Valódi erejük a velünk személyesen megtörtént dolgoknak van – véli Bánki Éva Szépirodalmi Figyelő-díjas író, aki a középkor iránti érdeklődése mentén érkezett a szépirodalomba. Irodalomtörténészként többek között a trubadúrköltészettel és a krimikkel foglalkozik. A KRE Kreatív Írás Specializációjának egyik alapítója és vezetője. Az őt ért rendkívül szerteágazó kulturális hatásokból is fakad, hogy műveiben előszeretettel foglalkozik különböző történelmi korok időtapasztalatával, a női megszólalásmód egyediségével vagy éppen a vidék és város szembeállításával. Emellett számos írása önéletrajzi ihletésű, hamarosan megjelenik Apjalánya című regénye. És hogy miért untatta őt a kilencvenes évek magyar irodalma? – egyebek mellett erre is választ kapunk a beszélgetésből.

– Kik voltak azok a szerzők, alkotók, esetleg családi vagy tanítói példaképek, akik meghatározták pályád indulását? Fel tudnád-e idézni az indíttatást, melynek hatására a bölcsészet, a kultúratudományok felé irányult az érdeklődésed? Hogyan alakult ki a kutató, a tudós, illetve a szépíró közös gyökerű, mégis különböző megszólalásmódot igénylő kettőssége Benned?

– Kispolgári-paraszti háttérből jövök, nem voltak bölcsészek a családunkban, úgyhogy senki nem beszélgetett velem otthon Dantéról vagy a trubadúrokról. Ámde mégiscsak egy művelt, dunántúli kisvárosban, annak kicsit régimódi, Karnevál-szerű közegében eszmélkedtem. Kanizsán mindenki tudta, ki az a Heisenberg, mert ő volt az, aki ellopta Laci bácsi (a város egyik bolondja, fizikatanár anyám jó ismerőse) felfedezését. Az általánosban többet tanultunk a trójai háborúról, Schliemannról, Trója feltárásáról, mint az I. és II. világháborúról. Ebből a világból én tizennégy évesen elmenekültem, Pesten jártam gimnáziumba, ámde mégis ez a Monarchia szellemével átitatott kisváros határozta meg a műveltségemet és a történelem iránti érdeklődésemet.
Magyar–történelem szakon kezdtem az egyetemet, magyar–portugál szakon fejeztem be. Negyed-ötöd éves koromban belehabarodtam a középkorba és a latin irodalmakba. Korán elkezdtem az ELTE-n középkori irodalmat, a Károlin világirodalmat oktatni.
Kérdezed, hogy lehet a kutatást és a művészetet összeegyeztetni. Szerintem nem nagyon lehet, mindenkinél ebbe vagy abba az irányba leng ki a mérleg. Egészen másfajta okosságot, összeszedettséget igényel egy regény, mint egy tanulmány. 2002-ben hatalmas levegővel, de elég rövid idő alatt írtam meg az Esővárost. Ez alatt a rövid idő alatt két középkori nyelvet elfelejtettem, és teljes évszázadok hulltak ki a fejemből. A memóriám, a figyelmem is átalakult, már csak igen nagy nehézséggel lennék képes folyamatosan figyelni a szakirodalmat. Ezért hát nem is nevezhetem magam kutatónak. Sokszor vannak jó ötleteim, ezért gyakran – néha úgy érzem, túl gyakran – fel is kérnek kritikák, esszék írására. Szeretek is vitatkozni. De ez egészen más, mint egy egész témakör szakértőjének lenni.

– Visszatekintve eddigi pályafutásodra, ki tudnál-e jelölni mérföldköveket, amelyek döntően befolyásolták választásaidat?

– Mikor tizennégy évesen a nagyvárosba kerültem, mikor átéltem a rendszerváltás kudarcát és apám halálát, mikor az életem a regényírás miatt félfordulatot vett, mikor megszületett a gyerekem, mikor meg kellett küzdenem egy betegséggel… csupa olyasmi, amit fel tud sorolni egy velem egyidős női alkotó. Az igazán fontos mérföldkövek, benyomások persze néha rejtve maradnak. Ki írja bele az életrajzába, hogy életem egyik legnagyobb fordulata az volt, mikor megláttam a tengert? Márpedig nekem ez volt az egyik legmeghatározóbb élményem. Életünk számos fontos fordulatát, inspirációját csak versekben lehet tükröztetni.

