A mindennapiságok, és az örökkévalósággal szembeni behozhatatlan hátrány között ingázva születik és tárulkozik fel Luzsicza István költészete. A valóságköltészetről, a józan kiegyezésről az élettel, az ősökről és a leszármazottakról, a futballról és az identitásról beszélgettünk a szerzővel. 

– Arra gondoltam, beszélgetésünknek azt a címet adom, hogy: „a leglétezőbb nemlét”, amely a Fantomfájdalom című vers egyik sora. Hogy látod, jó irányba indulunk el költészeted feltérképezésében? 

– Noha friss gyászhatás inspirálta a verset, és a sor arra a benyomásra utal, amikor halottunk tárgyi emlékei még lépten-nyomon szembejönnek velünk, de a konkrétum nyilván általánosítható, összegezhető. A nemlétezők létezése, az, aki és ami nincs már, de hatásaival, emlékeivel mégis megmarad, visszük magunkkal, az alapja kötődéseimnek, orientációimnak. Ez az értékviszonyulás nevezhető a leglétezőbb nemlétnek, és szimbolizálhatja is mindazon ellentétpárokat, melyek a kezdetek óta foglalkoztatnak. Már az első kötetem meghatározó eleme volt a bennünket körülvevő mindennapi dolgaink egymással egységet alkotó színe és visszája. Az átölelő ellentétek, ahogy egyik ottani versemben írtam, vagy a címadó artista, aki estére hazamegy. Ha más aspektusból is, de visszatérni az alkotásból az élet kötelező mókuskerekéhez ugyanaz, mint a létező nemlét.

– Amikor a nemlétről beszélünk, valójában azokról a hatóerőkről beszélünk, amelyek felett nem rendelkezünk („nincs mely van” – Fantomfájdalom; „eljött az el nem jött” – Hatvan). A hiány, az űr, a fájdalom. Egyiknek sincs lakcíme, de valóságosabbak minden létezőnél. Hatalmak, akikkel alkudozunk. Két kötetben megosztott költészeted egyik erősségét abban látom, hogy nyertesként kerülsz ki az embert meghaladó hatalmakkal folytatott diskurzusból. Más szavakkal: erős, önazonos, szép versek ennek a szelíd vívódásnak a gyümölcsei.

– Ösztönösen használom az önellentmondásos szókapcsolatokat, s a befogadón múlik, mit lát, mit hall bele. Felerősítik, vagy éppen tompítják az ambivalenciát a paradoxonok? Győzelemmé állhatnak-e össze vívódások, kételyek, veszteségek? Mutathat-e a disszonancia a harmónia, az idill felé? Én csendes rezignációnak, józan kiegyezésnek élem meg, ahogy a tapasztalatok és tanulságok mára összesűrűsödtek bennem, de ha más perspektívából ez a belátás és elfogadás nyertes pozíciónak látható, az talán annak köszönhető, hogy a beletörődés nem reményvesztettséget, az alkudozás nem behódolást takar, hanem az élet élni akarását, a folytatást, a továbbvitelét annak, amit valahogy, valakik ránk bíztak.

– Valóságköltészet – ebbe a szóba sűrítettem a magam számára lírád legfőbb jellemzőjét. Tartományát. De hiába futkosnak egerek, bűzlenek kocsmák, köpködnek a baglyok, ebben a költészetben nem a valóság szólal meg, hanem a valóság mögötti rend. Egy (nevezetlen) koncepció. Amelynek az egyik törvényszerűsége az, hogy a valóságot (az életet, a létezést) nem bízták az emberre, pusztán csak megajándékozták vele. „Elűzni se lehet – hívni se kell” – írod a Pillanatkép, április című versedben. A másik alapelv, hogy az egyén a generációláncok egyik szeme. Ez a szemlélet szöges ellentétje az énközpontú élet- és létszemléletnek. Második köteted címe a Verecke, Lampedusa, Balassa utca egyik sora, „ágain megtart” – ezek hús-vér ágak (lásd még a Felsorolás című verset). Ami az egyént megtartja, az az egész (szövete). 

