L. Simon László mindig ott van, ahol a magyar irodalommal, kultúrával összefüggésben valami történik. A könyvkiadás helyzetéről, a kulturális érdekvédelemről, az írótársadalom helyzetéről, a központosításról, az esszéről, a szakmai közélet kérdéseiről beszélgettünk. 

- A közéleti ember megszólal-e, amikor a művész alkot? Felmerül-e a kérdés, hogy emiatt támadások érhetik? Változtatott-e már ilyen okokból? Önnel is megtörtént már, hogy verse egyes sorai miatt politikai fókuszba került.

– Nem tudom elválasztani magamban a közéleti embert és az alkotót. Ráadásul én a közéleti vagy a politikai munkát is mindig alkotásként fogtam fel: létre akartam hozni valamit a szűkebb és tágabb közösségünk érdekében. Amikor egyéni országgyűlési képviselő voltam, akkor a választókörzetem településeinek gyarapodása, fejlődése legalább annyira lényeges volt számomra, mint az egész nemzeti közösség szellemi és anyagi lehetőségeinek és értékeinek a bővítése. Alkotóként sem tudok úgy tenni, mint akit közben nem érdekel a hazájának vagy Európának a sorsa, illetve az azt meghatározó mindennapi politikának az alakulása. Azoknak a támadásoknak viszont, amelyeket egyes korábbi írásaim miatt kaptam, semmi közük sincsen az irodalomhoz, sokkal inkább a személyemen keresztül akarták hitelteleníteni azt a politikai közösséget, amelynek részeként végeztem a képviselői munkámat. Ezzel kapcsolatban a Miért írok? című esszémben már megfogalmaztam az álláspontomat, amit érdemes felidézni: „életemben éppen azért kaptam a legtöbb kritikát és értetlenséget, mert bírálóim, köztük neves személyek, és magukat művelt, olvasott embernek tartók sem ismerték a lírai én fogalmát. Pedig már az általános iskolai irodalomórákon megtanítják, hogy a vers beszélő alanya különbözhet a verset író személyétől, azaz az író életrajzi énjétől. A lírai én lehet egy olyan fikció, amely nem egyezik a szerzővel, még akkor sem, ha annak a valós életrajzi vonásai is megtalálhatók a műben. Azok az emberek, akik a mai napig előszeretettel csámcsognak néhány művem obszcén sorain, azt gondolják, vagy úgy állítják be, hogy a vers írója szükségszerűen azonos a vers beszélőjével. S ha már obszcenitás: bírálóim vagy álszentek, vagy sok más mellett nem olvasták el József Attilától a Szabad-ötletek jegyzékét. Ráadásul ott a szerző és a lírai én éppen, hogy egybe esik.”

– A kultúra, azon belül is az alkotóművészet, az irodalom ma hol helyezkedik el a kormányzati gondolkodás ranglétráján? S talán a nehezebb kérdés: a közvélemény szemében hol? Mennyire „közügy” ma az irodalom, mennyire figyelnek az írók szavára?