– Az a tény, hogy több kultúrában is otthonosan mozogsz, hogyan alakította a munkamódszeredet, a nyelvhez való viszonyodat, szemléletmódodat, befogadói tapasztalataidat?

– Az egyetem végén és a kilencvenes évek elején teljesen a neolatin világ és a középkor felé fordultam, azt is mondhatnám, megmerítkeztem a „latin tengerben”. Ennek egyszerű oka volt: a kilencvenes évek magyar irodalma eléggé untatott, elemzőként sem akartam ezzel foglalkozni. Csak késve fedeztem fel magamnak azokat a szerzőket, akik aztán meghatározták írói indulásomat, Bodor Ádámot és Tar Sándort. Rajtuk kívül leginkább kortárs spanyol, portugál, latin-amerikai szerzők hatottak rám: Saramago, García Márquez, Juan Rulfo, Italo Calvino, Bolaño, Agualusa.

– Egyetemi oktatóként kreatív írást is tanítasz a magyar szakos hallgatóknak. Milyen szempontrendszer alapján alakítod ki ezeket a kurzusokat, és milyen esztétikai álláspontot közvetítesz? Mennyiben érzed inspirálónak – esetleg kölcsönösen inspirálónak – ezt a közeget? Tapasztalod-e azt, hogy napjainkban éles váltás zajlik a kulturális kódhasználatban, ami nehezíti a nemzedékek közti párbeszédet, vagy inkább azon az állásponton vagy, hogy hasonló akadályokkal mindenkor, minden generációváltás esetén szembesülni szoktak?

– A legtöbb nemzedék hajlamos azt hinni, utána már a vízözön vagy a világvége jön. Na, persze, én sem vagyok különb. De a tréfát félretéve, azt hiszem, tényleg nagyon megváltozott az olvasáskultúra és a kulturális kódhasználat, és ez nyilván visszahat az irodalomra. Milyen regényt ír az, aki egy hosszabb elbeszélő művet is csak kényszeredetten tud végigolvasni? Sok ilyen hallgatónk van. Egyáltalán miféle történelmi regény születik annak a tollából, aki nem tud elképzelni egy övétől különböző világot? Nehéz kérdések ezek, és én biztos vagyok abban, hogy a szépirodalom nagy változások előtt áll, s előbb-utóbb „eleven hangok halnak ki a beszédből”, ahogy Hölderlin írta. De mindemellett észre kell venni, hogy még a legműveletlenebb hallgató is ügyesebben fogalmaz, mint az én nemzedékem húszéves korában. Ez a sokat és joggal kárhoztatott közösségi oldalak egyfajta áldása. Nagyon ügyesek a tanítványaim a lírai tömörségű kisprózák alkotásában. Hát ezen az úton indulunk, ezeket próbáljuk meg a szemináriumokon fejleszteni. Most épp az animalitás, a bennünk élő állat témáját boncolgatjuk. Ami pedagógiailag talán a legnehezebb: a saját szövegekkel kapcsolatos reflexív hozzáállás kialakítása. És hogy én magam mit tanulok a hallgatóimtól? Erre nem is tudnék hirtelenjében válaszolni. A tanítás évtizedek óta része az életemnek. Az egyetemi pezsgés, a tanítványokkal való kommunikáció nélkül talán nem is tudnék élni.

– A huzamosabb ideig tartó portugáliai tartózkodás hatott-e az írásmódodra, szemléletedre? Témaként, motívumként megjelennek-e a más tájakon, más kulturális közegben szerzett élmények? Illetve felmerült még élettérként, közegként Velence is, amelyről egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy egyebek mellett a kelet-közép-európai beidegződések hatására sem bizonyult végül opciónak. Ezek szerint fontos identitásképző elemnek tartod a nyelvi/földrajzi meghatározottságot (vagy csak bizonyos megszorításokkal, csak bizonyos változatait)?