– Találó elnevezés a valóságköltészet, s érdekes is, mert társaságban, inkább tréfálkozva már többször mondtam, hogy én alkalmazott költészetet írok. Megmosolyogtuk, de ilyesmire gondoltam, amit most valóságköltészetként azonosítasz. Az említett versek esetében a szobába beszökött rágcsáló elpusztítása, vagy a valahai igénytelen kiskocsmában édesapám szeretetreméltó alakja a valóságnak és a kétkedésnek a két oldala. Morális kérdések, amelyekre nincs tényleges válaszom, de kapaszkodót muszáj keresnem. Ezért a konklúzió, hogy az egeret ki kellett nyírni, ám a sokkoló élményt misztifikálás nélkül verssé kell transzformálni, hogy erkölcsileg ne nullázódjam le, a kocsmát pedig kicsit mégis idealizálni kell, míg apám figuráját épp ellenkezőleg, visszaközelíteni a valóságoshoz, hogy önvédelemből is eltartsam magamtól a megírt hiány fájdalmát. Valahol feloldozást ad, ha legalább fogódzó akad azokhoz az eldönthetetlen dilemmákhoz, amelyek ettől még itt maradnak, de az önfeladás nélküli belátás, a megalkuvás nélküli megbékélés így is összeállhat egyféle renddé. Az énközpontúság pedig nálam is jelen van, ám a valóságot zárnám ki magamból, vagy zárnám be a magam korlátai közé, ha nem a honnan hová kérdésével együtt próbálnám értelmezni azt, ahol vagyok, és ami körülvesz. Ebbe nem lehet nem belefogalmazni a történeteinket, családomat, kisebb-nagyobb közösségeimet a hozzátartozóktól, jó ismerősöktől kezdve lakhelyemen és felvidéki, kárpátaljai, hevesi gyökereimen át egészen hazámig, magyarságomig, annyira összefügg közös történelmünk személyes sorsainkkal. Bennem ez rögzült, rám ez hatott leginkább a látott és átélt minták közül, valószínű, hogy a szemlélet választott ki magának engem, nem is fordítva. Nekem ez a természetes, ebben érzem magam otthonosan, ez köszön vissza a versekből is. S bár látom, hogy a világ fősodra nem erre halad, de immár meggyőződésem, hogy ettől még nem ülök fordítva a lovon, vagy talán inkább nem én vagyok az, aki fordítva ül a lovon.

– Maradjunk egy kicsit még a rendnél. Néha konstatálod, néha csodálod ezt a rendet. A természetben és az ember életében egyaránt önmagától működő rendet, amelyhez az ember nem tehet hozzá semmit sem (lásd például: a Februári tavasz című vers). Gépies, örökös körforgás az élet, a történelem (vö. A vén diófa memoárjaiból; Buli után a takarítás című vers). Innen nézve: több-e az ember egy fűszálnál? 

– Babits Esti kérdésében a folyton elszáradó és kinövő fűszállal illusztrált mechanikus körforgás Henri Bergson filozófiáján alapul. Absztrakt tanokon. De nekem az általános kérdéseken túl főleg konkrét alakjaim vannak. S nekik személyiségük van. Nevük, arcuk, lelkük. A diófás vers melleskötényes nyulasgazdája a nagyapám, a munkásbakancsos ezermester az édesapám, a család körüli teendőkben a békebeli blúz nagymamámon cserélődik otthonkává, a lázas hatvanas évek miniszoknyája édesanyámon lesz melegítővé, az ezredfordulós magasított talpak a feleségemen válnak kiszolgált sportcipővé, a lambada szoknya a húgomon pördül kislánykorában, a vagány és cserfes pöttömök a pár évvel ezelőtti fiaim és unokahúgaim. Hát kik lennének többek a fűszálnál, ha nem ők? Nem elvont elméletet állítok fel, hanem a személyes példák állnak össze a valóság gyakorlatává. A forma minden korban örök, ám tartalommal az ember tölti meg. Örök persze az emberi tényező is, a különbség azonban a kulisszákban, körülményekben rejlik, s annak mi vagyunk a függvényei. Ősök és leszármazottak, nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák. Régi és új hajtások, mégsem fűszálak.