– Nem tudom, hogy a mai kormányzatban miként gondolkodnak a kortárs magyar irodalomról. A miniszterrel én – érthető okok miatt – nem beszélgetek kulturális ügyekről, az államtitkár asszonyt ugyan nagyon becsülöm, és régi személyes szövetség van köztünk, de valahogy az irodalomról vele sem folytattunk eszmecserét. Abban viszont láttam esélyt, hogy a kiváló költő barátom, Szentmártoni János lett a területért felelős helyettes államtitkár. Én magam lassan három éve mondtam le a képviselőségről, így a napi kultúrpolitika alakításából nem veszem ki a részemet, de ha megkérdeznék a véleményemet, pár területen biztosan változtatást javasolnék. Például a tudományos könyvkiadás helyzetének a javítása rendkívül fontos lenne, a magyar nyelvű tudomány fennmaradása érdekében – a piaci törvényektől függetlenül – szükség van az állami szerepvállalásra és a hatékony mecenatúrára. Vagy végre meg kellene oldani az Írószövetség székházának az ügyét, ami érthetetlen módon nem a szervezetünkhöz, hanem a Magyar Kultúráért Alapítvány tulajdonába került, ami azért is fájó, mert még az erősen kormányellenes húrokat pengető MÚOSZ is az első Orbán-kormánytól kapta tulajdonba az épületeit. Miközben nagyon jó, hogy létrejött a Magyar Művészeti Akadémia, ahol az Irodalmi Tagozat tagjaként én is igyekszem aktívan segíteni a munkát, aközben nem szabad elfelejtkezni azokról a szervezetekről, amelyek szervesültek a hazai intézményrendszerbe. A Magyar Írószövetség éves működési támogatása még mindig azon a szinten van, amire kulturális államtitkárként még én emeltem fel tizenkét évvel ezelőtt. Az ötvenkét éve létező Tokaji Írótábor is nehezen szedi össze a működési forrásait, bár azt kell mondjam, hogy tavaly és idén is gáláns volt a szaktárca, ugyanakkor jó lenne, ha pár évet előre lehetne tervezni. Annak mindeközben nagyon örültünk, hogy a Tokaji Irodalom Házának a létrehozását jelentősen mértékben támogatta a kormányzat.

– A kortárs szépirodalom és az közönség eltávolodásáról már sok szó esett. Mennyire látja ezt valósnak, s van-e ebben felelőssége magának az írótársadalomnak?

– Az irodalom és az írók jelentőségének a csökkenése párhuzamosan történik az elmélyült olvasás visszaszorulásával. A legfiatalabbak elsöprő többségének már gyermekkorukban sincs olyan olvasmányélményük, mint ami nekünk megadatott. De legyünk őszinték önmagunkhoz, a mi figyelmünket is ezer vibráló dolog köti le, hiszen komoly kihívói vannak a könyvkultúrának. Naponta én is számottevő időt töltök el a világhálón úgynevezett Reels-videókat bámulva. Korunk „divatos” betegsége az ADHD, de figyelemzavarral, koncentrálási problémával már az X generáció tagjai is küszködnek, hiszen mi is a technológia gyors fejlődésének időszakában nőttünk fel, s mi voltunk az első olyan nemzedék, amelynek tagjai abban az életkorban lépték át a digitális világ küszöbét, amikor az ember még gyorsan képes változni. A gyerekeink viszont már tisztán ebben nőttek fel. Az írók nagy része, akik éppen a (baby) boomer vagy az X generációhoz tartoznak, javarészt képtelenek ahhoz a világhoz alkalmazkodni, amiben ma élünk, pedig napjainkban éppen a Z és az Alfa generáció tagjait kellene az írásainkkal elérni, s bevonni őket az irodalom és az olvasás varázslatos világába.

– Ön szerint van a vitáknak következménye? Mit gondol például az emlékezetes Tokaji Írótáborban lezajlott beszélgetésről: azt öt-tíz év múlva ugyanígy le lehetne folytatni? 

– Minden rendkívül gyorsan változik. Nem véletlen, hogy az Írótábor elnökeként az előadások mellett bevezettem a kerekasztal-beszélgetéseket, s elnökségem második évében már csak beszélgetések voltak a tudományos szimpóziumokra jellemző előadások helyett. Ma podcasteket hallgatunk a neten, a jobb televíziós vitákat is az okos eszközeinken nézzük vissza, miért gondoljuk, hogy egy írótáborban nem kell gyors, pezsgő, üde polémiákat folytatni? S abban is biztos vagyok, hogy ha még 5-10 év múlva is lesz Tokaji Írótábor, akkor további erőteljes frissítésekre is szükség lesz, különösen a fiatalok becsalogatása érdekében.

– Valójában elsősorban tartalmi értelemben lennék kíváncsi a válaszára? Úgyis kérdezhetném: van-e, lehetséges-e lezárása ezeknek a vitáknak, vagy újra és újra valaki feleleveníti, s kezdődik az egész elölről?