– Én nagyon szeretek utazni, de az soha nem merült fel bennem, hogy tartósan külföldre költözzek. Én így, örökösen elvágyódva, újra és újra hazatérve vagyok magyar. Pedig hosszabb ideig laktam Lisszabonban, ösztöndíjjal hónapokat töltöttem el Santiago de Compostelában és Rómában. Életem talán legnagyobb kalandja volt, hogy a kislányommal három hónapra kiköltöztem Velencébe; erről szól a Telihold Velencében című regényes útleírásom. De nem érzem magam mindenhol egyformán otthon. Az én esetemben a hazaszeretetnek nyelvi, lelki, morális okai is vannak. Hiába tanultam annyit portugálul, azért még a Pessoa-verseket is magyar fordításban élvezem a legjobban. Akármit csinálok, a magyar nyelv fogva tart. Más kultúrák is csodálatosak, de a szilajságot és keserűséget csak magyarul lehet átélni, legalábbis én csak magyarul tudom. Ráadásul felelősnek érzem magam azokért a perifériákért, lesüllyedt világokért, amelyeknek a részese voltam. És mégis azt vallom, világot kell látni. Én szellemileg csak a Római Birodalom határaiig jutottam el, na jó, kicsit talán Latin-Amerikát is megismertem. A lányomra és a tanítványaimra marad, hogy maguknak a Távol-Keletet felfedezzék. Az egyetemen szoktam tréfásan mondogatni, senkinek nem adnék bölcsészdiplomát a kezébe, aki nem igazolja, hogy bejárt – nem átrepült, hanem ténylegesen bejárt – legalább kétezer kilométert.

– „De milyen nap van ma? És mikor is lesz a hamarosan? Ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak.” – olvashatjuk a 2015-ös Fordított idő című történelmi regényedben. Jól érzékelem, hogy akár oktatóként, akár irodalomtörténészként, akár íróként tevékenykedsz, újra és újra visszatérően foglalkoztat az időtapasztalat megragadhatósága, és ennek tulajdoníthatóan jelenik meg munkásságodban a különböző korszakok történetisége, a köztük, illetve a nemzedékek közti átjárhatóság? Szembetűnő még, hogy az időnek ebben a folyamatosságában milyen következetességgel jelenik meg a női identitás alakváltozatainak ábrázolása.

– Mint mondtam, én az Osztrák–Magyar Monarchia egyik végvidékén születtem. Egy művelt kisvárosban, szellemi értelemben a 19. század végén. Ezek után tizennégy évesen belecsöppentem a nyolcvanas évek Budapestjének alternatív forgatagába. Ez az időutazás nyilván sorsdöntő volt, és előképe életem sok későbbi törésének és újrakezdésének. Egyébként az emberek többsége egyszerre több időben él, csak ők nem reflektálnak erre. A nők persze a testük miatt sem tudnak elfeledkezni a ciklikus időről. Egyébként az idő, az időtapasztalat nemcsak nyelvi, történelmi vagy egzisztenciális tapasztalatként, hanem filozófiai problémaként is nagyon érdekes. Miért nem létezik örökkévalóság igazából? Vagy ha létezik, miért nem tudjuk elképzelni? Miért nem tudunk az időből kikerülni? És miért nem tudunk a jövőre emlékezni?

– Egyre nagyobb teret kap az irodalomban az autofikció. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

– Hogyne lenne az autofikció egyre népszerűbb, hiszen egy könnyen meghamisítható valóságban élünk. Bármi bárhogy megtörténhetett, ezt sulykolják belénk. A hamisság azért nem feltétlenül jelent erkölcsi ítéletet. Az Aranyhímzésben, a második regényemben egy középkori püspök utazik Velencébe, hogy felderítse Gellért püspök hátterét. De már nem lehet semmit „kinyomozni”, hiszen annyi idő eltelt, és sok velencei család azóta már kisajátította magának a magyar szentet. Az igazságot Sebe püspök sem tudja kibogozni – de valamit írnia kell, hiszen a magyarok, vagyis az övéi történetét enélkül nem tudná elmesélni, márpedig neki ez a célja. Nem létezik hát „tiszta” referencialitás, megfellebbezhetetlen igazság. És mégis, mindezek ellenére csakis annak van ereje, ami ténylegesen megtörtént velünk.