– A legnagyobb hatású verseid a mások által gyász, veszteség jelzővel illetett, általam az árvaság lírai hajtásainak hívott írásaid. Ugyanis a leghalványabb jelét nem látom annak, hogy saját birtoknak, tulajdonnak tekintenél bármit is. Szülőt. Gyermeket. Életet. Kimondatlanul is a nagy egész hálás részének mutatod magad és mindazt, amid „van”, anélkül, hogy bitorolnád. Egész más ízű ez a gyász, ez a fájdalom, egészen más, magasrendű költészetet eredményez. 

– Összhatásában az árvaság jelenléte állandó az új kötetben, noha kifejezetten csak egy helyen fogalmazódik meg a gyász primer benyomása mellett, azonban nyilvánvalóan volt egy ilyen alapérzetem, mint ahogy a hála sem ösztönzött közvetlenül, de tudat alatt biztosan ott munkált végig bennem. Ezeket a tényezőket, a gyászt, árvaságot, hálát pedig valószínűleg a valóságköltészetnek nevezett jelenség hozza közös nevezőre, a kézzelfogható események, megélt élmények, és mögöttük az „úgy hiszem, ez így volt szép”-alapállás, amelyet egyszerre idézek Zorántól és a könyvből. S ami szép, az csakis közösen megélhető, így nem lehet kizárólag az enyém.

– „Lesztek mindig / ha már egyszer voltatok”, írod a Halottak napi köszöntő című versedben, itt most a „régi drága kedvesek”-re gondolva, de verseid világát és talán személyes létszemléletednek a lényegét is elárulva ezzel. Jól érzékelem azt, hogy ebben a létfilozófiában minden mindennel össze van kötve, és hogy itt a létigét csak egyféleképpen ragozhatjuk, éspedig úgy, hogy: van? Legfeljebb másként, más valóságban, más minőségben. Az idő és az örökkévalóság egyidejű megélésének a feszültsége ez, amelyben az ember nem lát tisztán?

– A leglétezőbb nemléthez, a kapaszkodókhoz, fogódzókhoz kanyarodhatunk itt vissza, de a saját énközpontomhoz is. Hiszen a „van” ebben a megfogalmazásban csak nekem jelenti halottaim folyamatos ittlétét, és a „mindig” is az én személyemhez kötött, mert amíg vagyok, addig vannak ők is – nekem. De nem mond ellent a tisztánlátásnak, hogy a mulandóságot gondolati síkon kiiktatom: a materiális tényekkel nem vitázom, csak kissé kompenzálom a személyes hiányokat és az örökkévalósággal szembeni ledolgozhatatlan hátrányomat. Talán erre utaltál nyertes helyzetként, amit én inkább küzdelmes, de maximális eredményként elért, jóleső döntetlenként értelmezek.

– Versbeszéded olyan költői lelkületre vall, amely a legnagyobb tisztelettel van az élet törvényszerűségeivel szemben (vö. pl. Sík tranzit, Nagypénteki hókörforgás, Görögös hitvesi óda című versek). A költészetedben az a feszültség, hogy nincs feszültség. A lázadás az alázat. A katekizmus mércéje szerint angyalt megszégyenítő korrekt hitpolgár vagy – nem vallási, hanem intellektuális értelemben. Tanítható ez a bölcsesség? Mi a titok?