– Vannak olyan kérdések, amelyekre az elmúlt évtizedekben gyakran visszatértünk, de magam is más-más válaszokat adtam rájuk. Ilyen például a folyóirat-kiadás helyzete. Két évtizede markáns harcosa voltam a nyomtatott alapú lapkiadásnak, még konferenciát is szerveztem a témában az Írószövetségben. Ma azt gondolom, sok dolgot csak on-line kellene megjelentetni, ehhez igazítva a támogatásokat, bár még mindig bizonytalan vagyok a tárolás, azaz az adathordozók és az elérhetőség időtállóságában. A Tokaji Írótáboron kívül is komoly visszhangot kapott az a beszélgetés, amelyben a nyolcvanas évek irodalmi életéről polemizáltunk. Megítélésem miatt azért is volt érdekes a sajtó számára, mert még korántsem rendelkezünk egységes narratívával sem a rendszerváltozásról, sem az oda vezető útról. És valljuk be, a politikatörténetről folyó diskurzusok sokkal több embert foglalkoztatnak, mint fiatal írók pályakezdésének történetei. Vannak viszont olyan viták, amelyek teljesen idejétmúlttá váltak. Például már huszonöt éve fölöslegesnek tartottam a népi-urbánus vita aktualizálását, akkor azok a nálam jóval idősebb pályatársaim, akik még a bőrükön érezték a régi szembenállások megbélyegzéseinek nyomait, haragudtak rám, mert azt gondolták, ez a szembeállítás mindig is érvényes lesz, azaz a jövőben is hasonló logikák mentén fognak töredezni a szellemi élet erői. Mára ez irodalomtörténeti kérdéssé vált, de azért egy sor – alapvetően politika, társadalmi – kérdésben vannak hasonló típusú szembenállások: a nemzetállami léthez, a nemzeti kisebbségek helyzetéhez, a szexuális mássághoz, a woke-hoz, a nemi és faji alapú pozitív diszkriminációhoz, a kvótázásként elhíresült jelenséghez, az új népvándorlásként is értelmezhető migránsügyhöz való viszony éles identitásvitákat tud kiváltani. Ezeknek egy része viszont csak nemzetközi mezőben értelmezhető, míg a népi-urbánus vita a magyar politika-, irodalom- és szellemtörténet sajátságos fejlődésének következménye volt. 

– Lát-e olyan ügyeket, amelyekben az írótársadalom egységesen fellépve eredményeket tudna elérni. Például a honoráriumok kérdése ilyen téma lehetne?

– Magyarországon a jó értelemben vett érdekképviseleti munka gyakorlatilag megszűnt. Ezt nagy gondnak látom. Nálunk minden fontos kulturális szervezet és intézmény közpénzből létezik, ezért a vezetőik gyakran öncenzúrát gyakorolnak, azt feltételezve, hogy megszólalásuk esetén elveszítik a támogatásukat. Két évtizeddel ezelőtt tagja voltam a Jókai Anna elnökletével és Mezey Katalin főtitkárságával működő Írók Szakszervezete elnökségének, ma érthetően nosztalgiával tekintek vissza az akkor elvégzett munkára. Napjainkban, ha valaki kormánypárti érzelmű, s egyben szervezeti vezető is, annak még nagyobb a felelőssége, igenis az érted vitatkozom, nem ellened szellemében segíteni kell a kultúrpolitikát irányítóknak. Mikor államtitkár vagy a Nemzeti Kulturális Alap elnöke voltam, kifejezetten szerettem az őszinte, kritikus hangokat, a parlamenti szakbizottság elnökeként pedig olyan szakmai meghallgatásokat tartottunk, amelyek segítették az átgondolt jogalkotói munkát. S mivel most is közülünk származó emberek vannak a pénzosztó és döntéshozó fórumok élén, például Demeter Szilárd, aki egyben az Írószövetség választmányi tagja, joggal várjuk el a figyelmet és a segítséget. A honoráriumok kérdése viszont korántsem egyértelmű. Mivel hazánkban rendkívül sokan írnak, és nagyon szűk az olvasóréteg, azaz kicsi a nyelvi piac, a legtöbb szépirodalmi munkának a kiadása nem rentábilis. S ha valami csak támogatásból tud megjelenni, akkor a szerzői tiszteletdíjat is csak abból lehet fedezni, s amíg a szépirodalomra fordított támogatási összeg nem növekszik, lehetetlen lesz kigazdálkodni a sok-sok mégoly kiváló szerző honoráriumát is a szerkesztési, tördelési és nyomdai költségek kifizetése mellett. Sokszor a szerzők maguk dobják be a honoráriumukat a könyvük publikálása érdekében.