– Egy tavaly megjelent interjúban édesapádat mint „detektívet” azonosítottad. Az ő hatásának, egyéb személyes tapasztalásoknak köszönhető a krimik iránti érdeklődésed, vagy inkább a bűnügyek társadalmi vetülete keltette fel a figyelmedet?

– Azt hiszem, enyém a kétes dicsőség, hogy szinte minden hetvenes-nyolcvanas években megjelent krimit olvastam. Azért habzsoltam a bűnügyi történeteket – amelyek többsége persze szemét –, hogy közelebb kerülhessek édesapámhoz. Ő osztályidegenként nem tanulhatott, de boldogabb perceiben amolyan detektívfelügyelőnek vagy legalábbis detektív-félének képzelte magát. Mániákusan sokat foglalkozott rejtvényfejtéssel, miközben betegesen titkolózó volt, és saját magáról és a hátteréről szinte semmit nem árult el. Kettőnk viszonyáról, az ő titkairól szól a hamarosan megjelenő Apjalánya című regény.

Itt kell megjegyeznem, hogy bár írtam a krimikről egy tanulmánykötetet, én nem igazán szeretem a posztmodern vagy metafizikus, az úgynevezett művészkrimiket. A kedvenceim – mert vannak ilyenek is, például Tar Sándor Szürke galambja – azok a bűnügyi történetek, ahol a nyomozás és a megfejtés alkalmat ad a társadalomábrázolásra. Én egyes hard-boiledeket a 19. századi realizmus 20. századi leágazásának tartok.

– A legutóbbi műveidben megfigyelhető betegségmetaforák alkalmazása tekinthető-e egyfajta megküzdési stratégiának, szembenézésnek a nehézségekkel, a fájdalommal? Mit gondolsz, egy mű feltárhatja-e alkotója betegségét, lehet-e a mű maga a kórkép?

– Érdekes felvetés. A titkok tényleg megbetegítenek, a „kibeszélés” pedig természetesen hozzájárulhat a gyógyuláshoz. De én óvakodnék az ilyen trauma-irodalmat valódi szépirodalomnak nevezni. Itt az író egy konkrét esetet akar a kibeszélés, a gyógyulás szándékával előtérbe állítani, nem foglalkozik a társadalommal, a történelemmel vagy magával a nyelvvel, ahová ez a konkrét trauma beágyazódik.

– Regényeidben nem csupán idősíkok és korszakok, hanem különböző műfajok parafrázisai is keverednek. E gesztus alatt gondolhatunk a pikareszkekre, a lovagregényekre, az önéletrajzi vagy családregényekre is. Mennyire tudatosan jeleníted meg szövegeidben a paródia, a krimi, a fantasy nyelvi regisztereit?

– Nyilván én is, mint annyi író, megpróbálom a populáris regisztert és az elit irodalmi formákat keverni. Amúgy ez tényleg nem idegen a középkori esztétikától, és az sem véletlen, hogy a zsánerek, megszólalások keverésében a kora középkorról szóló Fordított idő-ciklusban jutottam a legmesszebb. Ráadásul én már csak a kislányom és a tanítványaim miatt is otthon vagyok a zsánerirodalomban. Mindent elolvasok, amit a gyerekem vagy a hallgatóim olvasnak. Tudatosan játszok a különféle műfajokkal, megszólalásokkal, de igazság szerint a történelmi regény a legadekvátabb, a hozzám legközelebb álló műfaj.

– Hogyan árnyalható a vidékhez, a periférián élőkhöz fűződő viszonyod? Több helyen olvasható Tőled, hogy perspektívátlanság és szeretethiány jellemzi a vidéket. A Magyar Dekameron című novellafüzérben (2007) pedig a Határvidék az a hely, ahova – biztonság reményében – menekülnek a szereplők, és ahol nem feltétlenül érvényesek a város törvényszerűségei.