– Aki önkéntelenül is hatott gondolkodásomra és ösztönösségemre, az – meglepő lehet, mert nyíltan nem is hivatkozom rá – Fekete István. Ha van bölcsesség és titok, az az övé. Nekem is felnőttként kellett újraolvasnom, hogy teljesebben megértsem őt, mert Fekete beszorult az alsós iskolai kötelező olvasmányok, ifjúsági és állatregények skatulyájába. Fél évszázaddal a halála után aligha fogja átértékelni a kánon – bár én már csak magamnak is tartozom egy nagyobb ívű gondolatmenettel róla –, holott sokkal többről beszél, mint a letűnt falusi élet nosztalgikus romantikájáról és a természet működéséről. Ahogy a tisztelettel ábrázolt öregek tapasztalatán, tudásán, lényén át láttatja az elmúló idő mögötti állandót és megőrzendőt, ahogy az élőlények viselkedésében felfedezi a mindig nagybetűs Rendet és Törvényt, ahogy az organikus világ és az azzal harmonikusan együtt élő ember egységét közvetíti, abban maga a Teremtés figyelhető meg. Lehet, Fekete le sem írja az életművében Isten nevét, mégis hozzá képest jelöli ki a helyünket következetesen, szigorúan, de mély emberszeretettel, mértéktartó emelkedettséggel téve realitássá a szakrálist. Nem azt állítom, hogy én is Istenről beszélek, hanem az elmúlás és a megmaradás, az ismétlődések és a befolyásolhatatlan törvényszerűségek mögött álló valakiről-valamiről, akit vagy amit példázni csak a létező valósággal tudok.

– Éppen eggyel kevesebb, mint száz verset tesz ki eddig publikált két köteted anyaga, és az embernek még sincs hiányérzete. Ami van, az jó. Ahogyan van, az hibátlan, és afelől sincs kétség, hogy lesz folytatás. A mindennapiságokról készült lassított felvételek között járunk, és közben megtisztulunk (vö. Megtisztulás című vers). Nincsenek (mesterséges, hajhász) végletek az ember megalázásában és felmagasztalásában. Jó embernek lenni ebben a költészetben. Döbbenetesen hiteles versvilág. 

– A minősítés, ítélkezés messze áll a habitusomtól és a költői világomtól, bár a kettő sokban fedi is egymást. Ebben van védekezési mechanizmus is, mert egyre jobban megvisel és taszít a világ verbálisan és fizikailag eldurvult mivolta, a tényleges és jelképes háborús helyzetek, a mindenfelől ömlő diszharmónia. Rosszabbul érezném magam, ha nem megértéssel és belátással fordulnék mások esendőségei felé, még ha azokkal tisztában is vagyok – mivel ismerem a sajátjaimat is. Ezért nincs magasztalás se, ám ettől még empatikusan állok különböző magyarázatokhoz és önigazolásokhoz, hogy elfogadhassam saját kimentéseimet is – mert ha a hibákra, jóvátehetetlen mulasztásokra összpontosítunk, úgy vagy felesleges frontvonalakat nyitunk, vagy mind mások, mind saját életünk értelmetlensége maradna a végkövetkeztetés. S engem az mozgat, ami összeköt. Az új kötet egyik fő üzenete eleve az idill keresése és megidézése, az eredeti címötlet is erre utalt, csakis ilyen írások kerültek be. Ezért is volt nehéz a szerkesztés során mit kezdeni a másfél évtizedes társadalmi témákkal, ahol még határozottabban képviseltem az álláspontomat, az idegenségemet mindattól, amerre a nagyvilág tart. Hosszú időbe telt elengednem ezeket a markánsabb, kordokumentumszerű szövegeket, mert mind a többi verstől, mind tőlem eltávolodtak, s nem fért bele, hogy idekeveredjen a napi politika dágványa, a valóság- és életidegen tendenciák erőszakosan álszent közege, s az ettől megbicsakló humánumom. 

– Talán majd egyszer megtalálod a helyét ezeknek a verseknek is. Azt hiszem, a közélet így-úgy törvényszerűen visszhangzik a lírában is, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szerző a társadalom élő sejtje. 