–  A bölcsészeti karrierutak kapcsán előző lapszámunkban Molnár Krisztina így nyilatkozott: „…vállalkozói szemléletű, több lábon álló életstílus kialakítása a járható út – de ez a karrierkonstrukció (…) az elmélyült alkotómunka (…) – ellen hat.” Mekkora a pálya megtartó ereje, s az oktatás területén van-e olyan teendő, amelyet Ön sürgősnek, fontosnak gondol? 

– Molnár Krisztina állításának mindkét fele igaz. Engem az életem során azért nem zavart, hogy a „több lábon állás” az elmélyült alkotómunka ellen hat, mert valószínűleg akkor sem írtam volna többet, ha csak irodalommal foglalkozom. Részben a nyughatatlan természetem miatt veszek részt sok dologban, bekapcsolódom a színházi alkotómunkába, kiállításokat rendezek, műemlék-felújításokat irányítok, a családi cégünket fejlesztem, s térségfejlesztéssel is foglalkozom. Részben pedig azért, mert hajt valami megmagyarázhatatlan bizonyítási vágy, s csak így áll össze a munkásságom a sok részből, részletből egy sajátosan színes egésszé. A tétlenséget pedig nem tudom sokáig elviselni, ezért folyamatosan a munkába menekülök. 

– Legyőzte-e, legyőzi-e Ön szerint a marketing az alkotói szempontokat, vagy magukat az alkotókat? Itt elsősorban a könyvpiacra gondolok…

A könyvpiac nagyon összetett, s megvannak a maga gazdasági törvényszerűségei. Hiába magas a kortárs magyar szépirodalmi könyvcímek száma, az árbevétel szempontjából az egyébként is egyre zsugorodó piacnak elhanyagolható részét teszik ki. A jó marketingnek ugyanakkor ezen könyvek eladásánál is komoly szerepe lehet. A piaci törvényszerűségek miatt azt is nyugodtan kimondhatjuk, hogy ha a profitorientált kiadók és kereskedések kizárólag vagy elsősorban a hazai írószervezetek tagjainak a könyveire építenének, s csak a mi könyveinkkel lennének tele a kirakatok, szépen lassan, de az is lehet, hogy rohamtempóban tönkre mennének. Ezért is mondtam azt, hogy a Librinek az MCC általi felvásárlása nem fog jelentős változást hozni a cégcsoport életében és a könyves szakmában, mert a piac farkastörvényeit és a kultúrpolitikai szempontokat nehéz összeegyeztetni. Tehát mind „a Librit bekebelező és fenekestül felforgató fideszeseket” vizionáló ellenzéki megmondóemberek, mind a kirakatokban a saját könyveiket vizionáló – politikai értelemben – konzervatív írók rosszul kalkuláltak: előbbiek fölöslegesen huhogtak, utóbbiak hiába reménykedtek. Talán azt meg lehetne oldani, hogy a nagyobb Libri boltokban legyen egy-egy olyan sarok, ahol végre kiemelt helyzetben kerülnének a Magyar Napló, a Kortárs, az Orpheusz Kiadó, az MMA Kiadó és mások kötetei, – talán ez nem sérti sem az üzleti logikát, sem a Libri-csoportba tartozó kiadók érdekeit. Persze ezt én is most vetem fel először, de ezután valószínűleg az MCC-t vezető Szalai Zoltánnak is mondani fogom, vele egyébként is szerkesztőtársak vagyunk a Kommentár című folyóiratban. 

