házhoz, családhoz,
csomagot visz, majd onnan kihámoz
  a gyermeknek sok csecse babrát,
     csuda délszigetet –
  ahogy hajt haza látni lehet,
van hátul is napja: a nadrág – ránca nevet.”

Azért a záróképbe egy kis groteszk is vegyül.

***

Három költőbarát kötődéséről szólt eddig írásom, melynek kiindulópontja Kormos István Testvérek című versének triptichonja volt, de idekívánkozik még egy negyedik költő is; hiszen Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc és Fodor András egyazon költőnemzedék egymással testvéri barátságban lévő alkotói voltak. Közülük a legfiatalabb, Fodor András 1929. február 27-én született. Hat évvel volt fiatalabb Kormos Istvánnál, de csak egy évvel Juhász Ferencnél. Barátainál később, csak 1955-ben jelent meg első verseskötete, bár néhány verse kötet nélkül is feltűnést keltett.
Fodor András kamaszkorától rendszeresen vezetett naplót, melyben számos fontos életrajzi, irodalmi életre vonatkozó információt őrzött meg. Erősen barátkozó típusú személyiség volt, mások sorsa iránt fokozottan érdeklődött. Kormos Istvánnal kapcsolatosan jó néhány történés csak e naplóból ismerhető meg. A naplóbeli bejegyzések is megerősítenek abban, hogy a Bukott angyal című versben Kormos István sorsát énekli meg Fodor András.
Első házasságának felbomlása után, amikor az asszony távozásra szólította fel, Kormos tényleg mély válságba zuhant, öngyilkossági gondolatai is támadtak. Barátai is látták, hogy roncsolódik személyisége, hogy nem képes magára találni. A „bukott angyal”-t az önvád pörölyütései kínozzák, gyötrelmeinek parazsa soha ki nem huny. Már a vers indítása is a tragikumot hangsúlyozza:

„És nem maradt már irgalom
és nem maradt remény…”

„…eltörött minden ami volt…”

A versben megszólaló barát megpróbál rajta segíteni, asszonyát békíteni, szinte magára veszi barátja poklát, még a sátáni erőkkel is megküzd. S hiába volt a korábbi jó útra térítés, a jelen küzdelme:

„Hazudtam, csaltam, tusakodtam érted.
      Nem tudlak megváltani.”

A „bukott angyalt” azonban semmi és senki sem mentheti meg, csak az újjászületés. 
A verset záró szabadság-motívum más jelentést hordoz, mint az eddig tárgyalt művek esetében. Ott a magyar sors „jégkorszakára” vonatkozott, itt az egyes személyiségekről van szó.
„Szabad vagyok és nyomorult vagyok. / Fordulj meg ég, taszítsd le / bukott arkangyalod.”
Az egyes szám első személyre vonatkozó megállapítás elbizonytalanítja az olvasót. A vers címzettje a „Bukott angyal”. És ki a beszélő, a „bukott arkangyal”? A jócselekedetre törekvő, de tehetetlen személyiség? A mű nem kínál megoldást, de nem zárja ki a kettős értelmezést és a lehetséges életre varázslást sem.
A Bukott angyal kapcsán az életrajzi elemek segítségével lehet értelmezni a katasztrófa közeli helyzetet, amely már nem egyetlen személyről beszél, hanem egy öröknek, ismétlődőnek mondható léthelyzetről, emberi sorsról.
A Bukott angyal közelségében keletkezett, és a Fordul az ég című gyűjteményes kötetben (1964) is szinte az előbbi közelében található Fodor András Hűség című verse, melynek ajánlása meg is nevezi barátját, Kormos Istvánt. A két vers között igen szoros a kapcsolat. Lényegében a Hűség is egy válságosnak nevezhető léthelyzet-sorozatot elemez, de azt nem látja tragikusnak, csak szomorúnak. A vers kulcsgondolata egy nemzedék válságát tárja fel:

„Ne mondjátok, hogy tán igaz se volt!
Ne mondjátok, hogy nincs értelme többé,
hogy szétesett a közös ifjúság.”

Évszázadok tapasztalata mégis gyakorta az, hogy az eggyé kovácsolódó vagy legalábbis ahhoz hasonlóvá váló ifjú nemzedék tagjai különböző úton folytatják pályájukat. A nemzedéki egység ábránddá válik, különösen akkor, ha a történelemben gyakoriak a fordulatok. A „fényes szellők” nemzedékének többszörösen erős változásokban volt része, a „jégkorszakok” mindenkit megviseltek. A barátságok bizony nemcsak átformálódhattak, hanem meg is semmisülhettek.
A Kormos Istvánnak címzett vers akár figyelmeztetésként is olvasható vagy felszólításként: hogyan is kellene élnünk? A vers vallomástevő beszélője kivonja magát a hűtlenek köréből: „hordozom szikár hűségemet”. Az éjféli magányos vízparti meditáció, a kéz ötágú kapcsa, „sóvárgó csónakok” mind azt üzenik, hogy a hűség megőrzésében a barátok, a szövetségesek adhatnának erőt. Mert különben „ideges fehéren / víz kormában szanaszét verődnek / sóvárgó csónakok”. A megszólaló költő a türelem, a fegyelem emberének tartja önmagát. Szemléli a széteső világot, de az életet nem tartja reménytelennek, hanem jobbíthatónak. 
Ebben az 1954 körüli versidőben Kormos költőként hallgatott, s a mesemondásba menekült. Nagy László kezdte káromkodásból felépíteni katedrálisát. Juhász Ferenc a látomásos- szimbolikus költői világban, annak világegyetemében talált önmagára. Fodor András a maga modernizált tárgyiasságában örökítette meg a sokarcú valóságot.
Négy költő: összekötötte őket a fényes szellők fuvallata, aztán a jégkorszak, végül összetéveszthetetlenül saját költői világuk a csillaghalmazok között.