– Tény, hogy kitérni nem lehet előle, de elképzelhetőbb, hogy a közéletiséget ötvözöm a mostani családi vonulattal, szeretteim világhoz való hozzáállására, nézeteire koncentrálva, a távolodó közelmúlt segítségével értelmezve a jelent, kutatva a jövőt. Hogy ebből egy-egy hosszúvers, vagy ciklus, esetleg egy kötet is kikerekedhet, még nem tudom, csak hogy olyanokon alapul, mint a két nagyapám egymástól teljesen eltérő és engem nagyon foglalkoztató élete, személyisége, indíttatásaik, gyerekként fel sem fogott parttalan politikai vitáik. Teljesen más hatott rájuk a nekik rendelt korból, helyből – az egyik megjárta a hadifogságot, hazatérve kitelepítették szülővárosából, magyarságát megszenvedte, nagymamámmal puritán idillt teremtett, de betegeskedve fokozatosan vesztette el munka- és életkedvét, míg a másik a tízgyerekes kisparaszti sors, a cselédvilág létbizonytalansága után kitörésként, stabilitásként élte meg az új rendszer téeszkombájnos gürcölését, s életvidám önpusztítása és nagyanyám viharos karaktere mellett nagy munkabírással dolgozott utolsó percéig. Bár tudom, melyik világ áll közelebb hozzám, mégis fontos átlátnom, megértenem az általuk megéltek színét és fonákját, a különbözőségeket. De ítélkezni biztosan nem fogok, mert ahhoz ki kellene rekesztenem az érzelmi részt, s az már nem én lennék – pontosan tudom, mennyire fontos voltam nekik, és ők is nekem, mindmáig. Azt hiszem, ez a szeretetkapocs, amely szerencsémre születésemtől kezdve körülvesz, mára az egyetlen tudatos válaszom lett a nagy kérdésekre, amelyek nyitját másutt keresgéltem – s ezzel vissza is kanyarodtam a friss kötethez, azt hiszem.

– Roppant élvezetesek a „fociverseid” (pl. Azt már nélkülem; Sirató óda; Kölyökfutballisták; Attrakció világszám című versek), éspedig azért, mert úgy jelenítik meg a kollektív küzdelmet, a vereség megéléseit, hogy nem csonkul meg benne a (fizikai) haza... A foci identitásod része. Valamiképpen a törtélemmel egy pályán mozgó mozgatórugó…     

– A futball nem élet és halál kérdése, sokkal több annál. A Kölyökfutballisták egyik mottója ez, egy nagy edző aranyköpése, s bár jópofa bemondásnak tűnik, mégis mi minden benne van! Az adott vers is az említett önfelmentésbe fut ki, megbocsátóan tekintve a fociapukák elvetélt álmaira. De ha csak a legalapvetőbb fogalmakat vesszük, győzelmet, vereséget, a döntetlen kompromisszumát, a kihasznált és elmulasztott helyzeteket, már látható, milyen komplex szimbólumrendszerről van szó. S miközben valóban egyéni identitásom része, addig közösségi emlékezetünkbe is beépült – közös fundamentum, szinte kultúrkincs. Kell-e bármit hozzáfűzni ahhoz, hogy 6:3, kortól, nemtől, érdeklődéstől függetlenül? S ez már történelem is, annak hatásaival, következményeivel, következtetéseivel együtt. Túlmutat önmagán, még a sportág kezdeteitől máig élő értelmiségi fanyalgás ellenére is, igaz, épp emiatt ódzkodtam beépíteni a versekbe egy ideig. Kellett bizonyos elrugaszkodás a gátlásaimtól, hogy onnan merítsek, ahonnan magabiztosan tudok. Holott logikus, hogy ezekkel a „futballegóriákkal” modellezzem a cseppben a tengert, hiszen még olvasni is a Népsportból tanultam meg óvodásként. 

– Már ennyivel is meggyőztél a foci mindenekfelettiségéről. Óvodás korodban olvastad a Népsportot?  