– A Magyar Napló nem tartozik a legnagyobb kiadók közé. Mit gondol arról, hogy a terjesztéssel foglalkozó cégek saját kiadókat működtetnek; van-e esélye ilyen helyzetben azoknak a kiadóknak, amelyek nem tartoznak a portfolióba?

– A rendszerváltás után a nagy kiadók és terjesztők privatizációjakor volt arra lehetőség, hogy olyan jogi szabályozást alakítsanak ki, amely nem teszi lehetővé, hogy egy tulajdonosi kör kezében egyszerre legyenek nagy- és kiskereskedelmi egységek, valamint könyvkiadók. Akkor szükség is lett volna erre, és működő nyugati minta is volt rá. Ha ezt időben meglépik, akkor ma sokkal egészségesebb, diverzifikáltabb rendszer működne, s nem lehetetlenültek volna el kis vidéki boltok, vagy olyan fővárosi üzletek, amelyek speciális igényeket szolgáltak ki. Gondoljon csak a Püski Könyvesházra! A könyvek árkötöttségéről szóló, idén a Parlament elé került törvénytervezetet már vagy húsz éve kellett volna elfogadni. Amikor én az MKKE-vel együttműködve 2012-ben javasoltam Balog miniszter úrnak, hogy vigyük a kormány elé, ő nem támogatta, ahogyan a KELLO Könyvtárellátó Nonprofit Kft. átalakításával is hiába próbálkoztam, a tulajdonosi joggyakorlás nem a kulturális területnél volt, hanem – a tankönyvkiadás miatt – az oktatásnál. Akkor mindösszesen a kötelespéldány rendelethez nyúltunk hozzá, bár az a jogszabály azóta is változott. Ma már nem lehetne megcsinálni a kiadók és a terjesztők szétválasztását, a Libri miatt politikai szándék sem lenne rá, de értelme sem lenne, hiszen ami ennek hiányában az elmúlt évtizedekben elmaradt vagy tönkrement, az nem pótolható vagy nem hozható vissza.

– Ha jobban belegondolunk, ez is egyfajta központosítás, csak éppen nem az állam szervezi. Tudni lehet, hogy Ön is az egységesítést támogatja. Mégis: van-e olyan oldala ennek, amely kapcsán dilemmái, kételyei vannak?

­– Én a fölösleges párhuzamosságok, azaz a pazarlás megszüntetésének a híve vagyok. Múzeumi főigazgatóként arra tettem kísérletet, hogy egy jól működő nagy szervezet segítse az önmagukban nehezen életképes kicsiket. Ennek szellemében javasoltam az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum integrálását a Magyar Nemzeti Múzeumba, hiszen mind a gyűjtemény, mind a kiváló szakemberi gárda jól illeszkedett volna a mi profilunkhoz, ráadásul egy épületben helyezkedik el a Nemzeti Múzeum egyik részlegével. A jelenlegi fenntartójuk, az Oktatási Hivatal elnöke ugyanezt kezdeményezte a saját minisztériumánál, máig nem értem, miért nem történt meg az integráció. Mindeközben az Országos Széchényi Könyvtárat és a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot beolvasztják az új közgyűjteményi központba. Az OSZK és az MNM egy nagyon szerves fejlődés eredményeképpen vált ketté, az idő eldönti, hogy ennek ellenére sikeres lesz-e a mostani összevonásuk. Arra is figyelni kell, hogy egy gigaintézmény esetében egy sor olyan dolog lesz közbeszerzés-köteles, amit korábban gyorsabban, egyszerűbben és olcsóbban lehetett megoldani. Tehát a túl nagy szervezet sokszor éppen azt veszélyezteti, ami a létrehozásának az indoka: a hatékonyságot és az olcsóbb működtetést. Ugyanakkor óvatosságra intem magunkat, adjunk egy esélyt a koncepciónak, lehet, hogy ennek eredményeképpen gyorsan elindul az Iparművészeti Múzeum régóta várt felújítása, illetve – a kormány szándékának megfelelően – sikerül Debrecenbe költözteti a Természettudományi Múzeumot.