– A nyolcvanas-kilencvenes évek magyar irodalma – amúgy épp a rendszerváltás, a legkeményebb társadalmi konfliktusok idején – mintha lemondott volna a társadalom ábrázolásáról. Már említettem, hogy én tulajdonképpen ezért idegenkedtem akkoriban a kortárs irodalomtól. A kétezres évektől ez megváltozni látszik, az elbeszélő művekben egyre több perifériális élethelyzettel találkozunk, nyilván a Tar Sándor-reneszánsz is ezzel függ össze. Én persze a magyar vidék, a Dunántúl mellett más perifériákat is ismerek. Van egy sajátos nézőpont, ami engem, aki hónapokat, éveket töltött a latin világ perifériáin (Észak-Spanyolországban, Portugáliában), különösen érdekel: ez pedig a szeretetlenség problémája, a magyar vidék különös keserűsége. Honnan jön ez? A történelemből? A traumáinkból? Miért szeretünk mi annyira boldogtalanok lenni?

– Ifjúsági regényként jelent meg a 2022-es Petőfi-vírus című könyved. A forradalmár költőt mai iskolai közegbe helyező történet több vonásában viszont mintha túllépne az ifjúsági regények cselekményközpontúságán, és a személyiségek fejlődéslélektana kerülne előtérbe. Olvashatjuk beavatás-történetként is a könyvet?

– Igen, ez egy tinédzser beavatás-történet. Jól láttam a lányom barátainál, hogy nemcsak mi, felnőttek, hanem a kiskamaszok is fuldokolnak az életüket-életünket átitató hamisságtól. Hiszen titkolni kell, hogy nem vagy elég gazdag, hogy a szüleid már nincsenek együtt, hogy rettegsz attól, hogy a többiek kirekesztenek, hogy kiderül, hogy nem is vagy annyira jó fej. Milyen élmények szükségesek, hogy megszabaduljunk az örökös megfeleléskényszertől, és megerősödjön az önazonosságunk? A barlangkaland, vagyis az alászállás önmagunkba nyilván ezt a célt szolgálja. Amúgy még szeretnék egy utolsó kitérőt tenni az ifjúsági irodalomban, Navigátor címmel megírni a korai portugál felfedezések történetét. Ez többé-kevésbé kész is van, 2024 őszén jelenik meg a Kolibrinél.

– Első versesköteted csak a közelmúltban jelent meg (Át, 2022), korábban álnéven publikáltál verseket, illetve szinte minden regényedben felbukkannak lírai alkotások is. Mivel mindkét műnem két különböző nyelvállapotot, más-más megszólalásmódot feltételez, adódik a kérdés, hogy mit fogalmazol meg egyikben és a másikban? Egyáltalán lehetséges-e tematizálni, hogy mi tartozik egyikhez, mi a másikhoz? Volt-e olyan belső tapasztalatod, amelyet mindkét formában megpróbáltál kifejezni?

– Ezt már sokan megkérdezték, és nem biztos, hogy tudok erre felelni. A középkori regényekben mindenesetre nem ritkák a versbetétek. A líra és a próza nálam megfigyelhető egyidejűsége talán azzal is összefügg, hogy mindannyian többféle időben élünk, és vannak olyan tapasztalataink, élményeink, amelyek társadalmi síkon nem jelennek, nem jelenhetnek meg. Elfojtjuk, titokban tartjuk ezeket. Vagy csak nem tudunk a saját élményeinkre időben reflektálni – ahogy én sem, aki csak jó negyvenévesen volt képes megírni a saját kamaszkori verseit. A regényeimben amúgy többnyire a nőszereplők azok, akik verseket írnak vagy verseket idéznek. Úgy is mondhatnám, a líra nálam a történelem női megtapasztalása. Amolyan fordított idő, énidő, amivel nem kell a férfiaknak elszámolni.

Aczél Gábor