– A sportújságot nyilván édesapám és nagyapám forgatta, megvolt a családi alap és gyerekként a mindenekfelettiség is, engem is érdekelt, mit írnak a meccsekről, hát így azonosítottam be a Fradi-betűt, Vasas-betűt, Tatabánya-betűt. Nyolcévesen pedig már Tandori Dezsőt olvastam – még ha csak a Nagy gombfocikönyvét is… S ez hozzájárult grafomániám kialakulásához is, onnantól vezettem, jegyzőkönyveztem, tudósítottam, szerveztem, sorsoltam, közvetítettem a magam játszotta gombfocibajnokságokat, udvari focivilágbajnokságokat, de nyolcadikosként én szerveztem a felsős osztályok iskolai bajnokságát is. Ehhez viszont kellett egy olyan nagyhatású pedagógus, mint Henzel Lajos, aki tornatanárként bízta rám és felügyelte ezt a munkát, kimondatlanul is kimondva, hogy te csak szervezz, írj, mert ez mozog benned, ez a te pályád, még ha én erre nem is eszméltem rá idejében. Bár végül, ha nem is fő hivatásként, megvetettem a lábam az írás különböző területein, helyi sportújságíróként és lokálpatriótaként még lakóhelyem kiscsapatai, a fóti és kisalagi egyesületek történetét is megírva. De Heni bá’ nevét, ahogy hívtuk, a sokoldalúsága és hatása miatt emelem ki, mert miközben matematika–fizika szakos tanárként szerzett labdarúgó- és kézilabda-edzői képesítést, s lett egyben testnevelő is – én is az ő keze alatt voltam két rövid időszakban igazolt játékos városom ominózus csapataiban –, még írt is, verseket, jeleneteket, paródiákat. S bármibe fogott, legyen az iskolai vagy klubsport, vagy éppen előadóest, mindenütt rengeteg embert megmozgatott. Szülőföldjén, a börzsönyi Perőcsényben temették el három éve, és oly jellemző, hogy amikor emlékezésként megosztottam a közösségi médiában a falujához írt, szerelmi vallomással felérő – nem hibátlan, itt-ott sete-sután döcögős, de kidolgozatlanul is torokszorító – ódáját, a hozzászólásoknál komoly diskurzus alakult ki, hogy egy ilyen messze nem profi vers is mennyi irodalmi értéket képes felmutatni átütő erejével, hitelességével, kötődésével, odatartozásával. S hogy elvarrjam a szálakat, ahogy a példa is mutatja, szinte mindennapos eset a közösségi létezést irodalomban, futballban megtalálni, s azt egymással összefüggőként, ezáltal saját univerzumként, kerek egészként megélni.

– A Kedves Olvasó, miután elolvasta a Matek-töri című versedet, szeretné megtudni azt is: mi történt fiad huszadik születésnapján?

– Ugyanaz, mint az én tizenkilencedik születésnapomon. Vagyis a születésnapon kívül semmi. Nem úgy, mint a vers szerinti évfordulókon, apám tizennyolcadik születésnapján a Holdra szállással, vagy a nagyapám tizenhetedik születésnapján kitört második világháborúval. Végül is vehetjük ezt játéknak, vicces filozofálgatásnak is, vagy mondhatjuk, ők éltek történelmi korokat, nem mi, de a jelen nem ma lesz történelemmé, s ki tudja, az utókor miként ítéli meg a mi időnket. Ha pedig visszább nézek a családfa ezen ágán, dédapám tizenhatodik születésnapjáról se maradt fenn semmi – csakhogy 1914 márciusát írtuk, aztán nyárra már vérben úszott Európa. Mint oly sok kérdésem, ez is nyitva marad hát, lehet-e, kell-e sorsszerűséget keresni historikus tények és családi adatok között, s ha igen, azt komolyan vagy poénból tegyük-e, vagy érjük be annyival, hogy ez is ránk van bízva, a következtetésekkel együtt.

– Ha neked kellene rámutatni arra a helyre, ahol magadat, a költészetedet látod a magyar irodalom térképén, hová mutatnál? Van-e olyan szerző, akinek a költészete inspirál? 