–  Számtalan intézményi átalakítást, felújítást megélt, irányított. Mit tart a legfontosabb teendőknek e téren?

– A körültekintést, a megfontoltságot. Rólam sokan azt gondolják, hogy egy vadkan vagyok. Valójában hosszú évek tapasztalata megfontolttá tett. Több nagyobb szervezetet vezettem, s bár sokaknak gyors volt a tempóm, mindig éreztem a felelősségem súlyát és igyekeztem figyelni a rám bízott emberek problémáira. És fontos az is, hogy a döntésképesség együtt járjon a döntések következményeinek a vállalásával. Azt is megtanultam, hogy az emberség az egyik legfontosabb érték a vezetői munkában. Szerintem azt sem szégyen belátni, ha az ember tévedett, és ebben az esetben korrigálni is tudni kell. Ha az intézmények helyzetét nézem, akkor figyelni kell arra, hogy egy hatalmas anyahajónál csak finom kormánymozdulatokat szabad tenni, mert különben könnyen úgy járhat az ember, mint annak a hajónak a kapitánya, amelyik keresztbe állt a Szuezi-csatornában. De a megfontoltság nem jelenti azt, hogy nem szabad komoly reformokat végrehajtani. A Nemzeti Múzeumnál is csak azt sajnálom, hogy a vezetésem idején indított reformok mindegyike leállt, vagy végzetesen lelassult. Az általam nagyon szeretett és becsült Schmidt Mária szokta nekem mondani, hogy legyek türelmes, elfog jönni az én időm; a kezdeményezéseim elhalása után én mégis úgy látom, sem nekem, sem a rám és az utódaimra bízott intézményeknek és szervezeteknek nincs végtelen idejük.

–  Feltűnő az esszék, tanulmányok előtérbe kerülése a versekhez viszonyítva az elmúlt másfél évtized könyvtermését figyelve. Emögött a fokozódó közéleti szerepvállalás áll, esetleg más okok is szerepet játszanak? Az esszé, egyfajta hangos gondolkodás: hiányérzet, kapcsolódási pontok keresése, belső szükséglet? Ez az Ön műfaja?

Az utóbbi években valóban az esszé lett a leginkább a sajátom. Olvasni és írni is szeretem őket. Részben az életforma, részben a választott témák, részben valóban a közéleti érdeklődés és munka is e műfaj felé terelt. A jó stílussal megírt esszé szépirodalom is, megmutatja, hogy mennyire használja jól a saját nyelvét az alkotó. Az utóbbi években mással is próbálkozom: a kiváló koreográfussal, Egerházi Attilával való barátságom és a beszélgetéseink eredményeként egy új dologgal is kísérletezem, az irodalom és a kortárs tánc összekapcsolásával. Már öt darabon dolgoztunk együtt, ezek között volt olyan, aminek a librettóját írtam, de szöveg nem hangzik el az előadásban, ilyen volt a Trianon 100. évfordulója alkalmából megszületett Fantomfájdalom. Volt olyan, amelynél az irodalmi szövegemre koreografált darabot Attila (Idézőjelek), de voltak olyanok is, amelyekbe irodalmi betéteket írtam. Ezek közül a legutóbbi a Holokauszt 80. évfordulója alkalmából bemutatott Kövek című táncdráma volt. Igazán jó érzés volt megtapasztalni a hazai és külföldi előadások egyöntetű kritikai sikerét, valamint a közönség elismerését, szeretetét. Ezek a feladatok a színház felé terelgetnek, remélem, a dédelgetett drámaterveimet, s a régóta formálódó regénytervemet is papírra fogom tudni vetni valamikor.

Nemes Attila

Az interjú lapunk 2024. júniusi számában jelent meg.