– Sokára fogadtam el magamat az irodalmi élet részének. Nem a szakmából, a bölcsészet felől érkeztem, csupán egyéb, civil végzettség és állások mellől, az irodalom irányába vivő, későn megkezdett felsőbb tanulmányaimat is megszakítva, s a hivatásos felé mutató írástevékenységbe is bőven a húszas éveimben belefogva. Ez bennem folyamatosan a kívülálló érzetet erősítette. Az első zsengéim elutasítása is mély nyomokkal járt, még később, rendszeresen közölt szerzőként is kételyeim voltak, hogy biztosan jó-e, amit csinálok. Holott itt, a Magyar Naplónál hamar olyan közösséget, szellemi műhelyt találtam szakmai és emberi kapcsolatokkal, barátságokkal, amelyek a lelki alkatomhoz, eszmei mozgatórugóimhoz illettek. Ha be kell sorolnom magamat, hát ide sorolom, ahol a magam nemzeti-közösségi, sok kérdésben konzervatív, de helyenként megengedő gondolkodása otthonra lelt. S bár inspiráló szerzőt kérdeztél, én szerteágazóbb értelemben emelnék ki egy nevet, szintén a Magyar Naplóhoz kötődően: Szentmártoni Jánosét. Annak idején a versrovat gazdájaként ő biztatott az első kötet mielőbbi megjelentetésére, több közös projektben vettünk részt, később is gyakran kereszteztük egymás útjait, pályám alakulására nagy hatással volt, három évet dolgoztunk is együtt az irodalomszervezés terén egy kicsi, tevékeny csapatban, nem rajtunk múlt, hogy véget ért. Kulturális munkásságán túl szakmailag joggal elismert, az enyémnél sűrűbb, termékenyebb, szorgalmasabb költői karrierjének részleteit mindjobban megismerve, ha nem is az inspiráció kifejezést használnám, de mindenképp revelációnak élem meg, hogy sokszor – így legfrissebb kötetében is – mennyire hasonlóak a benyomásaink, a megélt tapasztalatokból levont konzekvenciáink. Ebből eredően főleg saját korosztályom, a mostani középnemzedék szerzői hatnak rám akár egy-egy verssel, akár az életmű egy részével, velük azonosulok, ahogy elszámolnak a hamuban sült pogácsával, az idővel, hellyel, korral, a megtett úttal, veszteségekkel és kilátásokkal. Persze a nagy öregek és a reményteljes fiatalok, s a közelebbi és távolabbi múlt klasszikusai is képesek hatni, benyomást, intuíciót adni, avagy kedvet, tusát, hogy célzottan Kosztolányit idézzem, mert a nyugatosok az origó, akiknek a sokfélesége, játékossága, borongóssága, filozofikussága tolt legerősebben a versek felé.

– Nagyon szépen érvényesül az élet öntörvényű, szabad rendezőelve abban is, hogy a 2006-ban megjelent első kötet (Az artista estére hazamegy, Írott Szó Alapítvány–Magyar Napló) és a 18 évvel később, idén megjelent Ágain megtart (Magyar Napló) kötet záróverseiben a diófáé a főszerep. Nyilván szerzői szándék is érvényesülhetett ebben az elrendezésben, de az érdekesség az, hogy a vak diófának akadt mondanivalója, és ezzel gazdagította a kortárs magyar költészetet. Személyemben egy olvasód biztosan van, aki várja a folytatást. 

– Valóban törvényszerű véletlen, ahogy a dióban összegződnek a mondandóim. Babits kitörni vágyó, de vissza is húzódó, bennrekedve is kitekingető diója A lírikus epilógjából az első könyv ellentéteit, kettősségeit szimbolizálta. Ez a dió most bölcs, mindent látott és megtapasztalt óriási faként áll elénk – itt van a kertben, számomra mindig is itt volt, képviselve a folytonosságot és a körforgást, az elmúlást és az újrakezdést, a hol törvényszerű, hol csak divatosan üres változásokkal szembeni állandóságot, magában hordva mát és tegnapot, de a holnap ígéretét is. Az öreg diófa emlékezése a korábbi összes vers eszenciája, csakis vele zárulhatott a kötet. Ha úgy tetszik, övé az ág is, amely megtart.

Iancu Laura

Az interjú lapunk 2024. szeptemberi számában jelent meg.